Nádas Péter új könyve vadvízi evezés a kollektív tudatban

Szerző: Járvás Péter
2022.07.03. 14:00

Az utóbbi évek nagy Nádas-regényei a befelé fordulásról szóltak. Most viszont mintha Nádas leült volna lótuszülésbe, és nekiállt volna átereszteni magán ezt a cudar világot.

Nádas Péter új könyve vadvízi evezés a kollektív tudatban
„Nem mink mondjuk, én nem is mondanám, de így mondják.”

A 63-as buszon fejeztem be a könyvet, miközben körülöttem szimpatikus ifjú emberek nem túl látványosan fehérboros palackokat adogattak körbe – szerintem a Kolorádó Fesztiválra melegítettek. Ordító ellentét – én Nádassal töltekezem, miközben ők élik meg az életet. De vajon melyikünk él igazán? Ki szerez épp életét strukturáló élményeket? Hülye kérdés, biztos az irigység diktálja. Különben is lehet, holnap ők is Nádast olvasnak majd, miután kijózanodtak. Bízom a fiatalokban.

Aztán mosogattam egy kicsit, és közben azon gondolkodtam, ugyan mit írhatnék Nádasról?

Nyilván ajánlgatni nem kell, a Nádas-könyvek ugyanis magamagukat ajánlják. Ha megjelenik egy, akkor testületileg ünneplőbe öltözik a kollektív olvasói társadalom, igaz, előtte még megnézi, kellően vastag-e a kötet (vastag, vastag), illetve nem valami másodközlés-e (nem, vadonatúj). Tényleg olyan íróról van szó, aki miatt megérte magyarnak születni, hisz így eredeti nyelven élvezhetjük ezeket a mondatokat, amit a világegyetem 99,9 százaléka nem mondhat el magáról.

Következésképp Nádasnak nem kell azért panaszkodnia, hogy hjaj, oda se bagóznak rám a kritikusok – konkrétan akkora tanulmánykötetek jelentek meg róla, vastagabbak, mint egynémely Nádas-regény. Ilyen körülmények között a mezei recenzor mit tehet? Megközelítheti a témát a dűlőúton, személyesre veheti a figurát, és elintézheti az ügyet egyetlen lelkes, zömök bekezdéssel, valahogy ilyesformán:

„Vadvízi evezés a megáradt, sáros, mocskos kollektív tudatban – ez Nádas új regénye. Lapátunk törött, kenunkba szivárog a víz, és vészesen közelg a zúgó. Kenunk talán meginog, mi pedig a folyóba csobbanunk mindjárt, és nyakig iszapban leszünk kénytelenek kibaktatni a partra: bepiszkolva a kollektív tudat által. De mi lezuhanyozhatunk, illatos kencékkel kenjük magunkat, holnapra frissen és üdén indulhatunk neki megint. A kollektív tudat viszont marad, ami volt. Csupa sérelem, bántalom, félelem: mocsok, piszok, iszap. Nincs annyi kence, ami tisztává varázsolná.”

Egy ilyen bekezdés persze korlátozott információtartalommal bír. Nem sokat állít, azt is homályosan, szóval nincs mibe belekötni. Vonz a gondolat, hogy megelégedjek ennyivel. De erőt veszek magamon, és nem fogok.

Megkísérlem inkább elmondani, milyen regény is ez

Az már felületes belelapozásra látszik, hogy ez nem olyan Nádas-szöveg, mint amit az elmúlt időszakban megszokhattunk – inkább emlékeztet a (Nádas-féle) Biblia hangulataira, mint mondjuk a Világló részletekre. Rövid, kissé párbeszédszerűre tördelt bekezdések sorjáznak egymásra, ami elülteti az emberben a könnyelmű reményt, hogy lendületesen fog haladni. De hát rá kell jönni csakhamar, hogy a lendületes haladás meg a Nádas-szöveg az kettő. Az olvasó eszköze itt is a kontemplált figyelem kell legyen, el kell merüljön a mondatokban, kizárnia a külvilág balga ingereit, például a fesztiválra igyekvő ifjúság fehérboros zsizsegését.

A helyszín és az idő is viszonylag biztosan behatárolható: egy meg nem nevezett Dunakanyar-környéki falu, valamikor az 1960-as, esetleg 1970-es években, a Kádár-korszak sűrűjében. A szereplőgárda is innen toborzódik: parasztok, egykori cselédek, kitelepítettek, „semmire sem jó” öregek, plusz azok, akik a városból vetődtek ide (vagy ide vissza): Piroska, az egyetemi hallgató, Hamza, a tanító, vagy Jónás atya, a katolikus pap. Ők együtt jelenítik meg a közösség metszetét.

Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor, 2022.

Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor, 2022.

Fotó: Azonnali-montázs

Az elbeszélő, nos, az elbeszélő már több kérdést vet fel. Mondhatnók, az elbeszélő maga a falu kollektív tudata.

Az olvasó ebben az értelemben egy olyan isteni szubsztancia, aki mindent hall, ott lebeg a község fölött, és sorjáznak felé a falubeliek kimondott vagy ki sem mondott gondolatai. Egyfajta korlátozott omnipotencia ez: értesülünk minden pletykáról, rosszindulatú híresztelésről, érzékeljük a hullámzó gyűlöletet, a megvetést, az évtizedek óta dédelgetett sérelmeket, a kiközösítést, a bántalmazást. Csakhogy ez az omnipotencia teher, mert hiába a mindentudás hatalma, ha tenni nem tudunk semmit. Nincs lehetőség reflexióra, tehetetlen, passzív befogadók vagyunk, odaszögelve a mindentudás keresztjére, akár valami szomorú Krisztus. Ilyen körülmények között hallani, mindent hallani inkább átok, mint teher.

Hiába halljuk például Teréz sirámait az őt ért igazságtalanságokról, hiába látjuk át kálváriáját, ha nem tudunk neki segíteni, ha nem tudjuk feloldozni őt.

Csak megyünk dombról le és dombra föl, kapáljuk a szőlőt álló nap vele együtt, és fürdünk a fejében felhabzó dühben. Minden megtudunk a mogorva hallgatása mögött megbúvó kígyóveremről. Kozmikus aránytalanság, hogy közben ő viszont nem tud meg rólunk semmit: bele van zárva a saját fájdalmába, mint valami borostyánba ragadt ősrovar. Amit csak kiemel, hogy az író nem kommentál, nem reflektál, nem ítélkezik – csak dokumentál, feljegyzi, ami kihallatszik, steril, semleges közvetítő közegként áll a szereplők és az olvasó között. Mintha egy olyan Isten metaforája lenne, aki köszöni szépen, de a teremtéssel elvégzett minden szükségeset, és innentől jól megérdemelt szabadságát tölti. Nem oldja a magányt, csak tolmácsolja.

A létezés monotonitásáról szóló szövegkorpusz

Persze nem csak Teréz van. Mások is beszélnek. Mind páriák – a maguk módján. Itt van Imre, a „szép szál” zabigyerek, akitől még az is megtagadtatott, hogy a nevén nevezzék. Ő is hordozza azt a mély gyűlöletet, ami lassan őrületté cementálódik össze benne. Vagy itt van Piroska, az egyetemi hallgató, aki pont azért idegen, mert képes reflektálni a körülötte fortyogó negatív indulatokra, képes empátiát érezni, törekszik arra, hogy megértsen és segítséget nyújtson. Az ő kívülállása talán épp a szociális érzékenységből fakad – abból, hogy meg akarja fogalmazni, meg akarja ragadni azokat a problémákat, amelyeket a falu erőnek erejével a némaság láthatatlanná tévő köpenye alatt tartana.

Külön bekezdésbe kívánkozik Jónás atya, a katolikus pap, mert vele Nádas egy teljesen váratlan vonalat hoz be a szövegbe: az ördögűzés konkrét rítusát. Ez a húzás már csak azért is meglepő, mert átstrukturálja a címhez való viszonyunkat – addig úgy vagyunk vele, hogy amit olvasunk, az valódi rémtörténet ugyan, de egzisztenciális értelemben az. Ám a nagybetűs Gonosz beléptetése a történetbe azt jelenti, hogy felsejlik egy valódi, klasszikus rémtörténet lehetősége, egy igazi exorcista dráma. De ez a szál nem szül új regényt, belesimul az addigiakba, stimulálja az olvasót, de nem célja a szöveggel kialakult viszony gyökeres átformálása.

Ha meg kéne mondanom, mitől zseniális ez a Nádas-regény, mégpedig egy szóban, hát azt felelném: a nyelvtől.

Mesteri, ahogy ezt a (végső soron) a létezés monotonitásáról szóló szövegkorpuszt, ami nem az első mondattal kezdődik (hanem sokkal előbb), és nem az utolsó mondattal végződik (hanem tart, még mindig tart), szóval ezt a magányos és közösségből kihullott emberekről szóló regényt Nádas képes úgy abszolválni, hogy közben mindenkit a saját hangján szólaltat meg. Teréz, Imre, Piroska, Jónás atya mind autonóm szereplők, autonóm beszédmóddal, amelyek nem idegen testként állnak egymás mellett, hanem létezésük, szavaik egymásba fonódnak, egymásba csúsznak, szinte észrevétlenül adják át egymásnak a stafétabotot. A megközelítés szükségszerű kakofóniája így válik organikus, időtlen egységgé, egyfajta fájdalmas harmóniává Nádas kezén.

Az utóbbi évek nagy Nádas-regényei a befelé fordulásról szóltak. Önvizsgálat és mélyelemzés, ezek a szavak jutottak eszembe róluk. A Rémtörténetek teljesen más világ: sokkal inkább a reflektálatlan kifelé fordulás fémjelzi. Mintha Nádas leült volna lótuszülésbe, és nekiállt volna átereszteni magán ezt a cudar világot. Ezt a fiktív falut, az összes gonosz kis gondolatával, szeretetre való képtelenségével együtt. Nem azért, hogy megmagyarázza – csak hogy megmutassa. Tanulság – az nincs. Vagy ha van, akkor azt magunknak csináljuk. Talán mert tanulsággal könnyebb elviselni, hogy az olyan az pont olyan, amilyen.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek