Ha az Azov ezred harcosai a hőseid, akkor Prónay is az

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2022.06.20. 17:20

Csodálod az Azov ezred döbbenetes helytállását? Akkor a fehérterroristákat is tiszteled, ugye? Náci söpredéknek tartod az azovistákat? Akkor a Rongyos Gárdát is megveted, nem? Kényelmetlen kérdések Soprontól Mariupolig.

A moszkvai propaganda szerint Ukrajnában február óta nem háború, hanem „különleges katonai művelet” zajlik, melynek fő célja a „nácítlanítás”. Putyin szerint ugyanis Kijevben szélsőjobboldali kormányzat uralkodik. Az állítás abszurditásának bizonyítékául talán elég Volodimir Zelenszkij zsidó származású felmenőit megemlíteni. Az ugyanakkor tény, hogy az országban nem csak megtűrik, de az ukrán fegyveres erőkbe is beintegrálták a militáns, magukat sokszor nyíltan a nemzetiszocializmus híveinek valló alakulatokat. Sőt, ezek a csoportok – mindenekelőtt az Azov ezred – az invázió megindulása óta a honvédő háború hőseivé váltak az ukrán hivatalos kommunikációban. Mariupol borzalmas pusztítással járó ostroma és az azovisták valóban megrendítően önfeláldozó küzdelme nyomán aztán ez a heroizálás a nemzetközi közbeszédben is elterjedt. Az oroszok erre válaszul azzal vádolják a Nyugatot, hogy nácikat fegyvereznek fel és dicsőítenek, s bizony ez a vélemény is sok követőre talált a putyinista, vagy egyszerűen csak a nyugati szövetségi rendszerrel szemben kritikus körökben.

Most akkor kinek van igaza? Nos, az egyszerű igazságok diszkontjának törzsvásárlói számára bizonyára csalódás, de a helyzet az, hogy mindkét oldalnak, és egyiknek sem.

Amit az Azovról Moszkva és Kijev állít, azok külön-külön tények – ám a narratíva, amit kerekítenek köré, mindkét esetben alapjaiban hamis.

Ezt egyébként nekünk, magyaroknak nem is olyan nehéz belátni, hiszen a mi történelmünkben is akadnak hasonló figurák, akiket egy faék-egyszerűségű hollywoodizált morális koordinátarendszerben aligha tudnánk elhelyezni. Hiszen hová tennénk a kései rablólovagból Eger hősévé vált Dobó Istvánt, a császáriak és katolikus civilek által éppen úgy rettegett hajdúkat, vagy a 1848-as délvidéki harcokban vakmerő hősiességről és brutális kegyetlenségről is tanúbizonyágot tevő betyárokat? Ám akad múltunkban ennél időben és a körülményeket tekintve is közelebbi párhuzam.

Rongyos gyilkosok, rongyos hősök

1919. április közepén a Kecskemét-környéki tanyavilágban katonatisztek, módosabb és szegényebb gazdák, iparosok önkéntes fegyveres alakulatot hoztak létre. Céljaikat egyik vezetőjük, Héjjas Iván főhadnagy hét pontban foglalta össze. Ezek közt egy sor szociális követelés (földreform, munkások védelme, nagytőke hatalmának korlátozása, „feudális születési előjogok” eltörlése) mellett Magyarország háború előtti határainak visszaállítása és a „nemzetközi, országvesztő vörös uralom, illetve az istentelen, hazátlan rombolók” elleni küzdelem is szerepelt.

Mindkét gondolathoz fanatikusan hűek maradtak. És pontosan ezért kísérte útjukat vér, szenvedés, szadizmus, honvédelem, hősiesség és dicsőség egyaránt.

A Tanácsköztársaság idején végrehajtottak kisebb-nagyobb akciókat, Héjjas és számos társa pedig részt vett a Kecskemét-Dunapataj környékén kirobbant antikommunista felkelésben is. Ennek leverése után a megtorlás elől Szegedre menekültek, ahol csatlakoztak a Horthy Miklós vezetésével formálódó Nemzeti Hadsereghez. Itt léptek szövetségre meg a háborúban karizmatikus, bátor, parancsnok hírében álló, ám nem sokkal később már féktelen becsvágyáról és könyörtelenségéről is elhíresült Prónay Pállal. Kettejük körül alakult ki a fővezérnek is csak hellyel-közzel engedelmeskedő, önállóságát féltékenyen őrző alakulat, amely pár hónap múlva oroszlánrészt vállalt a fehérterror borzalmas erőszakhullámában, hogy aztán két évvel később gyengén felfegyverkezve, szedett-vedett ruházatban vállalja a küzdelmet Nyugat-Magyarország védelmében – büszkén vállalva a Rongyos Gárda nevet.

Héjjas és Prónay nevét az ország a kommunista diktatúra összeomlása után, 1919 késő nyarán-őszén ismerte meg – és sokan tanultak meg tőlük rettegni. Kezdetben sajátos módon magyarok és románok is. A Tanácsköztársaság bukása után ugyanis az ország nagy része román ellenőrzés alá került. A főként a Duna-Tisza közén tevékenykedő Prónayék augusztus és november között hol együttműködtek a megszállókkal a kommün vélt, vagy valós felelőseinek felkutatásában és megbüntetésében (gyakran kivégzésében), hol meg a magyarellenes atrocitásokat torolták meg rajtuk egy-egy gerillaakcióval. A várhatóan bekövetkező nyílt összecsapást a román hadsereg novemberi kivonulása előzte meg. Ezt követően jó pár hétig a különítményesek uralták a régiót, az ő szavuk volt a törvény. S ez bizony általában köszönőviszonyban sem volt a jogállamisággal.

Legtöbbször mindenféle hivatalos eljárás nélkül, néha pillanatok alatt lezavart „tárgyalások”, vagy kiprovokált, de minimum eltűrt „népítéletek” keretében szabták ki a büntetéseket. Ezek skálája a fizikai bántalmazástól a „szabályszerű” kivégzésen át a bestiális kegyetlenséggel végrehajtott halálra kínzásig terjedt. A szólamok szintjén a proletárdiktatúra bűneire adott válaszként gyakorolt „rendteremtés” során meggyilkoltak közt mindenféle embert találunk. Véres kezű vörösterroristákat, a Tanácsköztársaság helyi (hol rettegett, hol jószándékúnak bizonyult) tisztségviselőit, a kommünt naivitásból vagy karrierizmusból legitimáló értelmiségieket, baloldali aktivistákat – és rengeteg teljesen ártatlan áldozatot is. Sokaknak – a kommunizmust a zsidósággal összekötő vélekedések miatt – pusztán származásuk miatt kellett meghalniuk, és számos közönséges rablógyilkosság is előfordult.

Kóródi Máté néhány évvel ezelőtt publikált, ’45 előtti és utáni propagandaanyagok helyett megbízható levéltári forrásokra támaszkodó kutatásából tudjuk, hogy

a Prónay és Héjjas vezette különítmények mintegy 400 ember haláláért tehetők felelőssé a fehérterror idején.

A konszolidálódó új rendszer egy ideig előszeretettel használta, majd egy idő után inkább már tehertételnek tekintette a bosszúszomjas terrorbrigádokat. Jónéhány ügy hatósági nyomozása is megindult, ezeknek azonban az időközben kormányzóvá választott Horthy amnesztiarendeletei véget vetettek. A különítményeket feloszlatták, tagjaik nagy részét a hivatásos haderőbe integrálták.

1920 végén Héjjas és Prónay új küldetést találtak. A trianoni diktátum értelmében az ország területéből nem csak a győztes oldalhoz sorolt új szomszédos országok, de a háborút velünk együtt elvesztő társország is részesült. Az Antant a németek, magyarok és horvátok által vegyesen lakott nyugat-magyarországi régiót Sopron központtal Ausztriának ítélte. A döntés érthető okokból óriási felháborodást váltott ki, s titokban megindult a szervezkedés a terület átadásának szabotálására. Ezt nem csak a „hűtlen sógorok” iránti düh fűtötte, de az a remény is meghúzódott mögötte, hogy az utódállamok közül a gazdaságilag és politikailag leggyengébb lábakon álló Béccsel szemben kínálkozik reális esély az ellenállásra.

A megmozdulást számos, kalandfilmbe illő akció előzte meg a stájerországi Fürstenfeld (magyar nevén Fölöstöm) fegyverraktárának kifosztásától a különítményesek kisebb csoportokban, sokszor rejtőzködve, úttalan utakon osonva megszervezett beszivárgásáig. Az első puskalövésre végül az osztrák karhatalom bevonulásának napján, 1921. augusztus 27-én Pinkafőnél és Ágfalván került sor, amikor a felkelők megfutamították a vidám vurstlihangulatra készülő sógorokat.

A Kismartonba bevonuló rongyosok
A Kismartonba bevonuló rongyosok Fotó: Wikimedia Commons

Az ekkor már magukat is rongyosgárdistának nevező harcosok ezt követően (a Sopront ellenőrzése alá vonó Ostenburg-Moravek Gyula vezette csendőr alakulat segítségével)

még két hónapig tartották Nyugat-Magyarországot a technikai és létszámfölényben levő osztrákokkal szemben, sokszor minimális élelmiszertartalékkal, gyenge és hiányos felszereléssel.

A lakossággal szemben ekkor is előfordultak atrocitások, ám ezeket a két évvel korábban embereinek szinte mindent elnéző, sőt, gyakran még keményebb fellépésre sarkaló Prónay most szigorúan megtorolta, volt, akit agyon is lövetett fosztogatásért. Ezúttal nem megtorló, hanem honvédő akcióban voltak, és el is várta, hogy mindenki ennek megfelelően viselkedjen.

A magyar kormány végül – nyilvánosan elhatárolódva a rongyosoktól, titokban valószínűleg támogatva őket – októberre elérte, hogy Sopron és környéke sorsáról népszavazás döntsön. A régió többi részét azonban át kellett adni Ausztriának. Az adott körülmények közt elérhető legjobb alkut Prónay és Héjjas árulásnak tekintette, s kikiáltották a „független” Lajtabánságot. A kérészéletű állam történetére aztán IV. Károly második visszatérési kísérlete tett pontot, amely a felkelők nagy részét magával sodorta Budaörsig, ahol vereséget szenvedtek a Horthyhoz hű alakulatoktól.

Sopronban és környékén végül 1921. december 14 és 16 között lezajlott a referendum, melynek során a terület lakóinak 90%- a járult az urnákhoz, és meggyőző többségük, 65%-uk a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt.

Erre aligha kerülhetett volna sor, ha nincs a Rongyos Gárda – amelyben veterán katonák, önkéntes civilek és egyetemisták mellett szép számmal olyan különítményesek is védték elképesztő vakmerőséggel a hazájukat, akik egy-két esztendővel korábban még saját honfitársaikat gyilkolták.

Azovi gyilkosok, azovi hősök

Hasonlóan bonyolult képlet az Azov ezred is, akik közt találunk az ország védelmére siető lelkes fiatalokat és alvilági verőlegényeket, focihuligánokat és egyetemistákat egyaránt. Ideológiai skálájuk az ösztönszerű honvédő hazafiasságtól a nemzeti kisebbségek nélküli Ukrajnáról álmodó sovinizmuson át a hardcore nácizmusig terjed. A különítményesekhez hasonlóan ők is hírhedtek könyörtelenségükről és híresek bátorságukról. 2014-ben elsősorban nekik köszönhetően vették vissza Mariupolt a szakadároktól, idén pedig ők védték a várost az oroszokkal szemben az utolsó töltényig, a rommá lőtt Azovsztal pincelabirintusáig, minimális víz-, és élelemkészlettel, összeomló orvosi ellátással. S közben rettenetes dolgokat követtek el.

Az Azov egyik harcosa a szélsőjobboldali Fekete Sereg csoport emmblémájával.
Az Azov egyik harcosa a szélsőjobboldali Fekete Sereg csoport emmblémájával. Fotó: Flickr/Noah Brooks

Az orosz propaganda persze igyekszik sokszorosára növelni bűneiket és jelentőségüket (ahogyan a húszas évek elején a környező országok sajtója is gyakran ártatlan ezrek vérében fürdő szörnyetegek által uralt földi pokolként festette le Magyarországot.) Ám az ENSZ, vagy a Human Rights Watch jelentéseit aligha a Kremlből mondták tollba. Ezekből pedig világosan kiderül, hogy

az Azov-harcosok jelentős részének nem csak az eszméi sötétek, de a módszerei is.

A Kelet-Ukrajnában 2014 óta zajló harcok során a zászlóaljból ezreddé izmosodó alakulat tagjai dokumentálhatóan brutális háborús bűncselekmények sorát követték el. A beszámolók szándékosan lövetett civil célpontokról, kifosztott családokról, félholtra vert foglyokról, árammal kínzott emberekről, megerőszakolt nőkről, sőt férfiakról adnak hírt. Az azovistáknak akkor sem remeg meg a keze, ha a saját népük szerintük renitens csoportjait kell megfenyíteni. 2018 elején Kijevbe vonultak, hogy „rendet tegyenek” a fővárosban. Az akció során valóságos cigányellenes progromokat rendeztek és melegeket támadtak meg.

S mindezt 2014 novemberétől már nem egyszerű szabadcsapatként, hanem az Ukrán Nemzeti Gárda, tehát a hivatalos fegyveres erők kötelékében teszik. Sokan ebben látják bizonyítva az orosz vádakat: lám, az ukrán állam intézményesen is támogatja a szélsőségeseket. Ez tagadhatatlanul igaz – csakhogy a fehérterror és a nyugat-magyarországi felkelés résztvevői közül sokan hasonlóképpen megtalálták a helyüket a magyar hadseregben. (Igaz, erre csak egyénenként volt lehetőségük, a különítményeket feloszlatták, szemben az egy az egyben beintegrált Azovval.)

„Fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban életünket adni”

S akkor elérkeztük az igazán kényelmetlen kérdésekhez. Szemére vethetjük-e ezt a száz évvel ezelőtti magyar, vagy a mostani ukrán kormányzatnak? Megengedheti-e magának egy iszonyúan szorult helyzetben levő, létében fenyegetett ország, hogy hazájukért harcolni hajlandó és képes embereket szélnek eresszen, vagy épp börtönbe zárjon, még, ha erre minden jogi lehetősége meg is lenne? Vajon nem éppen azok küzdenek a legelszántabban ilyen elkeserítő történelmi pillanatokban, akik fanatikusan gyűlölik népük vélt és valós ellenségeit? S hogyan viszonyuljon hozzájuk saját nemzeti közösségük? Ha vállalják a harcot a valós ellenséggel, akkor félrenézhetnek-e, amikor a vélt ellenségre is rátörnek a hátországban, sajátjaikat is üldözve, gyilkolva?

„Magyar fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban életünket adni” – állt a Rongyos Gárda kiáltványában. Hozzátehették volna azt is: mások életét is. Akárcsak az Azov. A magyar rongyosok és az ukrán azovisták mindkettőt véresen – nagyon véresen – komolyan vették, veszik.

Ezért vált egy részük hőssé. Ezért vált egy részük gyilkossá. Ezért vált egy részük mindkettővé.

Ennek feldolgozása irgalmatlan nehéz emlékezetpolitikai munka, amelyben mi magyarok egy évszázad távlatából sem állunk jól, az ukránoknak pedig még ahhoz is hosszú – és végre békés – esztendők kellenének, hogy elkezdjék.

Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek