Van jogod, ha van lóvéd – avagy szabadpiac és lakhatás

A magukat a szabadság bajnokainak kikiáltó libertáriusok nem a lakhatás, mint alapvető szabadság (!) jog mellett lobbiznak, hanem a piac korlátlan uralmáért az állammal, de pláne, az egyénnel szemben.

Pár sorban szeretnék reagálni Vági Márton „Baloldali populizmus helyett valódi megoldást kellene kínálni a lakhatási válságra” illetve „Alapjog-e a lakhatás? Viszontválasz Büttl Ferencnek” című írására.

Valahányszor a kevésbé szerencséseket érintő ötlet-cunamival szembesülök, bennem mindig felmerül a kérdés, hogy az ötletekkel előrukkolók mégis milyen társadalmi státuszból osztják az észt?

Például lakástulajdonosként vajon mennyire hiteles azt közvetíteni, hogy a társadalom többsége érje be az önkormányzati bérlakásokkal?

Másfelől, vajon azok az emberek, akik szerint a lakhatás még csak nem is alapvető jog, hol élnek? A szüleikkel? Albérletben? Esetleg saját tulajdonú ingatlanban? (Azt tudjuk be az előítéletességemnek, hogy sem a hajléktalanságot, sem az önkormányzati bérlakásosdit nem feltételezem róluk.)

Mindenesetre, akár albérletben élnek, akár saját ingatlanról van szó, adódik a kérdés: miközben fedél került a fejük fölé, tudták-e negligálni az állam/piac által teremtett feltételeket vagy kénytelen-kelletlen, de képesek voltak alkalmazkodni hozzájuk – esetleg épp külső (állami, banki, családi, munkahelyi) segítséggel?

A probléma ugyanis ott kezdődik, hogy a saját létszükségleteit érintő kérdések a modern társadalmakban már nem az egyénen állnak,

amennyiben a választási variációkat a társadalom privilegizált helyzetben lévő tagjai teremtik meg a számára – száműzve az önfenntartásból eredő szabad döntés és cselekvés lehetőségét, s helyébe kiépítve a totális függőség és kiszolgáltatottság rendszerét.

Az embernek, mint természeti lénynek ma már az sem jár alanyi jogon, ami az állatoknak is megadatik. A táplálék megtermelésétől, megszerzésétől a fagyhalál elkerülésén át (lásd: tűzifa) a lakhatásig bezárólag mindent az állam és a piac szabályoz.

De maradjunk a lakhatásnál: miközben még az állatoknak is van hol lakniuk, mert kereshetnek, építhetnek egy vackot maguknak valahol (vagy épp az ember biztosít számukra lakhelyet), addig az állampolgárnak nincs joga még egy kalyibát sem felhúzni (mondjuk az erdőben), mert minden engedélyek és súlyos pénzek függvénye.

Egy olyan környezetben, amelyben az állam korlátozva-tiltva szabályoz bármilyen létszükségletet, ennek ellentételezéseképpen igenis kötelessége biztosítani azokat azok számára is, akik saját erejükből nem képesek a – mint említettem, kizárólag privilegizált helyzetben lévő emberek, és nem a természet által teremtett – feltételeknek megfelelni.

Igazán sokatmondó ezek után azzal szembesülni, hogy a magukat a szabadság bajnokainak kikiáltó libertáriusok nem a lakhatás, mint alapvető szabadság (!) jog mellett lobbiznak, hanem a piac korlátlan uralmáért az állammal, de pláne, az egyénnel szemben.

Mindezt a maguk végtelenül abszurd logikája mentén:

végy egy létszükségleti elemet, azt szabályozd be (értsd: korlátozz és tilts), majd piacosítsd, tedd anyagi helyzettől függővé, s végül juss arra a megállapításra, mint a szerző, aki szerint „ami nincs ingyen, az nem lehet alapjog sem”. 

Ajánlom e szabadpiaci (s így, önmaga meghatározása szerint nyilván nem totalitárius) logika ízlelgetését az olvasónak, aki, ha mást nem is, levegőt – még – ingyen vehet. 

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!