Kinyit-bezár: mégis mi a fene történik Kínában a COVID-dal?

Hol bezárnak, hol kinyitnak, miközben a fél világ megtanult együtt élni a koronavírussal. Mi történik ebben az országban?

Amikor 2022 február elején megnyitották a pekingi téli olimpiát, és Hszi Csin-ping belépett a Madárfészek olimpiai stadionba, és szerényen integetett a közönségnek, a tömeg pedig ujjongott, valószínűleg senki nem gondolta volna, milyen átkozottul nehéz éve lesz az országnak, a kínaiaknak, a Kínai Kommunista Pártnak és magának Hszi Csin-pingnek.

Az elnök akkor már úgy érezhette, hogy az országban szinte minden és mindenki a zsebében van, úgyhogy ideje az ünneplésnek. Az olimpia előtt is voltak ugyan intő jelek, hogy 2022 mégse lesz sétagalopp a kínai vezetésnek és a kínaiaknak, arra azonban, ami az utóbbi hónapokban történt, valószínűleg senki nem számított.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik elsőre, amennyire eleinte kapóra jött Hszinek a koronavírus-járvány,

most annyira megkeseríti az életét.

Azok után, hogy Kínában hagyománya van a vírusok félrekezelésének, ahogy azt a a 2002-2003-as SARS-járvány is megmutatta, a dolog már nemcsak arcvesztésről szól, hanem a vezetők túléléséről is.

Elkezdtek morogni

Egy héttel ezelőtt, június elsején, 76 nap, azaz két és fél hónapnyi szigorú karantén után a kínai vezetés végre újra megnyitotta Sanghajt. A helyiek közül többen tűzijátékkal ünnepelték, hogy végre kiszabadulhattak a lakásaikból. A fiatalok között volt, aki állítása szerint úgy élte meg a nyitást, mintha a kínai újévet ünnepelnék, volt azonban, aki kijelentette a főnökének, ha újra lezárják a várost,

akkor elhagyja az országot.

A hatóságok előre figyelmeztettek mindenkit, hogy az újranyitás feltételekhez kötött, és a helyzet bármikor változhat (azóta változott is, június 11-én megint 2,7 millió embert zártak karanténba).

Az elemzők szerint a korlátozások megrendítették a város gazdaságát, megzavarták az ellátási láncokat, és haragot váltottak ki a lakosság körében, amire a legkevésbé volt szüksége a Kínai Kommunista Pártnak, Hszi Csin-pingnek meg aztán pláne.

Sanghajban sokan úgy tiltakoztak, hogy kinyitották az ablakokat, és

fazekakat és serpenyőket ütögettek egymáshoz,

hogy a korlátozások miatt fellépő élelmiszerhiányra hívják fel a figyelmet. Az utcán hangszórókkal felszerelt kocsikból viszont arról beszéltek, hogy a tiltakozásokat idegen erők szították, drónokról pedig azt az üzenetet terjesztették, hogy mindenki uralkodjon magán. 

A beszámolók szerint cenzoroknak különösen nehéz dolguk volt, a helyiek WeChat csoportokban megosztották egymást közt azoknak az embereknek a nevét és történeteit, akik vagy a betegség miatt, vagy azért, mert a szigorú lezárások miatt késve jutottak egészségügyi segítséghez, elhunytak, ami tovább fokozta az elégedetlenséget.

A sanghajiak

bírálni kezdték a helyi hatóságokat

és az ország elkötelezettségét a zéró covid-politika mellett. Ha ez nem lett volna elég, később állítólag olyan videók is terjedni kezdtek az interneten, amiken őrizetbe vesznek elégedetlenkedőket, erőszakkal kiköltöztetnek lakókat, vagy amiken az ápolók durván bánnak a fertőzöttekkel.

Szakértők szerint mindez máshol nem történhetett volna meg, csak Sanghajban, ami az ország kereskedelmi fővárosa, jóval gazdagabb, mint az ország más területei, jelentős a középosztály, itt tartózkodik a tudományos elit legtöbb tagja, akik közül többen külföldön tanultak, és általában kevésbé kötődnek a pekingi kormányhoz. Mindezek ellenére is jól látszik,

hogy Kínában valami megváltozott.

Azért nem hülyeség

A kínai zéró covid-politikának persze, megvannak a racionális oka is. Abban szinte minden szakértő egyetért, hogy az ország egyelőre még nem nyithat ki teljesen, mert annak könnyen

tragikus következményei lehetnének.

Az oltottak aránya, különösen az idősek körében nem elég magas, ország népsűrűsége viszont annál inkább, a kínai egészségügyi rendszer pedig általában véve továbbra is gyenge, ráadásul földrajzilag elég változékony fejlettségű, szóval a járvány kirobbanása Kínában is rengeteg áldozattal járna.

A sanghaji Fudan Egyetem és az egyesült államokbeli Indiana Egyetem kutatóinak egész friss tanulmánya szerint, ha nem kezelik, és szabadon engedik, a járvány két hónap alatt 112 millió fertőzéshez és

közel 1,6 millió halálesethez vezethet.

Az sem túl szerencsés, hogy a hatékonyabb nyugati mRNS-vakcinákat azóta sem hagyták jóvá az országban, bár miután a kínai propaganda egy éven keresztül szidta őket, valószínűleg amúgy sem sokan adatnák be őket maguknak.

A helyzet egyfelől üdvözlendő, ugyanis a közel másfél milliárdos Kínában még mindig csak körülbelül 5500 halálos áldozata volt a járványnak, másfelől viszont hátborzongató, ugyanis áprilisban például egyes becslések szerint volt olyan időszak, amikor 45 városban közel 400 millió embert tartottak valamilyen zárlat alatt.

A közgazdászok szerint, ha a bezárások folytatódnak, nemcsak hogy tovább lassulhat az ország gazdasági növekedése, de recesszióba is fordulhat. Az európai és amerikai multinacionális vállalatok már azon gondolkodnak, hogyan farolhatnak ki Kínából, a küldföldi befektetések állítólag majdnem teljesen elapadtak, több projektet több mint két éve felfüggesztettek, mert a járványügyi korlátozások lehetetlenné tették, hogy külföldi vezetők az országba látogassanak.

Ami Hszi Csin-ping és a párt szempontjából viszont tényleg aggasztó lehet, hogy Li Keqiang, miniszterelnök is megengedett magának egy finom kritikát, és Sanghaj is ügyeskedett, hogy elkerülje a lezárásokat.

Az egészség az első?

Az elemzők viszont azt mondják, Kína akkor sem próbál meg a közeljövőben együtt élni a koronavírussal, ha a körülmények javulnak – a New York Times már 2021 nyarán megjósolta, hogy 2022-ben is zárva marad az ország.

Egyrészt azért nem, mert zéró korona-politika olyan mélyen kötődik a párthoz és Hszihez, hogy már nem lehet kitáncolni belőle, másrészt pedig a kínai vezetés nem engedheti meg, hogy újabb járvány törjön ki, miután Hszi már 2020-ban bejelentette, hogy

sikerült leküzdeniük a koronavírust.

A koronavírus-járvány kirobbanása kapásból hatalmast arcvesztést jelentett Kínának. Apró megjegyzés csak, hogy a kínaiak

nagyon nem elnézőek a vesztesekkel.

A kultúrájuk része a mianzi, ami egyébként arcot jelent magyarul. Ha valakit nyilvánosan kritizálnak a munkahelyén, azaz arcvesztést szenved, az néha inkább felmond, minthogy elviselje a szégyent. Ezért a kínaiak inkább tesznek kívülálló számára érthetetlennek tűnő erőfeszítéseket arra, hogy elkerüljék, hogy nyilvánosan kritizálják egymást, minthogy olyan helyzetbe sodorják egymást, ami

minden félnek roppant kellemetlen.

Egy magasabb társadalmi státuszú, netán idősebb társuk mianzijára különösen érzékenyen a kínaiak, ezért aztán különösen kemény dolognak számít, ha nyilvánosan tiltakoznak a rendszer ellen.

Harmadrészt aztán, mert ősszel tartják a 20. pártkongresszust, ami előtt inkább bevállalják, hogy kicsit zúgolódjanak az emberek, minthogy bármi váratlant húzzanak, mert valószínűleg a kínai vezetés utóbbi egy-két évét teljesen lekötötték a belső egyezkedések, alkudozások, csatározások.

A tisztviselők, az élükön Hszi Csin-ping kínai elnök nyilatkozataival és beszédeivel világossá tették, hogy a kormány ragaszkodik a zéró korona-politikához. A kommunista párt People's Daily című lapja  már június 2-án, csütörtökön kommentárt közölt, amiben kijelentette, hogy a zéró Covid-politika a legmegfelelőbb az ország számára.

Abban lassan mindenki egyetért, hogy minden, de tényleg, a világon minden egyetlen dolog körül forog, ami nem más, mint az őszi pártkongresszus. A KKP 1977 óta ötévente tart országos kongresszust. Ezek az évtizedenként kétszeri összejövetelek jelentik a Párt legfontosabb platformját, amin bemutatják a legfontosabb politikai irányvonalakat, és itt jelentik be a legfontosabb kinevezéseket is.

A pártkongresszusok

szigorúan megtervezett események,

minden döntést, nyilatkozatot, személyi kinevezést széleskörű, ám zárt ajtók mögötti tárgyalások előznek meg. A kínai tisztviselők éveken keresztül ügyeskednek, hogy a párton belüli riválisaikat minimum lejárassák, de inkább félreállítsák, és hogy a maguk, illetve a közeli munkatársaik előmenetelét biztosítsák. És bár, mint írtuk, az ügyeket többnyire színfalak mögött intézik, becsúszik néhány csúnya gikszer is.

Ilyen volt például, amikor 2012-ben Bo Hszilait, a délnyugati Csungking tartomány kommunista pártvezetőjét váratlanul megfosztották tisztségétől, kizárták a pártból, majd bebörtönözték. A dolog, ha úgy tetszik, elkerülhetetlen volt, ugyanis csak így nyílhatott meg az út a riválisa előtt, akit ugye Hszi Csin-pingnek hívnak.

A dolog további érdekessége volt, hogy Bo Hszilai utódját, Szun Cseng-cajt, öt évvel később, 2017-ben szintén letartóztatták, miután azt kezdték rebesgetni, hogy

idővel Hszi Csin-ping helyébe léphet.

Mindkét letartóztatás hogy hogy nem az aktuális pártkongresszus előtt történt.

Cseng-cajt aztán egy évvel később, 2018 tavaszán életfogytig tartó börtönbüntetésre. Az egykori tartományi pártfőtitkár elismerte, hogy 27 millió dollárral hagyta magát megvesztegetni. Cseng-caj rögtön közölte azt is, hogy  beletörődik az ítéletbe, nem fog fellebbezni. Cseng-caj is Hszi elnök korrupció elleni harcának egyik áldozata volt.

A mostani pártkongresszusnak eredetileg az lett volna a feladata, hogy új vezetőséget nevezzenek ki, hiszen a kínai vezetőknek csak két ciklusra szólhat legfeljebb a megbízatásuk, és Hszi elérte már a nyugdíjkorhatárt is, azonban a dolgok kicsit másképp alakultak.

Új szelek fújdogálnak

2018 elején ugyanis a párt javaslatára kitörölték az alkotmányból, hogy az elnök és az alelnök mandátuma két egymást követő időszakig tarthat. A dolog már akkor sem jelentett meglepetést, mert Hszinek a 2017-es pártkongresszuson, a mandátuma felénél ki kellett volna jelölnie az utódját, ő viszont ezzel nem vesződött.

Hogy Hszi Csin-ping mennyire át tudta venni az irányítást a KKP felett, többek között jól mutatja, hogy a kínai parlament, a ceremoniális szerepű Országos Népi Gyűlés 2963 küldöttéből 2958 támogatta végül – ketten ellene szavaztak, hárman tartózkodtak, – hogy akár élete végéig is államfő maradhasson, és hogy Hszi Csin-ping egyes, teoretikus kérdésekkel kapcsolatos

gondolatait az alkotmány részévé tegyék.

A kínai elnök ennyivel nem érte egyébként be, emlékezetes, hogy 2021-ben a kínai nemzeti tanterv részévé is tették ezeket a gondolatokat. Az akkori hírek arról szóltak, hogy az elnöki gondolatokkal az általános iskolától kezdve egészen az egyetemig foglalkoznak majd, hogy ezzel segítsék, hogy a marxista világnézet beépüljön a fiatalabb korosztályba.

Azonban, mint itt írják, Hszi mindennek ellenére sem vált még mindenhatóvá, továbbra sem ő az egyetlen személy, aki számít a kínai politikai rendszerben, kérdés, hogy bár már ő sem számít fiatalnak, a párt vénjeit is sikerült-e meggyőznie a teljesítményével. A hatalmát ugyanis még mindig a KKP szélesebb vezetésének jóváhagyásával kapja meg, amihez neki is állandóan manővereznie kell, sőt állítólag

még kompromisszumokra is kényszerül.

Annak ellenére, hogy Hszi szinte mindenkit el tudott hallgattatni, például a kínai vezetéssel korábban vitában álló milliárdost, az Alibaba alapítóját, Jack Mát is, aki 2020 végén váratlanul három hónapra eltűnt; hogy aztán azzal a bejelentésével bukkanjon újra föl, hogy a jövőben már csak jótékonyságra szeretne koncentrálni; egyesek szerint a kínai politikai és gazdasági elitnek számos tagja maradt még, akik Hszi politikai centralizációját és kormányzási stílusát

károsnak tartják a KKP és Kína túlélése szempontjából.

A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottságának (politbüró) Állandó Bizottságának, tehát a legfőbb döntéshozó szerv jelenlegi hét tagjából például állítólag csak háromról tartják, hogy a belső köréhez tartozik.

Azért nagy meccs lehet

2020 januárjának egyik napján Hszi Csin-ping kínai elnök Mianmarba utazott, hogy az ország vezetőivel találkozzon. Ugyanezen a napon egy szakértőkből álló csapat érkezett Pekingből Vuhanba, hogy kivizsgálják egy titokzatos vírus kitörésének eredetét. A városban akkor már legalább 60 ember megbetegedett, és kezdett aggasztóvá válni, hogy már Thaiföldről és Japánból is jelentettek eseteket.

A mianmari utazás volt az utolsó alkalom,

hogy Hszi elhagyta az országot,

azaz a kínai elnök több mint két és fél éve bezárkózva él, és ugyanígy bezárkózott az ország is. Hszinek – és itt nem azt szeretnénk sugallni, hogy a kínaiak robbantották ki a járványt – mint említettük, nagyon is kapóra jött a járvány, hogy az ország belső ügyeivel foglalkozzon.

A kormányzását kísérő válságok közül ugyanis a legsúlyosabbnak azt tartják, hogy látványosan megromlott az ország kapcsolata az Egyesült Államokkal, holott a két ország gazdasága szorosan egymásra van utalva.

Kína nagyon szeretett volna a surranópályán felemelkedni, úgy, hogy véletlenül se gondolják róla, hogy veszélyt jelenthet. Azután viszont, hogy mindezt elbukta, a Nyugat és szövetségesei

több ügyben összezártak ellene,

és korlátozzák például a hozzáférésüket olyan technológiákhoz, amik kulcsfontosságúak lennének az ipari és katonai fejlesztési célok eléréséhez. Még mindig akadnak a párt vezetésében olyanok, akik szerint ez Hszi ellentmondásos személyisége miatt alakult így.

Aztán tessék, amikor már azt hitték, legyőzték, most beütött a járvány, és kirobbant az ukrán-orosz háború is, és nyugati elemzők szerint

a politikai elit most megosztottabb, mint 1989 óta valaha.

Az kisebb fajta csoda lenne, ha Hszi elbukná a kinevezését a kongresszuson, sőt még azt sem elképzelhetetlen, hogy elfoglalja a Kínai Kommunista Párt elnöki posztját, a címet, amit 1982 óta, Mao Ce-tung óta nem használnak, azonban hogy mekkora hatalom összpontosul ezután a kezében, az egyre kérdésesebb.

Mindemellett arra a kérdésre is választ kaphatunk, vajon amikor a nyugati elemzők elemeztek, tényleg jól tudtak a párton belüli törésekről és a politikai válságról, ami most elvileg Kínát nyomasztja, vagy csak vágyvezérelt találgatások voltak.

NYITÓKÉP: Casino Connection / Flickr