A szankciók erkölcsösségéről és hiányuk immoralitásáról

Gyenge Dániel

Szerző:
Gyenge Dániel

2022.06.10. 16:14

A most háborús agressziónak kitett Ukrajna is egy olyan posztszovjet állam, mely Oroszországhoz viszonyítva közelebb, de még így is nagyon távol áll a Nyugat értékrendje szerint szerveződő országoktól és politikai elitje tett is olyan lépést, mely automatikusan szankciót vonhatna maga után. DE, most Ukrajna egy megszállás alatt álló országgá lett, egy újdespota zsarnok karmai közé szorult, és jelenleg ahhoz hogy a Szovjetuniót minden áron restaurálni akaró, a függetlenségüket visszanyerő közép-kelet európai államokat befolyási övezetébe akarja tagozni akaró Putyint meghátrálásra kényszerítsék egységesen kell kiállni Moszkva ellenében.

Az orosz-ukrán háború végeláthatatlannak látszik és úgy tűnik, hogy ennek a pusztító csatározásnak a kimenetele fogja meghatározni Európa és a világgazdaság jövőjét. Emberek millióinak egzisztenciája ment tönkre, családok szakadtak szét, a világkereskedelem is súlyos krízishelyzetbe került és számos civil véráldozata lett a harcoknak.

A kérdés az, hogy ki tehető mindezért felelőssé.

Azok akik az agresszor hadviselő felet elszeparáló gazdasági és pénzügyi szankciókat támogatják és viszik véghez, vagy azok akik ezt a háborút kirobbantották az összeomlás és csőd szélére taszítva egy - a kedvező erőforrásai ellenére - amúgy is agonizáló országot.

Hogyha morálisan kellene megítélnem, akkor én az utóbbit vonnám felelősségre. Sokan egyenesen kikelnek a szankciós és embargós politika ellen mondván, hogy a szisztematikus elszigetelés csak az oroszokat fogja erősíteni és bebetonozni,

a Nyugatnak pedig megint csak a halálát jósolják mint az ötvenes években a szovjet érában.

Másrészt azt is hangsúlyozzák, hogy a nyugati szankciókat elsősorban a hatalomgyakorlók tetteiért nem felelős dolgozók és vállalkozók fogják megsínyleni.

Továbbá azt sem győzik sulykolni, hogy a szankciós politika az Amerikai Egyesült Államok európai befolyásszerzéséhez és gazdasági expanziójához fog vezetni, hiszen az EU az orosz piacokkal való szakítással meg fog gyengülni. Mindezek az érvek azonban a birodalmiság lázálmában élő orosz expanzió veszélyét megkérdőjelezik és jobban tartanak az ún. „amerikanizációtól" mint egy

javíthatatlanul despotikus, és önkényuralmi rendszer erőszakos terjeszkedésétől.

A szankciók, a gazdasági kivéreztetés pedig bár súlyos anyagi áldozatokkal járó, de a nyílt konfrontációt elkerülő, mégis erélyes intézkedések.

A szankciós politika sikerére a múltban is találunk példákat. Ronald Reagan legendás csillagháborús terve olyan fegyverkezési versenybe kényszerítette a Kremlt, amelynek vége a Szovjetunió és a KGST totális összeomlása lett, a John F. Kennedy által bevezetett embargó Kubát állította kényszerhelyzet elé, a Szovjetunió bukása után átfogó reformokra és nyitásra késztetve a castrói pártállamot.

A szankciós politika azonban nem akar erélyesnek mutatkozni, mindez annak a következménye, hogy a háború kitörése előtt egyes Európai Uniós országok sem restelltek az oroszokkal üzletelni. A most háborús agresszorként fellépő Oroszországgal mindvégig élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fent, miközben már a putyini elitváltástól kezdve nyilvánvaló, hogy egy olyan új cáratyuskával van dolga a Nyugatnak, aki a hidegháború és a dicsőséges szovjet birodalmiság lázában ég.

Putyin lényegében egy távlati háborús céloknak alárendelt hadiszocialista rendszert tart fent,

amely az ukrajnai invázióval vált teljesen nyilvánvalóvá.

Ilyenkor jogosan vetülhet fel az a költői kérdés, hogy etikus dolog-e üzletelni egy olyan jogtipró diktatúrával mely gazdasági erőforrásait egy olyan háborús hadigépezet fenntartásába fekteti, amely az agresszív hódítást tartja elsődleges céljának? Természetesen nem.

De ugyanez a probléma mutatkozik meg Kína esetében is. Kína is szintúgy csúcsra járatja a hadigépezetét, Tajvanra pedig egyre nagyobb nyomás helyeződik emiatt. Mindemellett Peking vallási és etnikai alapon fosztja meg alapvető jogaiktól az ujgurokat, koncentrációs táborban tartja és gyilkolja muszlimok millióit, nem beszélve a keresztényüldözésről, a polgári jogvédők, újságírók bebörtönzéséről, a félautonóm státuszt élvező Hongkong jogtalan bekebelezéséről, az

élet minden területét ellenőrző, az emberi jogokat és önrendelkezést végletekig leredukáló társadalmi kreditrendszerről,

amely a kínai polgárokat az állam tulajdonává tette.

A kínai kommunista pártállam minden gaztette ellenére pedig továbbra is profitál a nála megtelepült külföldi működő tőkéből, az exportbevételeiből, ráadásul még olimpiát is rendezhetett (mintha 1936-ban Berlinben járnánk). S bár most a világ figyelme az orosz-ukrán térségre hárul a háború miatt, de Kína is éppúgy potenciális fenyegetést jelent a Nyugatra és ebből kifolyólag a szabadság, a joguralom, a piacgazdaság értékeire mint Oroszország.

Kína esetében is felmerülhet az a morális dilemma, hogy egy genocídiumot véghezvivő,

véreskezű latorállammal kereskedni etikus-e a szabad, civilizált világ tagjainak?

Határozottan nem.

Nem mellesleg míg a nyugati világ országainak jelentős részében szabad piacgazdaság működik, a természetes erőforrások is szabad vállalkozók által vannak kiaknázva és feldolgozva, a multicégek is úgy tudnak külföldi tőkebefektetéseket és beruházásokat lebonyolítani, hogy anyaországa biztosítja a magántulajdonhoz és az önrendelkezéshez való egyetemes jogot, és az ellátási láncokat is a fogyasztói kereslet - és eladói kínálaton alapuló kölcsönös és önkéntes együttműködés határozza meg, fennáll a kérdés hogy Kínában és Oroszországban is megadatik mindez.

Az igazság ugyanis az, hogy bár látszólag a tőkés kapitalista viszonyok uralkodnak, sem Kínában sem Oroszországban nem érvényesül az önkéntes és kölcsönös hasznon alapuló együttműködés, nem érvényesül a vállalkozás teljes szabadsága és a magántulajdon feletti teljes önrendelkezés, nem érvényesül a szabad és igazságos verseny.

Kína vagy Oroszország és mindegyik más latorállam esetében a tőke és az áru szabad áramlása csak korlátozottan, erős állami felügyelet alatt zajlik le,

az államhatalom háborús hadigépezetének fenntartásának céljából

a gazdaság jelentős szegmensét kollektivizálja, és ahol a piaci versenynek helye lehet is az előnyben részesített, a hatalom politikai érdekeit kiszolgáló oligarchák, haveri üzletemberek érvényesülnek.

Egy monopolisztikus, oligarchikus, korrupt gazdasági rendszert tartanak fent ezek az országok, és a Nyugat mégis hajlandó üzletelni velük, ezáltal pénzelve és infúzión tartva az amúgy recsegő-ropogó, stagnáló, és erkölcstelen céloknak alárendelt gazdaságukat. A két modell (a szabadpiaci és a piacot korlátozó, etatista) között pedig jelentős morális különbségek vannak.

Míg az alulról szerveződő szabadpiaci gazdaságban minden döntés a fogyasztó, a munkás, és a vállalkozó szabad akaratán, és a felek közötti önkéntes megállapodáson nyugszik, és minden vállalkozásnak az az eleve elrendelt racionális célja, hogy minél nagyobb fogyasztó tömegek igényeit elégítse ki, és a piaci verseny is erre épül; addig a piacgazdaság látszatát fenntartó, de az állam által leuralt és felülről szervezett gazdaságok a felső, hatalomgyakorló uralkodói kaszt önkényes politikai céljainak van alárendelve, és itt nem az önkéntesség hanem a nyers önkényuralmi kényszer dominál.

Hogyha ilyen szintű értékrendbeli különbségek állnak fent ezek között a gazdasági és politikai rendek között, és

a latorállamok esküdt ellenségüknek tartanak minket, miért kell velük üzletelni, miért kell a diktatúráik zsebét tömni?

Lehet itt beszélni a pragmatizmusról, de hogyha mi is ugyanolyan elvtelenül és amorálisan viszonyulunk ezekhez a kapcsolatokhoz, akkor az ellenoldalt csak arra bátorítjuk, hogy elnyomó gépezete olajozottan tovább működjön. Vagy az elvek talajára lépünk, vagy elvek nélkül meghunyászkodunk.

A nyugati világnak egyszer s mindenkorra le kell szögeznie azokat az alapelveket mely mellett egységesen, önérdekével összeegyeztethetően is ki tud állni. Le kell szögeznünk, hogy az olyan egyetemes erkölcsi és emberi értékeket, melyek a nyugati civilizáció tartópillérei, mint az egyéni szabadság, a joguralom, a szabad piacgazdaság, az emberi méltóság és a népi, nemzeti önrendelkezés akár a világ másik felén vagyunk, akár a baj közelében határozottan állást kell foglalnunk és ki kell állnunk bármelyik, a jogokat lábbal tipró államhatalomról is legyen szó.

A most háborús agressziónak kitett Ukrajna is egy olyan posztszovjet állam, mely Oroszországhoz viszonyítva közelebb, de még így is nagyon távol áll a Nyugat értékrendje szerint szerveződő országoktól, és politikai elitje tett is olyan lépést, mely automatikusan szankciót vonhatna maga után.

DE, most Ukrajna egy megszállás alatt álló országgá lett, egy újdespota zsarnok karmai közé szorult, és jelenleg ahhoz hogy a Szovjetuniót minden áron restaurálni akaró, a függetlenségüket visszanyerő közép-kelet európai államokat befolyási övezetébe akarja tagozni akaró Putyint meghátrálásra kényszerítsék egységesen kell kiállni Moszkva ellenében.

Mindezzel együtt pedig az általam felvetett morális dilemmákon elgondolkodva újragondolni az üzleti kapcsolatainkat, és külpolitikai, külgazdasági stratégiáinkat. Tény és való, hogy

a Nyugat minden hibája ellenére is erkölcsi fölényben áll a despotikus latorállamokkal szemben.

Mi is, a Nyugat részeként abban a kitüntetett helyzetben lehetünk, hogy a NATO-tagság maximális garanciát jelent szuverenitásunk és területi integritásunk védelmére, az Egyesült Államok pedig éppolyan fontos kereskedelmi partnere az Európai Uniónak mint Oroszország vagy Kína.

S nem az utóbbi kettő, hanem bizony az USA volt az, amely a második világháború után romba dőlt, életképtelen Európát felemelte, és kiutat nyújtott számára a totális csődből és a Truman-doktrína volt az, mely felesküdött Európa védelmére a sztálini expanzióval szemben.

A NATO pedig az akkori világ legerősebb antikommunista katonai szövetségeként indult, melynek Magyarország (s most már a szovjetekkel egykoron dicsőséges védekező háborút vívó Finnország) is a részese lehet. A Nyugat egyetemes és alapvető irányelveinek is csak egy hegemón világhatalom tud hathatósan érvényt szerezni: az Egyesült Államok, mely rendelkezik akkora potenciállal gazdasági dominanciájával és a fejlettségben vezető katonai erejével, hogy bármilyen regionális nagyhatalom jogkorlátozó, szabadságbitorló, vagy az élethez és biztonsághoz, tulajdonhoz való jogot drasztikusan megsértő rezsimjeire kemény nyomást gyakorolhasson.

Ehhez azonban nem csak egy potens vezető kell a Fehér Házba, hanem egy szorosabb kötelék és egység az euroatlanti szövetség tagjai között.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek