A Kádár-korszak szellentésszagától a tiltott szerelemig

Szerző: Járvás Péter
2022.06.06. 16:10

Gúnyiratok a Kádár-nosztalgia ellen, egy atipikus történelmi regény és Borbély Szilárd torzóban maradt kézirata. Négy könyv a Merítés-díj idei jelöltjei közül.

A Kádár-korszak szellentésszagától a tiltott szerelemig

Közeleg a Könyvhét, kiadóvezetők tucatjai készülnek arra, hogy – nehéz gazdasági helyzet ide, emelkedő nyomdaipari árak oda – ismét követhetetlen mennyiségű szépirodalommal árasszák el a piacot. De azért mi még vessünk egy pillantást a tavalyi év prózatermésére, mintegy búcsúzásképpen, mert akad még elvarratlan szál ott is.

Például itt van a Merítés-díj top 10-es listája, amin biztos akad olyan cím, ami ismeretlen a mezei olvasó számára – tekintsük is át sebtiben.

A Merítés-díjról előljáróban annyit érdemes megjegyezni, hogy ez egy virtigli olvasói kezdeményezés, ahol nem kaporszakállú bölcs kritikusok vagy könyves influenszerek (bármit is jelentsen ez) mondják meg, mi merre hány méter, hanem szimpla mezei olvasók, akik közt talán akadnak Aldi-pénztárosok és nyugalmazott pénzügyőrök is. Bár az is lehet, hogy nem. Nem ellenőriztem le. Ám akár akadhatnának is.

Technikailag ezen felül még annyit muszáj leszögezni, hogy a Merítés-díj nem ömlesztve kezeli a prózát meg a lírát, mert jól van az úgy, betű-betű, hanem rigorózusan elválasztja a kettőt: van egy lírai short list, valamint egy prózai short list is. (Emellett van ifjúsági- és gyermekirodalmi kategória is, ám ebbe most kivételesen nem mennék bele. Nem azért, mert nem fontosak, hanem mert organikusan nem illeszthetőek ebbe a szövegbe.) Én itt e helyütt a próza lehetséges nyerteseire koncentrálnék.

Ha összevetjük a Libri és a Merítés listáját, a szokásosnál több egyezést találunk. 2021-ben és 2020-ban is négy szerző örülhetett mindkét fórumon jelölésnek, ehhez képest idén hatuknak is dupla örömben volt része. Hogy ennek van-e valami mélyebb irodalmi oka, azt nem tudom, mindenesetre Bartók Imréről, Danyi Zoltánról, Gerlóczy Mártonról, Keresztury Tiborról, Krasznahorkai Lászlóról és Szvoren Edináról a Libri-díj kapcsán már volt szerencsém beszélni, és mivel azóta nem gondoltam meg velük kapcsolatban magam, ezúttal ettől eltekintenék.

Talán csak annyit még (mintegy zárójelben), hogy ezúton is gratulálnék a Libri-díjhoz Krasznahorkainak.

Nyilván megérdemelte, hisz Krasznahorkai mindig minden díjat megérdemel, még akkor is – sőt, akkor különösen -, ha nem. Neki amúgy már volt olyan jelölése 2017-ben, ahol maximálisan kijárt volna neki a diadal – a Báró Wenckheim hazatér okán –, de akkor Jászberényi Sándor elhappolta előle. Hajlamos vagyok úgy tekinteni, hogy most azért a kötetért kapta a díjat, mintegy posztumusz. (Bödőcs közönségdíját nem kommentálnám, azon lepődtem volna meg, ha egy listán ott van Bödőcs, és nem ő lesz a közönségdíjas.)

Pálott műbőr-ülés szaga, mint az Ikaruszok belterének július közepén

Borbély Szilárd nyolc éve nincs köztünk. Felmérni is nehéz, mekkora veszteség ez a magyar irodalomnak, de a Kafka fia ad egy hozzávetőleges képet arról, hogy: óriási. Borbély annak idején a Nincstelenekkel elképesztő magasságba (vagy inkább mélységbe?) emelte az itthon csupaszra csócsált önreflexív gyermekkorom-regényeket, olyan súllyal jelenítve meg a kilátástalanság, a reménytelenség vízióját, hogy a fal adta a másikat. Tavaly megjelent könyve valahol szerves folytatása ennek az útnak. Kisebbségnek lenni a saját hazánkban – alapvetően a Nincstelenek alapproblémája is megfogalmazható így, a Kafka fia viszont vitán felül ekörül forog.

Hisz Kafka tulajdonképpen a kisebbségi lét metaforája, német a csehek között, zsidó a németek között, író a bürokraták között, bürokrata az írók között. Az író, aki vele kíván azonosulni, valami nagyon súlyosat állít önmagáról, saját létállapotáról.

Tegyük hozzá: valószínűleg. A Kafka fia ugyanis torzó, nem regény, inkább egy regény be nem váltott ígérete. És hát mit lehet mondani egy torzóról? Hogyan közelíthetjük meg, milyen bizonyságaink lehetnek róla? Látjuk persze az alapköveket, amire Borbély a regény épületét fel akarta húzni, világos, hogy a Kafka-i és a Borbély-i világ tudatos összemosásának vagyunk tanúi. De hová futottak volna ki apák és fiúk generációs problémái, ha a szerző több időt kap önmagától?

Milyen mélységig olvadt volna össze valóság és fikció, Borbély és Kafka? Fogalmunk sincs. Úgy sejtem: Borbély azt a végpontot célozta meg, amit a Nincstelenekkel. Csak épp ott a zsigereinket célozta meg, csupasz és durva érzelmi hatásokon keresztül kellett átrágni magunkat a végkifejletig (ezt nevezik nyomorpornónak), addig itt mintha intellektuálisabb utazásra invitálna. Határozottan esszészerű szöveg, nem a gyomrodra megy, hanem a Maslow-piramis magasabb szintjeit birizgálja.

Bárcsak be lenne fejezve. Így lehetetlen valós értékén megragadni. Azért látjuk, amit látunk: hogy ezek baromi jó mondatok. (Még ha egyik-másik nincs is befejezve.) Látjuk továbbá, hogy a célkitűzés monumentális: Borbély elég bátor az agyonbeszélt Kafka-jelenséghez hozzányúlni, és úgy fest, tud is róla újat mondani. Vagy tudna róla újat mondani. És szörnyű, hogy ezzel a kötettel kapcsolatban ennyi mindent kénytelen vagyok feltételes módba tenni.

Mezei Márk Zsidó temetés című könyvét simán meg lehet úgy közelíteni, mint gúnyiratot a Kádár-nosztalgia ellen.

Merthogy ugye most aranyárban adják a napraforgóolajat, akkor viszont egy forint volt a krumplis lángos. Most szétosztják a csókosoknak a Balaton-partot, akkor viszont minden konzervgyári dolgozónak járt két hét rekreáció Máriafürdőn. Fillérekért! Mezeinél viszont a Kádár-rendszernek szaga van. Mégpedig pálott műbőr-ülés szaga, mint az Ikaruszok belterének július közepén, zárt ablakok mellett. Minden büdös, de még csak nem is valami monumentális, nagyívű büdösség ez, hanem olyan piszlicsáré, kisstílű rothadás, amitől nem dühös lesz az ember, hanem csak simán kedve támad lejönni az életről.

Mezei marha jól adja meg ezzel az atmoszférával az alaphangot, hajlok rá, hogy ezt tartsam a regény legnagyobb értékének. Ezt a konzekvens, monoton, de nem harsány nyomasztást, ami behúz minket a regény terébe, és ott tart. Ezen felül a kötet egy tőről metszett identitásregény is, központjában egy önmagát kereső kamasszal, aki épp most veszítette el az apját, és ha ez még nem volna elég, kiderül róla, zsidó. Sok ez a jóból, azt hiszem.

Mezei nem könnyíti meg elbeszélője dolgát, aki a korszak állott szellentésszagában kénytelen megoldani identitásválságát.

És nem könnyíti meg a saját dolgát sem, amikor egy hangsúlyozottan irodalmon kívüli szereplő hangján kíván megszólalni, olyan nyelvet kínálva az olvasónak, ami inkább közelít a szakmunkásképzők világához, mint a magyar irodalmi hagyományhoz. Ezeket a sokszintű kihívásokat viszont kiválóan megoldja, olyan regényt hozva létre, aminek súlya és ereje van.

A Merítés-díj most tárgyalt négy jelöltje.

A Merítés-díj most tárgyalt négy jelöltje.

Fotó: Azonnali-montázs

A kiürítetlen hamutálakhoz és a kétnapos fáradt sörhöz hasonlatos

Péter János Szevasztopol című kötete fekete lóként vágtatott be a tízes listára. Élvezett némi helyzet előnyt, ezt illik világossá tenni, ugyanis pár évig zsűritagként lebegett Damoklész kardjaként más írók feje fölött, aztán egyszer csak átnyergelt a szerzői vonalra. Ha nem így lett volna, talán nem is kerül a látótérbe, főleg mert a Libri kereskedelmi rendszerében nem megvásárolható, ami az itthoni könyvpiacon radikálisan leszűkíti a lehetőségeit. Akárhogy is, Péter János karcsú könyvecskéje nem maradt láthatatlan, de ez még nem sokat segített volna rajta, ha mellesleg nem jó.

A Szevasztopol is nem kis részben a Kádár-korszak kritikája. A Mezei kapcsán elpuffogtatott gyomorforgató jelzőket itt is használhatnám, hisz a Péter-féle „emberarcú szocializmust” is belengi valami áporodott bűz – legfeljebb nem a műbőr Ikarusz-ülésekhez, hanem a kiürítetlen hamutálakhoz és a kétnapos fáradt sörhöz hasonlatos. Hogy ez a nüansznyi különbség hogyan fordítható le szövegbéli eltérésekre, azt a jövő irodalomtudósaira bízom.

Különösen az első – hosszabb – elbeszélésre igazak ezek a kitételek, amelynek elbeszélője egy gyarló tanárember, aki a legvidámabb barakk ellentmondásait meglehetős mennyiségű sörrel és egyéb alkoholtartalmú itallal próbálja oldani.

Egyfelől arról van itt szó, hogy van egy alkalmazkodási kényszer az egyén, illetve a társadalom viszonylatában – utóbbi nem kíván túl sokat, csak annyit, hogy paktálj le vele, de az egyénnek alighanem ez is sok.(Már amelyiknek.) Másfelől viszont akad egy másik szál is, az, amit Császár Előd annak idején „tiltott szerelem”-nek nevezett. Ez utóbbi gazdagabbá teszi a szöveget, kiemeli a kérdést az egyértelmű erkölcsi tanulságokkal operáló „individuum vs. autoriter rendszer” dichotómiából, és hozzátesz valami mocskosabb, bűnösebb, és egyben szánalmasabb vonulatot, amitől az egész izgalmasan sokrétűvé válik.

A kötet utolsó harmadában pedig az is kiderül, hogy Péter Jánosnak nem csak a szocializmusról van véleménye, hanem úgy általában az emberről is. A záró elbeszéléscsokor ugyanis a történelmi időből észrevétlenül áttelepül a jelenbe, aminek következtében észrevételezhetjük, a szerző milyen elementáris beleérzőképességgel van megáldva: feltűnő rugalmassággal helyezkedik bele a legkülönbözőbb embertípusok bőrébe, aminek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen élethelyzethez nyúl, az hiteles és átélhető lesz.

Fun fact azoknak, akiknek nem elég a puszta szöveg, hanem szeretik életrajzi adatokkal is stimulálni az olvasataikat: Péter János örökfogadalmat tett szerzetes.

Hogy ennek van-e bármilyen jelentősége, nos, azt mindenki döntse el magának. Mindenesetre a szerzetesi és az írói lét is feltételezi az erős hajlamot a kontemplációra, szóval ez akár egy termékeny párhuzam is lehet.

Szilasi László rutinos lovasa a különböző irodalmi top 10-eknek, ha ő ír valamit, akkor aligha kell attól tartania, hogy nem vesszük észre. A Tavaszi hadjárat bizonyos értelemben tipikus Szilasi-mű: finomra csiszolt, mesteri mondatokból emelt palota, ami azonban mintha némi hidegséget árasztana. Van valami stílusgyakorlat-szerű ebben a szövegben, valami nehezen megfogható céltalanság, mintha a szerző csak kipróbálta volna magát egy újabb forma keretei között, különösebb hátsó szándék nélkül.

A kötet két lazán összefonódó kisregényből áll, amelyek együtt átfogják a XVIII-XIX. század magyar történelmét. Ugyanakkor Szilasi elveti a klasszikus történelmi regények epikus ívét, nem cselekményes formába öntött ismeretterjesztés a célja (azzal együtt, hogy a szövegben azért elfér számos ismeretterjesztő blokk). Őt az érdekli, hogy maga az ember hogy találja meg helyét a történelmi időben. Persze ez önmagában nem új, írók százai építettek már fel történelmi regényeket arra a kegyetlen igazságra alapozva, hogy a történelem megeszi az embert, szóval hoppá, legyünk óvatosak.

De Szilasinál némiképp másról van szó. Nála az ember nem a történelem alávetettje – inkább csak vendége.

Nem hierarchikus rendszerben vannak egymással, hanem konkrétan idegenek, más-más halmazt alkotnak. Az ember csak él, vagy legalábbis élne, a történelem meg ellebeg felette, miközben mit se tudnak egymásról. Aztán jön kétszáz év múlva egy Romsics Ignác, és azt mondja: nohát, ez volt a történelem. A kétszáz évvel ezelőtti ember meg erre csak megvonja a vállát, hm, ezt ő észre sem vette.

Lehet menni szavazni

Ez volt hát a Merítés top 10-es listája.

Talán nem a legjobb tíz könyv a 2021-es esztendőből – hisz végtére is egyetlen hiteles top 10-es lista létezik: az, amit az olvasó saját magának állít össze.

De azért nagyon jó könyvek ezek, megismerésre érdemesek. Be lehet pakolni őket a strandszatyorba, a naptej meg a szalámis zsömle mellé (mert a hekk iszonyat drága a büfében), aztán két csobbanás közben olvashatunk, miközben süti a hátunk a nap.

És akkor nem csak kellemesen, de hasznosan is telik a nyár. És ha befaltuk mind a tízet, lehet menni szavazni is, szeptember 25-ig van idő.

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek