Az Oroszország elleni szankciók négy lehetséges célja és hatékonysága

Szerző: Szalai Máté
2022.06.03. 07:03

Az Oroszországgal szemben meghozott büntetőintézkedések kapcsán már most el kell kezdeni gondolkodni az exit-stratégián. Mikor és hogyan fogjuk a szankciókat feloldani, különösen, ha sem rezsimváltás, sem érdemi viselkedésváltozás nem figyelhető meg? Mi történik a háborút követő első napon? Mi történik, ha nem bukik meg Putyin – és mi történik, ha megbukik? A kesztyűt tehát felvettük, de nem tudjuk, meddig tart a meccs.

Az Oroszország elleni szankciók négy lehetséges célja és hatékonysága

Az Európai Unió tagállamának vezetői a hét elején elfogadták a hatodik Oroszország-ellenes szankciócsomagot. Ennek legfontosabb eleme az orosz olaj importjának részleges betiltására vonatkozott, ami nem csak hazánkat érinti érzékenyen, de az egyébként is magas inflációval és energiaárakkal küzdő Európai Unió egészét.

Nem meglepő ennek fényében, hogy a hatodik szankcióscsomag vált a legvitatottabbá az ukrajnai válság kapcsán. Szimbolikus lépéseket könnyű hozni, de

minél fájdalmasabb egy kényszerintézkedés annak, aki kiveti, annál fontosabb, hogy átgondolja, pontosan mi is a célja vele.

Kollektív törekvésekért fontos tudni áldozatot hozni egész társadalmaknak, de persze csak akkor, ha tudjuk, hogy miért viseljük ezt.

A tudományos és politikai közbeszédben erősen vitatott, hogy az Oroszország elleni szankciók „működni fognak-e”. A kérdés egyszerűnek tűnhet, de elméleti és gyakorlati szempontból is sokoldalú és bonyolult, amelyet egyszerre legalább két oldalról kell megközelítenünk:

egyrészt tudjuk-e, hogy pontosan mi a céljuk, e célok kontextusában hatékonynak számítanak-e;

másrészt pedig milyen mellékhatásai lesznek a szankcióknak, ezeket pedig hogyan tudjuk kezelni.

Stratégiai szempontból az első kérdés talán a legfontosabb kérdés, amelyet a nyugati államoknak fel kell tennie ahhoz, hogy átfogó és hatékony választ tudjanak adni az Oroszország jelentette fenyegetésre. Nem véletlen, hogy e kapcsán komoly vita alakult ki már most a hatodik szankciós csomag kapcsán: Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter például óvatosságra intette az Európai Uniót, gyakorlatilag amellett érvelve, hogy

egy teljes olajembargó nem ásná alá Oroszország pénzügyi helyzetét,

viszont hozzájárulna a globális inflációs válsághoz. Ilyen, az európai közvéleménynél szkeptikusabb véleményeket fogalmaznak meg a Columbia Egyetem vagy az Atlantic Council munkatársai is.

Látható tehát, hogy kérdéseket feltenni a szankciók pontos céljával és hatékonyságával kapcsolatban nem ördögtől való, azt nem (csak) Putyin-apologéták csinálják, hanem az európai biztonságban érdekelt gondolkodók is.

A szankciós politika négy lehetséges célja

A szankciók az állami külpolitika hagyományos eszközkészletének egyik elemét alkotják, használatuk ugyanakkor a hidegháborút követően vált igazán népszerűvé. A globalizált világban logikus gondolat, hogy egy országnak a világgazdaságtól vagy a nemzetközi kapcsolatok építésétől való

részleges vagy teljes elzárása önmagában fájdalmas, az azzal való fenyegetés pedig elrettentő hatású lehet.

Ezen túl a szankciók megfelelő középutat jelenthetnek háborúk indítása és a retorikai nyomásgyakorlás között: üres nyilatkozatoknál erősebb hatásúak, viszont a fegyveres harcnál olcsóbbak és kevésbé veszélyesek.

Stratégiai szempontból persze a legfontosabb kérdés, hogy mit akarunk elérni a szankciókkal. Ugyan magától értetődőnek tűnhet, hogy szankciók kivetésének célja egy állam vagy szereplő megbüntetése egy agresszív vagy jogellenes lépés után, önmagában ez nem elég ok arra, hogy használjuk őket.

Mint ahogy egy bűnöző börtönbe zárása is akkor hatékony, ha a büntetés mellett a társadalmi reintegrációt is számításba vesszük, az államok által kivetett kényszerintézkedések

sem csak arra szolgálnak, hogy a körmére csapjunk egy rosszul viselkedő kormánynak.

Az Oroszországra kivetett szankciók kapcsán a közbeszédben több különböző cél vegyül, amelyeket érdemes lenne külön kezelnünk. Először is, az Európai Bizottság szerint az európai szankciós politika célja nem a büntetés, hanem egy másik állam viselkedésének vagy politikájának megváltoztatása.

Az orosz-ukrán háború kontextusában ez azt jelenti, hogy az EU megpróbálja rávenni Oroszországot, hogy fejezze be az ukrajnai háborút, esetleg még vonuljon is ki az országból. Másrészt ugyanakkor ennél a hivatalos célnál sok újságíró és politikus még messzebb megy, és amellett érvel, hogy az EU célja igazából az orosz rezsimváltás kierőszakolása. Maga Joe Biden elnök is beszélt róla, hogy Putyinnak mennie kell (bár ez nem vált hivatalos amerikai politikai céllá).

Ez jóval ambíciózusabb cél, mint az orosz kormány politikájának megváltoztatása, hiszen egy teljes politikai átalakulást jelöl meg elérendő kimenetelként. E két hagyományos cél mellett (amelyekkel kapcsolatos vita Oroszország mellett legutoljára talán az Iránra kivetett kényszerintézkedések kapcsán merült fel) két alternatív célt is megfogalmaztak.

A Moszkva elleni fellépés kimondottan elrettentő hatású is akar lenni:

ebből a szempontból azt az üzenetet hordozza, hogy minden állam (főleg Kína) kétszer gondolja át, hogy ha meg akar támadni egy másik államot (főleg Tajvant).

Az elrettentés vagy megelőzés funkciója kéz a kézben jár az első (és részben a második) céllal, még akkor is, ha azok nem sikeresek: attól még, hogy Oroszország viselkedése nem változott, más államokat még elrettenthet hasonló döntések meghozatalától, hiszen a szankciók növelik az ilyen lépések várható költségeit.

A negyedik és utolsó cél morális jellegű: még ha hatástalanok is, a szankciók szimbolikus jelentőséggel is bírnak. Kijelölik a nemzetközi politikában az elfogadható és nem elfogadható viselkedés határait, hosszútávon szocializálják az államokat, és erősítik a nemzetközi politika morális alapelveit.

Persze ebbe a funkcióba az erőfitogtatás is beletartozik, vagyis a kormányok jelezhetik egymásnak és a saját társadalmuknak, hogy ők megtették, amit a jó erkölcs elvárt, és kiálltak az agresszorral szemben.

A szankciók nem kormánybuktató eszközök

Ahhoz, hogy egyes konkrét helyzetben megítéljük bizonyos szankciók hasznosságát, a négy célt külön kell vizsgálnunk. Általánosságban a tudomány egyelőre adós pontos válaszok megfogalmazásával, hiszen mind a négy cél esetén

nehéz mérni a szankciók eredményességét.

Még ha láthatunk is konkrét hatást (a célpont kormány megbukik vagy radikálisan változtat a viselkedésén), nem könnyű bebizonyítani, hogy az a szankciók miatt történt. Még nehezebb a kérdés a harmadik és negyedik cél kapcsán, vagyis az elrettentés elérése valamint a nemzetközi politika morális alapjainak védelme kapcsán, hiszek ezek nehezen mérhető szempontok.

Ennek ellenére azonban számos kutató tudott általános sejtéseket megfogalmazni. Például a szankciók rezsimbuktató hatása korlátozott: a Harvard Egyetem egyik kutatása szerint ugyan

a kifejezetten demokratizációs célú kényszerintézkedések megnövelik a vezetők bukásának esélyét

és pozitívan hatnak az ország demokratizációs indexére, ugyanakkor jellemzően nem vezetnek stabil liberális demokráciák kiépüléséhez. Ezzel párhuzamosan viszont elősegíthetik autoriter államokban az eliten belüli törésvonalak mélyülését illetve az abszolút diktatúrák enyhülését.

Az kormányok viselkedésének megváltoztatásával kapcsolatban rengeteg példát és ellenpéldát is láthatunk. A szankciók minden bizonnyal segítettek az 1990-es években az iraki és szerb vezetést rábírni nemzetközi kötelezettségek betartására és békeszerződések aláírására.

Ugyanakkor a nem kollektív alapokon (pl. az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyetértésén) és nem célzott (hanem a társadalom egésze ellen irányuló) intézkedések

szinte teljesen hatástalanok tudnak lenni.

Csicsmann László a közel-keleti államokkal (Iránnal, Líbiával, Szudánnal és Szíriával) szemben életbe léptetett szankciók elemzése kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy azok hatékonysága nagyon sok változótól függ, beleértve a szankciók jellegét, az ország gazdasági helyzetét és ellenállóképességét.

Gyakran a szankciók elérik közvetlen céljukat (pl. ellehetetlenítik az iráni olajexportot), ez azonban nem vezet érdemi konfliktusok megoldásához. A Brookings intézet egy korábbi elemzése még ennél is tovább megy. A tapasztalatok a kutatók szerint azt mutatják, hogy a szankciók önmagukban nem, csak egy komplex fellépés részeként hatékonyak általában.

Ráadásul gyakran előre nem látott következményekkel járnak,

például meg is erősíthetik autoriter kormányok támogatását, vagy egyszerűen humanitárius válsághoz vezethetnek. Szankciók gyakran visszaütnek azokra, akik kivetik őket, ráadásul visszavonni vagy feloldani őket gyakran nehezebb, mint kivetni.

Következtetések

Mindebből négy konkrét következtetést tudunk levonni az Oroszország elleni szankciókkal kapcsolatban. Egyrészt nem szabad azt hinnünk, hogy minél több a szankciót vetünk ki, annál nagyobbat ütöttünk. Szerintem az EU jól tette, hogy gyorsan reagált az orosz támadásra, de jelen pillanatban már elmúlt az első pillanat, most már egyre fontosabb még jobban átgondolnunk minden lépést, amit ezt követően teszünk.

Úgy tűnhet, hogy a pár hetes csúszás a hatodik csomag kapcsán elég hosszú idő volt mindent átgondolni, ennek ellenére a politikai adok-kapok miatt elsikkadt sok kérdés. Nem véletlen, hogy a Wall Street Journal is nagy kockázatú lépésnek nevezte a döntést.

A szankciókat ne önmagukban alkalmazzuk, hanem csak mint egy átfogó Oroszország-stratégia részeként. Másrészt tudjunk róla, hogy a négy célból melyiket akarjuk pontosan elérni. Én azt gondolom, hogy

rezsimváltásra építeni jelenleg stratégiailag nem lehet,

az orosz viselkedést pedig leghamarabb középtávon változtathatják meg a szankciók.

Az orosz-ukrán háború globális politikai hatásai miatt ugyanakkor az elrettentés és a nemzetközi rend morális alapelveinek védelme nagyon fontos funkciója a jelenleg felépülő szankciós rendszernek, ezeket pedig jó eséllyel be tudják tölteni.

Harmadrészt viszont muszáj számolnunk a szankciók nem várt káros hatásaival. A globális inflációs válság már most érezteti a hatását, ehhez minden újabb szankció hozzá fog járulni. Ez pedig nem csak nekünk jelent drágább élelmiszereket, de világ szinte bármely államában destabilizálhatja a politikai vagy gazdasági rendszert.

E folyamatnak sokak szerint Sri Lanka volt az első áldozata, de az olajembargó és egyéb intézkedések foganatosítása után számos ázsiai és afrikai ország követheti.

Végül, de nem utolsó sorban, mint minden konfliktus megkezdésekor, már most el kell kezdeni gondolkodni az exit-stratégián. Mikor és hogyan fogjuk a szankciókat feloldani, különösen, ha sem rezsimváltás, sem érdemi viselkedésváltozás nem figyelhető meg? Mi történik a háborút követő első napon? Mi történik, ha nem bukik meg Putyin – és mi történik, ha megbukik?

A kesztyűt tehát felvettük, de nem tudjuk, meddig tart a meccs.

A szankciók nem a nyugati fellépés kiteljesülését, hanem annak egy részét és kezdetét jelentik csak. A nehéz kérdéseket már most fel kell tennünk, hogy később ne csak nehéz helyzetek között tudjunk csak választani.

NYITÓKÉP: Az Oroszországgal szembeni gazdasági fellépés egyik szimbolikus momentuma volt, amikor a McDonalds is elhagyta az országot. Fotó: Francis Bourgouin, Wikimedia Commons

Szalai Máté
Szalai Máté állandó szerző

A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója és a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek