TAO ide, TAO oda, elképesztő a külföldi játékosok dominanciája a magyar kosárbajnokságban

Pakson úgy igazoltak hat légióst, hogy egyszerre csak négyen lehetnek a pályán, a csapatok pontjainak töredékét szerzik ma már a magyar játékosok. Ezzel az utánpótlást nyírja ki a sportág. Vági Márton elemzése.

Néhány hete adták át a kosárlabda szövetség új székházát Budaörsön, a beruházás mintegy 4,1 milliárd forintba került, az átadón Szalay Ferenc a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének (MKOSZ) elnöke és egyben Szolnok város polgármestere elmondta, hogy

„Tizenkét évvel ezelőtt szövetségünk költségvetése alig 190 millió forintot tett ki, s mindössze 22 ezer igazolt sportolónk volt. Azóta több mint 200 milliárd forintnyi társasági adóból származó támogatást sikerült a kosárlabdára fordítanunk! Felújítottunk 250 tornatermet, sportcsarnokot, s építettünk is jónéhányat. Mára közel 90 ezer igazolt kosárlabdázóval az ország egyik legnagyobb szövetsége lettünk.”

Az, hogy többen kosárlabdáznak – és sportolnak – mindenképpen örömteli, csak egy sportos nemzet lehet egészséges nemzet, a sportnak számtalan nemzetgazdasági haszna van, ténylegesen közérdek, hogy minél több magyar ember végezzen rendszeres fizikai aktivitást.

Azonban a tömegsportot és a professzionális sportot érdemes különválasztani, ugyanis az

szép dolog, hogy növekedett a sportolói létszám az MKOSZ-nál, azonban ha megnézzük a férfi elsőosztályú professzionális bajnokságot borzalmas képet kapunk:

gyakorlatilag alig vannak magyar játékosok, a helyzet sok szempontból még a labdarúgó NB I-nél is durvább.

Annak ellenére is, hogy az NB I A csoportjában él a fiatal szabály (minden klub köteles egy U23-as vagy annál fiatalabb magyar játékost versenyeztetnie valamennyi mérkőzésének első félidöjében), illetve egy magyar játékost a mérkőzés minden percében kötelező pályán tartani. De még így is brutális a külföldiek dominanciája a bajnokságban.

A kiesés ellen küzdő – ám végül bent maradó - Paks tavasszal igazolta le a hatodik légiósát (holott egy mérkőzésre csak ötöt lehet nevezni, és négyet a pályán tartani), de a klubok többségénél is

a külföldi játékosok jelentik a fő megoldást a gyengécske utánpótlás nevelés problémájára.

Jellemző, hogy az idei bajnokságban, az alapszakaszban mindössze két csapatnál dobtak több pontot a magyar játékosok, mint a külföldiek (a Falconál és az Albánál), a többi csapatnál a magyar pontok aránya 31,4 és 13,7 százalék között mozog.

Van olyan csapat, ahol százból csak tizenhárom pontot szerez magyar játékos, ami akkor is kérdéseket vetne fel, ha a kosárlabda nem részesült volna – Szalay elmondása alapján – több, mint 200 milliárdnyi TAO-támogatásból.

Pedig a helyzet nem volt mindig ennyire katasztrofális a magyar játékosok szemszögéből. Tíz évvel ezelőtt, a TAO-rendszer hajnalán például a mérkőzésekre maximum három külföldi játékost nevezhettek a klubok, ennek eredményeként láthatjuk, hogy a magyar pontok aránya sehol sem volt kevesebb, mint 30 százalék, és nem fordult elő olyan szégyen, hogy százból csupán 13-19 pontot szerezzenek hazai játékosok.

Jó lehet, a bajnokság gyengébb színvonalú volt, de legalább fiatal magyar játékosok is kaptak értelmezhető játékpercet, a rotáció aktív és hasznos részesei voltak.

Az akkor huszonegyéves Vojvoda Dávid 13.5, a huszonhároméves Keller Ákos 11.9, a szintén huszonegyéves Mohácsi Máté 11.7, a huszonkétéves Horti Bálint 10 pontot átlagolt az alapszakaszban.

Ezzel szemben idén fiatal szabály ide, vagy oda,

egyetlen U23-as játékos sem tud meccsenként legalább tíz pontot szerezni, de a többségüknek az öt egység sem jön össze.

Ha pedig abból indulunk ki, hogy a 2011-12-es szezon fiatal játékosaiból sem lettek világklasszis kosárlabdázók, akkor bizony kifejezetten sötét jövőre következtethetünk a mostani fiatal játékosok teljesítményénét figyelembe véve.

A 200 milliárdnyi TAO-támogatásnak legalább a hetvenszázalékát utánpótlás-nevelésre kell (vagy kellett volna?) költeni, ennek ellenére azt láthatjuk, hogy az idei szezonban a húsz legértékesebb játékosból tizennyolc külföldi.

A VAL-lista (talán a legkomplexebb statisztikai mutató a játékban, pozitív és negatív értékek egyaránt beleszámítanak, például dobott pont, eladott labda stb-stb) első nyolcvan helyére kettő fiatal, már TAO-nevelésnek tekinthető játékos fért be. Kettő, a nyolcvanból.

A fenti, első táblázatból is látható, hogy a Falco kiemelkedik a mezőnyből, ami két dolognak köszönhető: egyrészről a legtőkeerősebb csapatról van szó, így könnyedén tudtak válogatott magyar kosárlabdázókat megszerezni, másrészről Perl Zoltán és Váradi Benedek személyében két, magyar szinten klasszisnak mondható játékost neveltek ki.

A két saját nevelésű játékos szerzi a csapat pontjainak közel harmadát,

így ha nem is lett volna pénzük a többi – nem szombathelyi – válogatott játékosra (Keller, Golomán, Somogyi, Benke), akkor is jobban állnának, mint a mezőny többsége.

Az a mezőny, ahol láthatóan a fiatalok többsége csak kényszerből van a pályán, és a gyűrűre sem nézhet, azt majd megoldják az amerikai és délszláv játékosok. A fiatalszabály miatt ugyan kötelező egy U23-as játékost az első félidőben a pályán tartani, ám ezen játékosok többsége finoman szólva sem váltja meg a világot, muszájból ugyan pályán vannak, de labdát alig kapnak (többségük a második félidőben a játéktér közelébe se kerül), pontokat alig szereznek.

Az alapszakasz ötödik legeredményesebb fiatal játékosa 3.92 pontot átlagolt meccsenként, az gyakorlatilag két jó dobás.

Érdekesség, hogy a női mezőnyben is van fiatalszabály, igaz ott nem U23-as „fiatal”, hanem U20-as valóban fiatal játékosokra van írva.

Az idei bajnokságban az alapszakasz nyolcadik legponterősebb játékosa a 2001-ben született, a legjobb magyar kosárlabdaedző, Rátgéber László kezei közül kikerülő pécsi Wentzel Nóra lett 11.88 pontos átlaggal.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a lista tizenegyedik helyére, a 2002-ben született Dombai Réka került, vagy azt, hogy a húsz legponterősebb játékosból tizenegy magyar,

döbbenetes különbséget találunk a két nem között.

Tegyük hozzá, ez a nyári utánpótlás világ- és Európa bajnokságokon is megmutatkozik, ahol a különböző női válogatottjaink jellemzően éremért küzdenek, míg a fiúk többsége az A-divízió szintjét sem éri el.

Persze ne hasonlítsunk almát a körtéhez, a női és a férfi kosárlabda minden szempontból eléggé eltérő sport, utóbbiban értelemszerűen nagyobb a verseny is, de mindenképp érdekes ez a fajta különbség a két nem utánpótlás nevelésében Magyarországon.

Természetesen az is tény, hogy a férfi kosárlabda bajnokságban már a 2010 előtti időkben is a külföldiek domináltak, azonban 2010 előtt nem volt TAO, a klubok nem kaptak éves szinten felfoghatatlan összegeket arra, hogy játékosokat neveljenek.

Jelenleg a mind a pénzügyi, mind a technikai lehetőségek adottak a kormányzati támogatásoknak hála, valamennyi látványsportágban, azonban érdemi előrelépés sehol sem történt. Persze, az öltözőket szépen felújították, lettek új mezek és melegítők, és az edző is a többszörösét kapja, mint néhány éve, de ő a magasabb fizetéstől még nem lett jobb szakember, és ami a legszomorúbb a kluboknál sem történt szemléletváltás.

Még azok a csapatok is, akik kisebb költségvetéssel rendelkeznek,

inkább igazolnak ötödik, hatodik légióst, sem mint bizalmat adnának a fiataloknak.

Persze úgy nehéz bizalmat adni nekik, ha nem megfelelő képességű játékosok, a nem túl erős magyar bajnokság színvonalát sem képesek megugrani, ám mindez visszavezethető oda, hogy a minőségi utánpótlás nevelés tulajdonképpen nem is volt érdeke a csapatoknak.

Könnyebb és egyszerűbb megoldás volt a kosárlabdában is megállás nélkül igazolni az amerikai és szerb játékosokat, semmint valódi munkát beletenni a játékos nevelésbe.

NYITÓKÉP: Lester Medford és Brandon Taylor a Falco KC Szombathely–Albe Fehérvér meccsen; FOTÓ: Varga György, MTI