Mi magunk vagyunk a történelem őrzői

Színházat csinálni önmagában hatalmas vállalás – pláne magánszínházat. Horváth Patrícia azonban nem volt rest a modernkori színháztörténet egyik legnehezebb időszaka után venni a bátorságot, hogy színházat csináljon, méghozzá a semmiből, saját kontóra, őrültnek tűnő rettenthetetlenséggel. Mindez pedig idővel bizonyosan olyan történetté fog válni, amit érdemes lesz megőrizni, amivel mind Horváth Patrícia, mind pedig a Hatan Társulat történetőrzővé fog válni.

Horváth Patríciával korábban már beszélgettem az Azonnali podcastjában, ahol elmondta, mi is vezette őt ahhoz az ötlethez, hogy saját színházat hozzon létre – pontosabban egy saját társulatot. Nem előzménymentes persze a pályafutása, viszont szédítően komplex, hiszen Patrícia rendezett, tanított már a stúdióban, tolmácsolt külföldi színházalkotóknak, és színházi fesztiválok produkciós vezetője volt egy személyben. Franciaországban nagy operaprodukciók első asszisztenseként a nemzetközi operaélet élet számos kiemelkedő művészével dolgozott együtt több éven keresztül Avignon, Tours, Reims operaházaiban, valamint az Orange-i Operafesztiválon.

Nem annyira meglepő mindezek tükrében, hogy a Hatan Társulat éppen egy francia darabot választott debütálásként, méghozzá Franciaország egyik legfelkapottabb színházi írójának, Alexis Michalik Történetőrző című darabját, amelyet hosszú évek óta nem tudnak levenni hazájában a színházak programjaiból.

A két Molière-díjjal is kitüntetett Történetőrző, amelyet egyébként Horváth Patrícia fordított, leginkább egy, a francia történelmen átnyargaló darab, amely egyetlen felvonásban pörgeti végig történetét. Pedig hosszát tekintve (elsőre) talán két felvonást igényelne, azonban a cselekmény olyan feszített, hogy a szünet minden bizonnyal csak kizökkentésre volna jó. Mindemellett a rendezés elképesztően kreatív és nagyon szerethető megoldásaival, valamint a színészi játékoknak hála egyáltalán nem is veti fel a nézőben a szünet igényét, így tulajdonképpen lényegtelenné is válik a közel kétórányi játékidő dacára.

Történetét tekintve a mű egy esős éjszakán indul az Ardenne-ek mélyén, ahol Martin Martinnak el kell temetnie az apját. Mikor rábukkan egy kézzel írott jegyzetfüzetre még nem is sejti, hogy felfedezése milyen történelmen és kontinenseken átívelő kalandokba sodorja őt. Aztán tizenöt évvel később az algériai sivatag mélyén egy anya és 15 éves lánya nyomtalanul eltűnik. Aztán hirtelen a francia forradalom után vagyunk, aztán előtte, aztán megint az Ardenne-ekben, miközben a történet szépen, építkezve rakja össze magát – éppen úgy, ahogy a színészek rakják össze az előadás alatt a díszleteket.

Merthogy a Történetőrző rendezésének és játékának egészen elképesztő megoldása, hogy a színészek (Baldauf Dániel, Kecskés Karina, Király Attila, Kovalik Ágnes és Sipos Imre) nemcsak, hogy összesen 36 szerepet játszanak a különböző korokban és helyzetekben, de egy ponton túl egymás szerepeit is – mindemellett pedig a díszletet adó dobozokat (melyek a maguk egyszerűségében zseniális megoldásokat kínálnak) az előadás közben berendezőkként építik, bontják, a háttérben álló falra pedig krétával írják fel a darab lényeges pillanatait, neveit és helyszíneit. És teszik mindezt úgy, hogy közben lesír a színpadról, hogy mennyire élvezik a játékot, nem egyszer egymást is szöktetve némi improvizációval.

A Történetőrző tehát amolyan ’Da Vinci-kód’ ízű, de még inkább a Pendragon-legendához hasonló, korszakokon átívelő és messzi korokig visszanyúló, titok és családi rejtélyek után kutató színpadi roadmovie, amelyben hangsúlyos jelentést kap a női erő és bölcsesség, az évszázadokon átívelő tudás amit a könyvek őriznek, a család terhe, illetve a szeretet végtelen igénye, valamint a szabadság fontossága, amely témák talán mindennél fontosabbak ma, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.