Minden héten elkapnak egy oroszpárti szabotőrt az ukrán hadsereg önkéntesei

Itt a jó idő, ideje a téli álcahálókat tavaszira cserélni a barrikádokon, avagy: mit csinálnak az ukrán Önvédelmi Erők tagjai a hátországban? És mi lesz, amikor az első orosz tank begördül a városukba? Helyszíni riport!

A 23 éves Vlad, aki Zaporizzsja karcosabbb felén nőtt fel, valószínűleg úgy érezte, helyesen döntött, hogy csatlakozott a területvédő önkéntesekhez, amikor a saját paneltömbjének a tetején egy oroszpárti szabotőrt csípett fülön, amint fluoreszkáló festékkel jelölte meg a háza tetejét az orosz bombázópilóták számára. 

Vlad a háború kitöréséig építészetet tanult, és egyike azoknak a húszas éveik elején járó fiataloknak, akik az orosz agresszió kezdetén jelentkeztek a zaporizzsjai toborzóirodánál. Mivel nem kapott korábban katonai kiképzést, az Önvédelmi Erőkbe osztották be.

Az ukrán hadsereg három lábra támaszkodik: egyrészt vannak a professzionális katonák, akiket a fronton alkalmaznak. Azok, akik már részesültek valaha valamilyen katonai kiképzésben, de kiöregedtek, vagy „csak” veteránok, az ún. Teroborona kötelékébe kerülnek, ami egy területi alapon szerveződő, rendfenntartásra és a hátország biztosítására szolgáló alakulat. Bár szükség törvényt bont: ottjártamkor egyre több Teroborona egységet vezényeltek frontszolgálatra. Végül a harmadik lehetőség az Önvédelmi Erők, amelyek – hivatalosan – fegyver nélkül, önkéntes alapon segítik az előbbi két szervezeti egység munkáját.

A háború kitörésekor a déli front mariupoli megakadását leszámítva akadálytalanul közeledett a Dnyeper partján elhelyezkedő egymilliós iparváros, Zaporizszsja felé. Az Önvédelmi Erők kerületi alapon szerveződve megkezdték a barikádok építését és a Molotov-koktélok gyártását, amelyet a mai napig nem hagytak abba. Mivel Vlad jó kötésű, a környezete fölé magasodó, természetes vezető, ezért fokozatosan több felelősséget és embert kapva a munkálatokhoz jelenleg 200 önkéntes munkáját irányítja, Maxtól, a hadsereg összekötőtisztjétől kapott utasításoknak megfelelően.

A homokkal töltött autógumi megy középre

„Az első hetekben még a katonák mutatták, hogyan kell egy barikádot rendesen megépíteni, hogy az akár egy tank lövését is – egyszer, maximum kétszer – megállítsa. Idővel megtanultuk mi is: középre a homokkal töltött autógumik, ezek jelentik a gerincét az építménynek, köré homokzsák, a támadás várható irányának megfelelően pedig betonkockák, tetőnek pedig álcaháló, hogy ne lehessen a levegőből olyan könnyen kiszúrni. RPG-nek (vállról indítható tankelhárító rakéta – a szerk.) számára magasabb nyílást építeni, gépfegyvernek szűkebb is elég”

– meséli szakértelemmel a barikádépítés fortélyait.

A homokzsákok és a Molotov-koktélok készítése közben egy váratlan osztálytalálkozó is történt: a kerületben egy iskolába járó fiatalok, akik arcról ismerték egymást a suliban, sokszor a fedezéképítés és bunkerásás során találkoztak egymással először ballagás óta. Ilyen ismerős Jevgenyij is: 24 éves, újságírást tanult, és Kramatorszkban volt munkaügyben édesapjával, amikor hajnalban robbanásokra és rakétákra ébredtek.

„Annyira szürreális volt az egész, hogy a sötét téli hajnalban kiálltunk az erkélyre, kávé-cigi a kézben, és néztük a sötét égboltot keresztül-kasul száguldó rakétákat és bombákat – olyan volt, mint egy tűzijáték” – emlékezik.

Jevgenyij édesanyja súlyos szívbeteg, és egy komolyabb hangulatingadozás szó szerint halálos lehet a számára. „Amikor elmondtam neki, hogy anya, én márpedig belépek a seregbe és harcolok, majdnem infarktust kapott. Végül kiegyeztünk az Önvédelmi Erőkben, ahol legnagyobb meglepetésemre és örömömre összefutottam Vladdal.”

A harcok elhúzódásával egyre több Teroborona-egységet vezényelnek el a városból a Zaporizzsjától 40 kilométerre húzódó frontra, így a Vlad vezette Önvédelmi erőknek az ő feladataikat is át kell venniük: a checkpointok emberrel való ellátása, a barikádok őrzése, illetve a kémek és szabotőrök utáni kutatás. „Nem hinnéd el, de vannak emberek, akik mondjuk munkanélküliek, és pénzért, vagy ideológiai okokból, de simán elárulnak minket. A háztetőmön elkapott szabotőrből minden héten találunk egyet.”

Leendő partizánok?

Vlad, Jevgenyij és még pár tucat diák nem csak az Önvédelmi erőknek a tagja. Nem hivatalosan, de a fiatalokat partizánokká is képzik a hadsereg tisztjei. „Pontosan tudjuk, hogy azon a reggelen, hogy az oroszok betennék a városba a lábukat, nekem melyik utcasarkot kell védenem, és hogy hol fogok ehhez fegyvert és felszerelést kapni” – meséli eltökélt arccal Jevgenyij.

„Tévéből és hirdetésekből megtanultuk, hova kell dobni a Molotov-koktélt egy tankra. Az elmúlt két hónapban a városban élve pedig azt is kitapasztaltuk, hogy a különböző típusú rakétáknak milyen hangjuk van, és így beazonosítva őket hova érdemes előlük másodpercek alatt elbújni”. 

Ottjártamkor a legsürgetőbb feladat az álcahálók lecserélése volt nyári mintázatra a fedezékeken, mert a télen használtakat a fekete földhöz, a sárhoz gyártották, míg mostanra kizöldült minden. „A háború első napjaiban elfogytak a halászhálók az országban, azóta az önkéntesek kézzel csomózzák őket, és zöld szövetből ragasztanak rá csíkokat” – meséli Vlad.

A tavasznak köszönhetően melegedő idő kicsalogatja az embereket a parkokba, akik jószerével rá se hederítenek az időnként megszólaló légoltalmi szirénákra. Egy-egy vállra vetett gépkarabély a boltok pénztárai előtt ácsorgó sorokban már nem kelt feltűnést a városban. 

„Amennyire csak lehetett, mindenre felkészült a város, és mi is. A nevünk már ott van egy orosz weboldalon, mint potenciális ellenségei az orosz hadseregnek. Ha akarnánk, se választhatnánk tehát mást, mint hogy harcoljunk” – mondja Vlad, mire Jevgenyij bólint. Búcsúzáskor, amikor megkérdezem, mi történt az oroszpárti szabotőrrel, az öklére néz, és elkomorodva csak annyit mond: „...majd átadtuk őket a rendőrségnek”.

NYITÓKÉP: Barikádépítés / Győri Boldizsár, Azonnali