Az őskáosz, amiben érdemes elmélyedni: másfél hét a Balkánon

Egy-egy hosszú hétvége is kaland tőlünk délre, de Koszovó és Észak-Macedónia tudnak olyat nyújtani, ami miatt érdemes kicsit hosszabban is kalandozni. Úti beszámoló a májusi Balkánról.

Egészen furcsa kimondani, de a a 2010-es évek közepe óta a Balkán tulajdonképpen Európa békés és nyugodt környékének számít: némi aggodalom persze van főleg Szerbia és Koszovó, illetve Szerbia és Bosznia-Hercegovina viszonya miatt, meg persze Bosznia-Hercegovina belső ügyei miatt is, de arra már csak minimális esély van, hogy mondjuk bombatámadásra ébredjünk egyik napról a másikra.

Ez szerencsére nem azzal járt, hogy a Nyugat-Balkán vesztett volna sokszínűségéből: Belgrádba és Szarajevóba is más-más okok miatt lehet kicsit beleszeretni, a maga módján Tirana is kellemes hely tud lenni,

ezeken túllépve pedig vár minket Koszovó, pontosabban Pristina, illetve Észak-Macedónia, pontosabban Szkopje és Ohrid.

Én (illetve mások is velem együtt, de ez most mindegy) akkor döntöttem úgy, itt az ideje kipipálni ezt a kört is, amikor Vlagyimir Putyin úgy döntött, pár évtized után újra romba dönti Kelet-Európát. Mivel a Wizz épp megritkította a balkáni vonalait, ezért Budapestről mi közvetlenül Tiranába repültünk, majd az albán ékszerdoboz után busszal tettünk egy szép nagy kört Koszovóban és Észak-Macedóniában. 

A két egykori jugoszláv tagköztársaság már csak a közelmúlt miatt is izgalmas: Koszovó ahhoz képest, hogy Európa legfiatalabb országa, jól láthatóan stabil nemzettudattal rendelkezik anélkül is, hogy minden sarkon hangsúlyoznák önmaguk albánságát, ennek ellenére továbbra sem ismeri el  mindenki csak úgy az ország létezését. 

Észak-Macedóniában viszont erővel és szobrokkal próbálják évek óta elhitetni magukkal is mérsékelt sikerrel az emberek, hogy ők nem a bolgár egy nyelvjárását beszélik, és tulajdonképpen ősi civilizációról van szó, viszont magát az állam létét senki nem vonja kétségbe.

Ha nincs autónk (márpedig nekünk nem volt), akkor a Balkánon nem különösebben kérdés a tömegközlekedés: bár rendszeresen szólnak legendák különféle vonatokról, a végén úgyis busz, vagyis sokszor inkább marsutka (hívja ezeket vajon élő ember tényleg iránytaxinak?) fog győzni. Pláne, mert már ez a környék sem annyira őszinte, mint akár tíz éve: a nagyvárosokban már vége a feketézésnek, mindent a pályaudvarok pénztárában kell megvenni, ahol ráadásul kiszámítható időpontokban indulnak a járatok. Ennek persze van előnye is: például az, hogy lehet róla némi sejtésünk, mikor érkezünk meg.

Ahol mindenki fiatal

Szóval Pristina tényleg nem az a kimondott turistacélpont, még balkáni mércével sem: tenger ugyebár nincs, veretes pristinai hagyományokról sem lehet beszélni, és első ránézésre az a szexiség is hiányzik belőle, ami a multikulti Szarajevót annyira vonzóvá teszi. Még azok, akik Koszovóba látogatnak is inkább Prizrent ajánlják. Ehhez képest gyorsan kiderült, hogy Koszovó fővárosa nemcsak a katasztrófaturizmus szerelmeseinek érdekes: ha egy város ennyire él minden percben, akkor ott nemcsak a Jugoszláviában hagyományosan a mieinknél sokkal fantáziadúsabb brutalista építészet szerelmesei számára van izgalom, hanem azoknak is, akik egyszerűen szeretnének látni valami nagyon újat.

Koszovó ugyanis tényleg nagyon új: annyira, hogy Szerbia például továbbra is a részének tekinti az 1,8 milliós területet annak ellenére, hogy 2008 óta minden tekintetben függetlennek minősülnek, szerb dínár helyett euróval fizetnek, és egyelőre úgy tűnik, valami olyasmi lelkesedéssel tekintenek a jövőbe, mint a magyarok is tekinthettek valamikor a gazdasági világválság előtt. Koszovó ugyanis jelenleg látszólag szerelmes a Nyugatba: miközben mifelénk már rég megdőlt a nyugati típusú demokráciába és a Nyugat segítő kezébe vetett hit, a mindenkori (most épp balközép)

koszovói vezetés annyira hálás az Egyesült Államoknak azért a segítségért, amit a függetlenedéshez kaptak, hogy Pristina egyik emblematikus lakótelepének szélén még egy Bill Clinton-szobrot is felállítottak, az egyik házra a biztonság kedvéért amerikai zászlót és egy Clinton-képet is téve. 

Koszovó rajongása nem véletlen, ugyanis elég sokba került az a kegy, amit gyakoroltak Koszovó felé: Vlagyimir Putyin például most használta hivatkozási alapként a kelet-ukrajnai szakadár területek elismerésekor azt, hogy a független Koszovót is tárt karokkal fogadta a Nyugat, de például nem kapta meg a hasonló lehetőséget Katalónia sem. A szándékot különösebben nem lehet félreérteni:

Koszovó stratégiailag fontos hely, hiszen egy masszívan nyugatbarát fél lett így amerikai katonai támaszpontokkal egy olyan térségben, ahol teljesen kiszámíthatatlan, épp hova akarnak húzni egyes országok/országokban élő nemzetek.

Onnan nézve viszont nehéz bárkire is rosszat mondani, hogy Pristina jól láthatóan nem Szerbia: albánok lakják, akik albánul beszélnek. Ami kifejezetten szerb hatásnak tűnik, az is inkább jugoszláv hatás: a már említett építészeti remekművek mellett jelentősen több pljeskavicát és csevapot esznek errefelé az emberek, mint a még ennél is jóval egyszerűbb ételekben utazó Albániában.

Pristinában viszont van, ami egészen páratlannak tűnik: az utcán lógás intézménye. Nyilván Dél-Olaszországban és úgy általában minden déli helyen van ennek hagyománya, de Pristina a reggeltől éjfélig annyira pörög, hogy

az ember el sem akarja hinni, csak 200 ezres városról van szó. Főleg, ha összevetjük a szintén 200 ezres Debrecennel.

Pristinában már reggeltől tömve vannak az amúgy remek kávézók, a Teréz anyáról elnevezett sétálóutcán állandó a bazári hangulat, és a belváros több utcája is kifejezetten arról ismert, hogy egymás mellett vannak a hol jobb, hol rosszabb éttermek/kocsmák.

Ez jó eséllyel két dologra vezethető vissza azon túl, hogy albánokról beszélünk: egyrészt Koszovóban borzasztóan magas a munkanélküliség, nagyjából 25 százalékos, nekik valószínűleg nincs sajnos jobb dolguk az üldögélésnél. Van viszont egy izgalmasabb demográfiai adat:

Koszovó lakosságának átlagéletkora 28,7 év, a lakosság 70 százaléka fiatalabb, mint 35 éves.

Ez nyilván köszönhető a térség véres múltjának is, de a nagy arányú fiatal rengeteg energiával is rendelkezik, ez pedig elképesztő nyüzsgést ad. 

Pristina emiatt úgy tűnik, kicsit a jövőbe is fektet annak ellenére, hogy eddig azért nem kapott a térségben egyedüliként Koszovó vízummentességet az Unióba, mert a sok fiatal nagyrésze azonnal lelépne onnan - igaz, idén már elkezdődött ennek az átgondolása. A külföldre távozás erős jövőképnek tűnik, valószínűleg ezért van annyira tömve a város angolt és németet oktató privát nyelviskolákkal, hogy talán csak sörreklámba és burekezőbe lehet könnyebben futni.

Akik maradnak, azok viszont jobbá tennék a várost: a kötelező látnivalók (az egészen őrületesen kinéző Koszovói Nemzeti Könyvtár, a birodalmi mecset, a már említett Bill Clinton-szobor) mellett érdemes megnézni a négy üres falból közösségi munkával kultúrközponttá varázsolt Termokisst, ami valamiféle átmenet a budapesti Gólya és egy hagyományos kultúrház között. Ez azt jelenti, hogy adnak sört, lehet üldögélni, van pingpong, de ha úgy van, bármiféle ellenszolgáltatás nélkül kivihetjük eladni kívánt cuccainkat is, rendezhetünk terembérlet (és belépőszedés) nélkül koncertet is akár.

Ez utóbbit annyira komolyan veszik a Termokiss vezetői, hogy amikor kérdeztük, lesz-e esetleg kedd este valami, komolyan felajánlották a lehetőséget, hogy zenélhetünk mi is akár, ha tudunk valamin játszani.

Igen, hippik, a matricáik alapján nem kedvelik különösebben a fasizmust sem, viszont mindeközben rendet tartanak a környék kóborkutyái közt, nyírják a füvet a környéken, és próbálnak valami kilátást adni a munkanélküliség miatt legnagyobb arányban szenvedő fiatalok számára. Bár a konzervatívabb lakók persze drogtanyának tartják az egészet, sokatmondó adat, hogy még a kulturális minisztérium is támogatja őket.

A városban egyébként tulajdonképpen hálásak a turistákért, annyira kevesen keresik fel őket jelenleg, az árak pedig változóan vágnak a földhöz: a boltban tényleg van értéke a tíz eurocentnek is, három euróért isteni ételekhez juthatunk a bohém negyedben, de azok az idők elmúltak már, amikor a jó magyar forintból kiskirálynak érezheti magát az ember bárhol Európában.

Az önálló Koszovó jövője valószínűleg még jó sokáig izgalmas kérdés marad: saját tapasztalataim alapján elég magabiztosan albánnak mondják magukat, és alapvetően egyesülnének is Albániával, ha lehetne, de azért vannak kritikus hangok is: „Minden a feltételektől függ. Nagyon sokáig voltunk másodrendű állampolgárok egy országban, jó lenne, ha nem ide térnénk vissza” - mondta a közösségi ház egyik törzsvendége, aki szerint a nemzet amúgy is kulturális vállalkozás, úgyhogy most létezhet független Koszovó is, csak ügyesen kell csinálni.

Pristina pedig jól láthatóan úgy viselkedik, mint egy olyan nemzet fővárosa, ami élvezi, hogy végre dönthet a saját sorsáról.

Ennek a saját sorsnak egyelőre része szerencsére az a balkáni lazaság, amit a nyugat felé való kényszeres bizonygatási mánia miatt Közép-Európa az istennek sem tud eltanulni.

Ami viszont nem része, az a vasút: bár minden jel arra mutatott, hogy Pristina és Szkopje között létezik napi egy járat, azt már a mezőkövesdi pályaudvar nehezebb napjaira emlékeztető pristinai állomáson tudtuk meg, hogy a covid óta az sincs. Ez azt jelenti, hogy a városban naponta két szerelvény halad el, ami miatt igazán nem irigyeljük a maradék időben ki tudja, mivel foglalkozó egyetlen pályaudvari dolgozót, aki tájékoztatott minket erről a fejleményről.

Egy Budapesten élő menekült agymenése

Észak-Macedónia, vagyis Szkopje már egész más ügy: a nálunk a magyar kormány vendégszeretetét menekültként élvező Nikola Gruevszki egykori miniszterelnök miatt hónapokra központi témává vált ország ugyanis sokszoros áldozat:

áldozata egy 6,3-as erősségű 1961-es földrengésnek, ami szinte az egész oszmán jellegű várost romba döntötte, áldozata kicsit egy ENSZ-programnak, aminek köszönhetően a szokásosnál jóval könnyebben engedhették szabadjára képzelőerejüket a korszakot uraló brutalista tervezők, de főleg áldozata Gruevszki társaságának.

Ők a jól ismert konzervatív ízlésvilág jegyében klasszicista épületszörnyeket szórtak el a Vardar folyó két partján (kicsit emlékeztetve Tarlós István köztéri szobrok terén mutatott ízlésvilágára), illetve a város túlméretezett és vakítóan fehér főterére egy akkora Nagy Sándor-szobrot, ami mellett szinte hihetetlenül hangzik, hogy a történelemkönyvek lengedás hódítója valószínűleg a büdös életben nem volt a mai Észak-Macedónia területén sem.

Ez utóbbi turistaként egészen szórakoztató élmény: a láthatóan vadonatúj korinthoszi oszlopok, ókori hangulatú parlament és megszámlálhatatlan fantáziátlan szobor sajnos teljesen nevetségessé teszi az egészet, a ki tudja, mire felépített diadalív pedig tényleg elgondolkoztatja az embert a populista jobboldal kisebbségi komplexusairól. Ugyanez lehet kissé kellemetlen a maguk helyét tisztán látó szkopjeieknek:

az soha nem jó, ha a turisták leginkább nevetni szoktak a szülővárosodon, gondold magad akár macedónnak, akár nyelvjárást beszélő bolgárnak.

Maga a Nagy Sándor-kultusz egyébként kicsit hasonlít Üzbegisztán kötődéséhez Timur Lenk felé: ők maguk valamilyen kacifántos úton a magukénak érzik az örökséget, a történelmi tények azonban egész mást állítanak a szláv nép és a történelmi Makedónia hősei közti kapcsolatról. Konkrétan azt, hogy nincs ilyen kapcsolat, legyen akármennyi felfoghatatlan méretű nemzeti lobogó is kiakasztva a szobrok mellé.

Gruevszki elmenekülése (nemrég hét év börtönt kapott, Magyarország nem adja ki) után leállt a tökéletesen megalomán városfejlesztési projekt. Ez egyrészt jó, mert a finoman szólva sem túl gazdag ország nem költ a továbbiakban nyolcágú lámpákra és márványozott térkövekre, de a félkész projektek miatt még ki tudja, meddig éktelenkednek a legváltozatosabb helyeken felállványozott és félkészen hagyott épületek. 

És nemcsak hagyományos értelemben vett épületek szúrnak szemet: a Vardar partjára több kalózhajó is került. Igen, kalózhajó, igen, betonból, és igen, ezekben luxuséttermek működnek, igaz, van, amelyik üresen áll. Hogy mennyire félrement a magyar szemmel ismerős mértékben túlárazott projektre szánt pénz, azt jól mutatja, hogy a város tetején lévő, szép kilátást biztosító erőd közben rohad szét a gaztól és szeméttől.

A városkép katasztrófáján túl persze van őszintén szerethető része is Szkopjének: a szarajevóira emlékeztető bazársor természtesen él, a tetején még kisüzemi sörökhöz is lehet jutni, az egyetem és a posta épületei pedig a már említett okokból olyan brutalista remekművek lettek, amiket bűn nem megnézni magunknak még akkor is, ha mai szemmel hagyományosan szépnek azért nehéz őket mondani.

Az ételekről és italokról persze nehéz mit mondani: grill, balkáni ételek, hozzá a szokás szerint kissé édeskés, de azért könnyen megszerethető helyi sörök.

Külön előny, hogy Pristinához hasonlóan Szkopje sem akkora turistaközpont, hogy túlzottan kialakuljon a turisták átverésének művészete: lehúzni egyetlen helyen próbáltak meg, annyira nem meglepő módon épp a több vlog által is az egekig magasztalt török típusú pizzázóban.

Itt fontos megjegyeznem, hogy nem érdemes kipróbálni a pitë nevű török pizzát, ugyanis alapvetően egy melegszendvicsről van szó.

Egy falat Siófok

A tökéletes poszt-szocreál után már csak Ohrid várt ránk laza három óráig tartó buszozással (itt fontos megjegyezni: bármilyen kicsik ezek az országok, a töménytelen mennyiségű és magasságú hegyek miatt esély sincs a gyors száguldozásra). Ohrid önmagában persze nem lenne érdekes, de ugyebár ott van az Ohridi-tó, ami a Balkán legöregebb tava, és majdnem 700 méter magasan fekszik, átlagosan 155 méteres mélységgel. 

Ha a száraz tényeket nézzük, akkor Ohrid=Siófok: kisváros a vízparton rengeteg turistával, ennek megfelelően ízléstelen bazársorokkal, túlárazott hajóutakat áruló borvirágos arcú kapitányokkal, minimum húszéves dodzsemekkel.

A különbség annyi, hogy Ohrid partszakasza emellett minimum elképesztő: a víz melletti sziklás részen évszázadokkal ezelőtt épült templomokba, eldugott (vagyis hát májusban eldugottnak tűnő) szabadstrandokba futhatunk, egy-egy szikladarab pedig még a legcinikusabb turistákból is kihozza a természetfotóst.

A kiépült turizmust is itt először lehet érezni: tulajdonképpen mindenhova belépőt kell fizetni, kezdve a templomokkal egészen az erődig, de szerencsére magát az UNESCO világörökségi listájára is felkerült térséget nem lehet csak úgy lekeríteni. Márpedig bármilyen érdekeseki s azok a templomok, a legizgalmasabb a kilátás, és a hihetetlenül tiszta víz, aminek a hangulatát még a rendszeresen előkerülő hagyományos  balkán-soundtrackek sem tudják elrontani. 

Mivel itt valami nemzetközileg is nagy dologról van szó, Ohrid kicsit drágább, mint Szkopje: olyan nagyot nem kell gondolni, de azért az átszámolva 2000 forintos pljeskavicákon már Budapest belvárosában is meglepődik az ember, pisztrángot pedig 4000 forintnyi dínár alatt ne is nagyon reméljünk, bár ez utóbbi árat talán megmagyarázza az is, hogy az elmúlt években végre elkezdték szabályozni a tó túlhalászatát.

Azt persze elképzelni sem tudom, mi történhet Ohridban a nyári turistaszezon közepén, de gyanúm szerint elviselhetetlenné válik. Persze közel sem annyira, mint a Tiranába visszatérő busz klímája (vagyis annak hiánya) a májusi 30 fok körüli hőmérsékletben, ami után már csak másfél óra repülés választott el attól a jóval távolságtartóbb Budapesttől, amit tulajdonképpen én igazán szeretek még akkor is, ha itt elképzelhetetlen lenne, hogy egy távolsági busz sofőrje megálljon útközben egy cseresznyére vágyó utas miatt, hogy aztán végigkínáljon mindenkit belőle.

És persze közben keresve sem találni jobb helyszínt ahhoz, hogy kiderüljön, miért szerelmes az egyébként zseniális Ziemowit Szczerek Európa keleti, kevésbé szerencsés történelmet kapott részeibe: pár óra utazással hasonló, egymástól fejben mégis radikálisan távol álló nemzeteket és félnemzeteket találni hol kitalált, hol egyáltalán nem is feldolgozott történelemmel és aktív történelmi sérelmekkel, folyóparti étteremtulajdonossal, aki hazafias macedón rockdalok után arra kéri a magyar vendégeket, tegyenek be valami hazafias magyar dalt is. És persze azzal az őskáosszal, ami tényleg csak ott tud kialakulni, ahol muszlim és ortodox hátterű emberek a nap végén ugyanabban a kocsmában isszák magukat ateistára.

Hogy mennyi ez az egész?

A Wizz Air Tiranába nagyjából 13 ezer forintért repült oda-vissza, a belföldi utazások nagyjából 20 ezer forintot vittek el, a szállásoknál pedig a határ a csillagos ég, de májusban Pristinában, Szkopjében és Ohridban is ki lehet fogni központi helyen lévő apartmanokat éjszakánként 5-6 ezer forintból fejenként. A maradék végképp igényfüggő: kis odafigyeléssel low budget lesz az egész, de akkor le kell mondani az Instagram-kompatibilis éttermekről, vagy mondjuk arról, hogy már délután berúgjon az ember. Ez utóbbi márpedig azért kell kicsit a Balkánhoz, ránézésre sokszor a várostervezők is így voltak vele.

KIEMELT KÉP: Fekő Ádám / Azonnali