Ecuador, az Egyenlítő országa

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.05.15. 19:45

Ecuadornak csak az andoki részét, két gyarmati múltú várost, a déli Cuencát és a fővárost, Quitót ismerem. A világjárvány előestéjén 2020 február végén és március elején töltöttem kilenc napot az országban. Cuenca nyugodt mesevilág egy különleges katedrálissal, Quitoé a koloniális idők az Amerikákon legépebb állapotban fennmaradt történelmi központja.

Ecuador, az Egyenlítő országa

2020. február 25-én, egy kedd késő este az Ecuadorhoz közeli észak-perui Máncora addigra rég bezárt egyik nagyáruháza előtt vártam sokadmagammal, a világ minden szegletéből érkezett utazókkal az andoki Cuencába tartó buszt.

Mielőtt Cuenca képbe jött, két opció közül választhattam:

  • vagy folytatom a parton és Ecuador legnagyobb városába, a közel hárommilliós, különösebben nem érdekes, viszont állítólag veszélyes, de biztosan túlzsúfolt és fülledt kikötővárosba, Guayaquilbe,
  • vagy egy kellemes hangulatú, ezzel szemben hűvös klímájú UNESCO Világörökség Helyszínre utazom.

Teljesen egyértelmű volt, melyik mellett döntök, ráadásul a Galápagos-szigeteket sajnos eleve kihagytam, ahova főként Guayaquilből repülnek, így az sem lehetett érv. Mivel korábban egy szintén borsos árú délamerikai úticélt, a Húsvét-szigetet már abszolváltam, az ecuadori partoktól ezer kilométerre fekvő, állatvilágáról ismert vulkanikus szigetcsoportra nem mentem el. A kettő együtt nem fért bele a költségvetésembe, és Polinéziához erősebben vonzódom, jobban érdekel az ottani kultúra. Egyszer talán eljutok a Galápagosra, de akármikor nézegetem a lehetőségeket, mindig irdatlan drága, valószínűleg túlárazott egy kicsit. (A kontinentális Ecuador három tájegységből, óceánparti, andoki és amazóniai esőerdős részből áll.)

Ismét kétezerötszáz felett leszek, a csendes-óceáni forróságból (Máncora partjait már nem hűti a jéghideg Humboldt-áramlat) megint magashegyi hűvösbe megyek – morfondíroztam. Éjfél körül indultunk, és a fülledt forróság annyira levert, hogy szinte azonnal elaludtam.

Felgyúló fények ébresztettek pár órával később, jelezve: a határra értünk. Nagy álmosan kikászálódtam a járműből, hajnali négykor gyorsan mentek a formaságok, itt is, ott is bepecsételtek az útlevélbe, Ecuadorban voltam. A szemetelő eső folyamatosan arra a tényre emlékeztetett, hogy valóban nem a trópusi partokon, hanem a világ egyik legmagasabb hegyrendszerében járunk. Közben visszaszálltunk a buszra, újból álomba zuhantam, és reggel hét körül a cuencai pályaudvaron ébredtem.

A nyugalom koloniális szigete

Azuay tartomány székhelye az 1557-ben alapított, 330 ezer lakosú Cuenca Ecuador déli részén, bőven az Egyenlítő alatt, 2580 méter magasban fekszik: elég magasan ahhoz, hogy éghajlata kicsit hűvös, de kellemes legyen, ahhoz viszont még alacsonyan, hogy dideregjünk a hideg éjszakákon, vagy kapkodjunk a levegő után, vagy mindkettő egyszerre.

Érdekes város: abszolút koloniális, érezzük a történelmet, a gyarmati múltat, viszont a tizenkilencedik századi építészet és az ipari kor is nagyon jelen van,

egy-egy épület pedig a korai modernizmust, az art deco sejtelmes világát idézi. Magát az elsőszámú nevezetességet a főkatedrálist, a városképet uraló Szeplőtelen Fogantatás Katedrálisát is 1880-ban kezdték építeni, és közel egy századdal később, 1975-ben fejezték csak be. Azért volt szükség egy új főtemplom építésére, mert az 1557-es – ma múzeumként működő – hófehér régi idővel túl kicsinek bizonyult a növekvő lélekszám igényeinek kielégítéséhez.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az egyik legkülönlegesebb dél-amerikai templom, Cuencáról leginkább az esténként világoslilás-rózsaszínes megvilágítású, alapbeállításban égszínkék és fehér kupolái, elhibázott számítások miatt csonkolt tornyai, dombormű-alakzatai jutnak eszembe.

A gigantikus komplexum építésze annyira elkalkulálta magát, hogy ha az eredeti tervek valósultak volna meg, az alap nem bírná el a tornyok súlyát.

A végeredmény a tévedés ellenére bámulatos, az „újjászületett” román és a neogótika keveréke.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Homlokzata alabástromból és helyi márványból készült, a főhajó padlójához pedig Carrarából hoztak rózsaszín márványt. Felavatásakor a város akkori tízezer lakosából kilencezren voltak jelen. Egyébként tipikusan az a templom, amely kívülről sokkal látványosabb, mint belülről – belső tereit a kései tizenkilencedik és a huszadik század első felének jellegzetes historizáló, klasszicista mainstream egyházi művészete uralja.

Gyérek a fények, szándékos a sötét, misztikusak a hangulatok.

Amikor az épületet megláttam, nem tudtam hova tenni, mert olyan furcsának tűnt, de mégsem kakukktojás, hiszen tökéletesen illik a városképbe, még a koloniális idők emlékének is elmenne. Szerencsére fel lehet menni a tornyokhoz, a kupolákhoz, így a magasból nézhettem a hegyes tájat, a gyarmati óvárost, mígnem hatalmas vihar kerekedett, félelmetes villámokkal. Közel csaptak be, zengett, mennydörgött minden, elfogott a félelem, de szerencsére hamar elcsendesült az ég, és már csak szemetelt az a fránya eső.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Négy napot töltöttem Cuencában, mindenre volt bőségesen időm, alaposan bejártam a város és közvetlen környékét. A buszpályaudvarról a kényelmes óvárosi szállásra taxiztam, a szobám még nem volt kész, így a cuccaimat a hotelszemélyzetre bízva, elballagtam a két percre lévő első – nem is tudom, minek nevezzem – inkább pékség, mint étterembe, csomó kézműves kajával, és egyedi étlappal.

Ecuadori Amazónia gasztronómiájával ismerkedtem, helyi afroamerikai specialitást, rákos-halas-paradicsomos finomságot vágtam be reggelire, egzotikus fűszerekkel; minimális hibát sem találtam benne. Az adag méretével sem volt probléma, inkább fine dining, mint bőséges zabálda, a délelőtti órákban nyilván nehéz lett volna magamba tömnöm valami méretes fogást.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Cuencában végig szenzációs ételeket ettem,

amit főként Victornak, az ecuadori feleségével és kisgyerekével ott élő venezuelai chef-sommelier barátomnak köszönhettem.

Pont akkor váltott munkát, két nappal később panamai átszállással Guayaquilből a guyanai Georgetownba repült, azóta ott főszakács. Szerda este bemutatóra hívott: chilei és argentin borok mellett – a fine dining jegyében – tapas- és ceviche-kóstolón jártunk a katedrális mellett.

Ecuadori specialitás a rákos paradicsomos változat – nagyon más, mint a perui –, azon kívül vöröstonhalasat és tengeri sügéreset ettem. A többi napon hasonló ínyencfalatokat fogyasztottam, aztán gasztró-vonalon jöttek a szűkösebb (de nem szűk) quitói reggelik, vacsorák, bár – egy monstre bevásárlóközpont kajaudvarán – fekete kagylós (concha negra) ceviche-változat ott is belefért, ami állítólag afrodiziákum, jól esett, bár semmiféle potenciálnövelő hatást nem éreztem tőle sem ott, sem máshol.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Cuenca kicsi és full nyugis – a nyugalom szigete –, biztonságos.

Az óváros utcaszerkezete tipikus geometrikus rend, rácshálós koloniális mintázat, könnyű tájékozódni.

Az új és a régi főtemplom között ejtőzésre tökéletes park, fenyőkkel és örökzöldekkel, önkormányzati és kormányépületekkel, némi árkáddal, hömpölyög az élet. A gyarmati építészet a központtól távolodva is folytatódik egy darabig, de az már összevisszább, mindenesetre a buszpályaudvar simán megtalálható.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Ecuador átmenet Peru és Kolumbia között: az országban sok kecsua és más őslakos törzs él, találunk inka romokat és egyéb emlékeket is (Peruban annyit láttam, hogy a quitói prekolumbiánus múzeum kivételével Ecuadorban mindet kihagytam), ennyibe a déli szomszédra emlékeztet, az afroamerikai jelenlét, különösen Quitoban viszont jóval markánsabb, mint például Limában, ebben nagyon érződik Kolumbia közelsége.

A Quito és a határ közötti részen úgyszintén, mert azokat a megyéket jobb nagyívben elkerülni, hacsak nem érdeklődünk a gerillák, a drogcsempészek és a cucc-útvonalak iránt. A perui hatást Cuencában az ótemplom melletti piacon éreztem leginkább, ott és az utcákon néhány hagyományos népviseletbe öltözött andoki nénit-bácsit is láttam.

Magáról az országról – amelynek hivatalos fizetőeszköze az amerikai dollár – nem sokat tudtam előzetesen, sötét lóként gondoltam rá, összességében pozitív hatást gyakorolt rám, nem egy Kolumbia, Argentína vagy Uruguay, de nem is Paraguay. Börtönlázadásokon és az első covidhullám guayaquili tragikus pusztításán kívül nem mostanában került a világsajtó címlapjára, és ezt valószínűleg nem is bánják.

Második nap Victor felvitt a közeli hegyekbe, panorámát nézni, lőni pár fotót, este meg boroztunk az óvárosban. A délutáni napsütést szemetelő eső követte, de a teraszokon nem állt le az élet, legtöbben ernyők, egyesek takarók alatt múlatták az időt, itták a sört és a bort.

Cuenca tényleg nem pólós-rövidnadrágos hely, de pont ez a lágy eső, a fehéres-sárgás fények és az ódon épületek együttese adja a varázsát.

Mágikus napokat, mágikus estéket töltöttem ott, olyanokat, amelyeket azonnal nem érzékelsz, mert egyszerűen csak jól érzed magad, később viszont minicsodaként gondolsz rájuk. A dél-ecuadori várossal indult az út koloniális szakasza – és a koronavírus-járvány plusz karantén miatt a vége is, amit persze még nem tudtam akkor: Cuenca, Quito, Mompox, Cartagena volt az irány.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Egyenlítő-város

2020 szökőév volt, február 29. szombatra esett, akkor buszoztam hosszú órákon át Cuencából az északi részen és az Egyenlítő mellett, két hegylánc közötti völgyben, kétezernyolcszáz méteren fekvő Quitoba – eredeti nevén San Francisco de Quitoba.

Változatos, de végig hegyes vidékeken vezetett az út, egyszer hófedte csúcsokkal, máskor klasszikus kínai és japán tájképekre emlékeztető ködös erdőkkel, gigantikus fákkal és fenyvesekkel.

Elmentünk a 6263 méteren lévő kialudt vulkán, a Chimborazo közelében is, a tizenkilencedik század elejéig az hitték róla, hogy a világ legmagasabb hegye. Nem vagyok nyelvtörténész, az etimológia soha nem érdekelt, de nyilván van összefüggés az ecuadori magaslat és a mi nyelvünk csimborasszó szava között (ha meg nincs, akkor tévedtem, ennél súlyosabbat ne tévedjek ebben az életben).

Quito városmagja Latin-Amerika legintaktabb állapotban fennmaradt koloniális óvárosa,

annak a peremén szállásommal, a Siena hotellel. Némi netes utánjárással nem foghatunk mellé: az ecuadori szállodák hozzák a jó átlagot, semmi különös nincs bennük, de sok negatívum sem mondható róluk, és az áruk is elfogadható. Nekem bejöttek.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az ecuadori főváros egymástól markánsan megkülönböztethető három részre tagolódik:

  • az ipari, zsúfolt, olcsó és szegényes Dél-Quitora;
  • a modernebb Észak-Quitora;
  • és a kettő közötti történelmi központra.

A cuencai járat sajnos a lepusztult dzsumbujjal körülvett déli terminálra futott be, rossz érzésem voltak végig, amíg a taxival az óvárosba értünk: dél-amerikai metropolisz, ahogy az átlagember elképzeli, tele kosszal, dzsuvával, rosszul öltözött emberekkel, lerobbant épületekkel, favella-világgal.

Egyedül a graffitik hagytak nyomot bennem, és mint az ilyen környékeken lenni szokott:

csúcskategóriás műalkotások is akadtak közöttük.

A terminálos fuvar után Dél-Quitot szerencsére már csak megnyugtató távolból és magasból láttam. Miután lepakoltam és kifújtam magam a hotelben, felhívtam egy helyi barátomat, az importvállalkozást vezető Albertot, félóra múlva találkoztunk is.

Kocsikáztunk egyet, az autóból tanúi voltunk egy utcai rablásnak, magányos nőre támadt valaki, a járókelők utána, a többiről fogalmam sincs. Ha nem fegyveresek, akkor nagyon meg szokták verni ezeket az arcokat – mondta Alberto, majd felhívta a figyelmemet, hogy

alvilági sport még az utcán nyitott autóablak mellett közvetlenül telefonáló arcok kezéből kikapni a készüléket,

és amikor kint a kezem, ha lehet, ne legyen benne iPhone. Néha ölnek is érte.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A koronavírusról is beszélt. Állítólag már halottak is vannak, de nagy a titkolózás, és készüljek fel, durva lesz – jegyezte meg. Akkor futott át először az agyamon, hogy súlyos vége is lehet; korábban úgy álltam hozzá, mint a többi Ázsiából jött járványhoz, például a madárinfluenzához: nagyobb körülöttük a médiafelhajtás, mint a valódi veszély.

A kihaltság lepett meg – a  központban jártunk, de alig mászkáltak az utcákon, ezzel szemben pozitív élményként, egy különleges belterű, vörös alapon mindenféle hamisítatlan latinamerikai tarkabarka archívképpel ízlésesen teleaggatott töküres kávézó és egy lakóház csavaros, szabálytalan posztmodern felső része azonnal magával ragadott. A vacsora sajnos nem, mert nem tanulva a többéves tapasztalatból, meleg cevichét rendeltem (hideg nem volt).

Fotó: Kömlődi Ferenc

Első estére ennyi bőven elég – gondoltam, s megbeszéltük a másnapi találkozót, aztán lefeküdtem. Szikrázó napsütésre ébredtem, a reggelit a kicsi, bensőséges – családi vállalkozás – tetőteraszán szolgálták fel. Nehezen teltem be a panorámával, a Panecillo domb, és a dombról a város fölé tornyosodó Panecilloi Szűz szobrának a látványával.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A panorámaélmény csak nőtt, amikor telefericoval négyezer méterre, az aktív Picincha vulkán közelébe értünk.

Quito elképesztő fentről, a három városrész nagyon jól elkülöníthető egymástól.

A magassághoz képest gyönyörű időben mentünk, és egyre csak mentünk feljebb, még feljebb, ahova már semmi nem ért el a város zajából, tiszta időben (nagyon az volt) féltucat vulkánt is láthatunk, gyér a növényzet, kopárok az ormok, majd befelhősödik – ez már megint az Andok, lámákkal a turistáknak, nem tudok és nem akarok ellenállni, kettővel beállok, egyik legsikeresebb Insta-posztom lesz belőle.

A levegő hihetetlenül tiszta, magával ragad a távoli vulkánok látványa, a lámák pedig kedves, békés, imádnivaló lények, biztos, nem tudnék enni a húsukból.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Délután a központtól kb. húsz kilométerre lévő Világ közepére (Mitad del Mundo) kirándultunk. Mérésekkel itt bizonyították először, hogy a Föld valójában laposgömb-alakú, de ennél fontosabb: itt az Egyenlítő is, legalábbis azt hisszük, mert az Egyenlítőként eladott vonalról a modern GPS-technológia kiderítette – az igazi 240 méterrel odébb van. Mindkettőt megnéztük, lőttünk egy csomó fotót, egyik lábunk az északi, másik a déli féltekén, egyikünk itt, másikunk ott, majd pecsételtettem az útlevelembe, mert volt rá lehetőség, hogy az Egyenlítőnél jártam.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A koloniális Quito hétfőre és keddre maradt. Az ódon utcákon hamar a sokak szerint Dél-Amerika legszebb templomához, a Jézus-társaságéhoz értem. Egyszer tűzvész pusztította, egyes részei megrongálódtak, de sikeresen restaurálták, és

azóta csak arany, arany, arany, cizellált díszítések, formák

– ennyi aranyat templomban csak a mexikóvárosi főkatedrálisban láttam.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Ugyan tilos fényképezni, de lehetetlen megállni, hogy ne lőjünk egyet-kettőt.

Kilépve, egyik tér a másikat váltja, látványos paloták, kormányépületek, hegyoldali utcácskák, színpompa, szinte tizenhét-tizennyolcadik századi, főkatedrális, San Francisco és San Domingo, kapkodom a fejem a sok templom láttán, a Szent Ferenc tér a kontinens egyik legpatinásabb tere, Quito óvárosa pedig fentről, lentről, jobbról, balról, mindenhonnan tényleg rohadt szép! Hihetetlen, hogy ellenséges erők soha nem pusztították el, nem égették fel egy olyan földrészen, ahol a dúlásnak a gyarmati kezdetektől igen komoly hagyományai vannak. Prekolumbiánus pusztításokról nem maradt fenn írott emlék.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Quito prekolumbiánus művészeti múzeuma viszont annál emlékgazdagabb.

Kategóriájában a kontinens legjobbja, csak a San José-i (Costa Rica) hasonló szint.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Kár, hogy szinte semmit nem tudunk ezekről a kultúrákról, hogy az esztétikumon kívül alig mond valamit egy-egy agyagszobor, kerámia.

Vagy az a jó, ha fogalmunk sincs róluk, és „csak” a puszta műélvezet marad?

Mindegy is, mert a gyűjtemény így is, úgy is komplex, ilyen szintű és színvonalú áttekintést előtte sehol máshol nem kaptam a prekolumbiánus kultúráról.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Később a Szent Ferenc templom gyűjteményét néztem meg, és még a székesegyház szintén barokk-bőség belsejét is meg tudtam örökíteni.

Másnapra két múzeum, a Kortárs Művészeti Központ és a Kultúra Házának művészeti gyűjteménye maradt. Előbbiről azt írtam egy Insta-posztban, hogy nem a legjobb kortárs, magyarán a hatalmas terekben alig láttam alkotást – és magamon kívül látogatót sem.

Szerencsére az inkább modern, posztmodern, és kevésbé kortárs darabokat Az élet hálózata c. tematikus kiállításban bemutató Kultúra Háza bőven kárpótolt, és a szín- és formakavalkádban rájöttem az egyébként tök egyértelmű tényre:

a latin-amerikai modern és kortárs festményeknek, szobroknak több közük van a prekolumbiánus alkotásokhoz, mint a kontinenst a jezsuitákon keresztül az inkvizícióig meghatározó katolikus művészetekhez.

Pont a guarani-jezsuita kombó mesztic barokkja a kakukktojás – ugrott be bő két évvel később. Azt meg régóta tudom, hogy a street art egész Latin-Amerikában elsőosztályú, vagy osztályon felüli. Soha nem vált el olyan élesen a „magas” művészetektől, mint Európában (igen, tudom: Banksy), a mural (falfestmény) eleve szervesebben kapcsolódik a helyi hagyományhoz, világhírű alkotók is bevállalják, lásd Botero.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az utolsó este Albertóval felkocsikáztunk a Panecillo dombra.

Felhős volt az ég, másvilági, titokzatos fények vetültek rá,

alulnézetből a Szűz szobra tökéletesen illett a látványhoz, hangulathoz, megkoronázta quitói tartózkodásomat.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Másnap koradélután a szálloda főnöke kivitt a reptérre, előbb Bogotába, onnan Cartagenába repültem, Cartagenából Mompoxba buszoztam. Az El Doradón, intő jelként, testhőmérsékletet mértek, két hetet terveztem az országban, bő három hónap lett belőle. Az ottani hónapok megváltoztatták az életemet.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek