Helyszíni beszámoló: a gyógyszersegélyt is „megvámolják” az oroszok Ukrajnában

A gyógyszereket „megvámoló” orosz katonáktól a túszul ejtett önkéntes sofőrökig: hogy látják el ukrán civilek segéllyel az elfoglalt területeket?

Oroszország február 24-én indult, Ukrajna elleni inváziójának első szakaszában három frontot nyitott: északon a főváros, Kijev minél előbbi elfoglalásáért, egyet keleten, a nyolc éve elszakadt népköztársaságok határainak kitolásáért azok egykori (ukrán) közigazgatási határaiért, és délen, hogy szárazföldi összeköttetést teremtsen a Krím-félsziget és az elszakadt népköztársaságok között. A déli fronton az első napokban jól haladt az orosz előrenyomulás, ám Mariupol és Mikolájev váratlanul kemény ellenállása megakasztotta az offenzívát, és az orosz csapatok lelassultak.

Mariupol kemény (és a napokban úgy tűnik, véglegesen felszámolódó) ellenállása miatt az orosz erők nem tudtak az egymilliós iparváros és közigazgatási központ, Zaporizszsja ellen felvonulni, ám a régió jó négyötödét hetek-hónapok óta ellenőrzésük alatt tartják.

„Ezeken a területeken a civil lakosság jellemzően nem jut elegendő élelmiszerhez és gyógyszerhez. Az éhezés pontos kiterjedéséről nincsenek információink, illetve településről településre változik. Azt elmondhatjuk, hogy vidéken van élelem, de gyógyszer nincs, ami az idősödő lakosságot nagyon rosszul érinti. A városokban jobb a gyógyszerellátás, de ott az élelmiszerellátás akadozik” – meséli Valerija, a YES elnevezésű civil szervezet önkéntese.

Távozásuk másnapján jöttek volna értük az oroszok

Az eredetileg fiatalok állampolgári nevelésével foglalkozó egyesület az ötezres Tokmakból helyezte át székhelyét Zaporizszsjába, miután az orosz erők elfoglalták a régió fővárosától 100 kilométerre délre található községet. „El kellett jönnünk, különben kínzás vagy halál várt volna ránk” – meséli, miközben kezével egy képzeletbeli zsákot húz a fejére amikor arról beszél, mit csinálnak az oroszok az elfoglalt települések közösségében aktív emberekkel: tanárokkal, politikai vezetőkkel, civil szervezetek munkatársaival.

„A forgatókönyv mindig ugyanaz: a bevonulás után az oroszok egy-két hétig katonai szempontból biztosítják a települést, megpihennek, kiépítik az erődítményeiket – ennyi idő alatt pedig elkészül és megérkezik valahonnan egy lista, rajta nevekkel, akiket likvidálni kell – ez történt egy ismerősünkkel, akiről azóta is csak annyit tudunk, hogy börtönben van, és nem engedik, hogy az édesanyja ételt hozzon neki, mert az oroszok szerint »nincs rá szüksége« – ez régen rossz.”

Valerija és férje egy Mariupolból Zaporizzsja felé tartó, többszáz autóból álló menekültkonvojba vegyülve menekültek el Tokmakból március 15-én. „Másnap pedig az ottmaradtak elmondása szerint az oroszok berúgták a házunk ajtaját, hogy elvigyenek minket a férjemmel” – meséli, és jóízűen nevet, amiért sikerült túljárniuk az oroszok eszén.

Valerija, mint oly sok ukrán civil szervezet munkatársa a háború kitörése óta, éjjel-nappal a segélyek koordinálásán és kiosztásán dolgozik.

Tokmak település mellett becsléseik szerint további húszezer ember ellátását próbálják megoldani, de a segélyezőkedv csökkenése miatt egyre kevesebb csomagot tudnak átjuttatni a frontvonalon az elfoglalt területek lakóinak megsegítésére. Valerija hangsúlyozza: „Nagyon-nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki mindezidáig segített nekünk. Csak annyit kérnénk, ha meg tudják oldani, hogy tartsák fenn a segélyek mennyiségét.”

Nem segít a helyzeten az sem, hogy elmondása szerint az orosz katonák előszeretettel dézsmálják az ellenőrzőpontokon áthaladó szállítmányaikat, különösen a gyógyszert.

„Már annak is örülünk, ha a szállítmány fele megérkezik. Vegyük például a gyógyszert: az első néhány alkalommal az orosz kiskatonák megdézsmálták ugyan a segélyt, de csak azokat a gyógyszereket vették ki, amiknek ismerték a márkáját. Később már ott állt katonaorvos és szakértelemmel, szisztematikusan ellopatta, amire szükségük volt” – mondja.

Ha mindez nem volna elég, két különböző embernek kell elszállítania Zaporizszsjából a segélycsomagokat és helyben szétosztani a lakosok között, hogy ne legyen egyértelmű, hogy segélyszállítmányról van szó – azt ugyanis hivatalosan nem lehet, mert „az elfoglalt területeken mindenből van elég, és ha nincs, azt Oroszország küld”. Ebből annyi igaz, hogy az oroszok valóban adnak néha, de amit adnak, azt tőlük vették el korábban – a márkák, a címkék is ukránul vannak, az embereket pedig szerencsére nem lehet ilyen könnyen átverni – meséli.

Kikészíti az embert, ha a frontvonalon át kell szállítania

Az orosz jelenlét apró pozitív hozadéka, hogy az Ukrajna-szerte egyre erősebben érzékelhető üzemanyaghiány az elfoglalt területeken nem jelentkezik, mert oda akadálytalanul érkezik Oroszországból a hajtóanyag.

Bogdán huszonkilenc éves, kamionsofőrként dolgozott Litvániában, február 22-én ugrott csak haza egy rövid szabadságra. Két nap múlva az oroszok lerohanták Ukrajnát, a határok pedig lezárultak a 18-60 év közötti férfiak számára, így főnökével egyéves fizetetlen szabadságban állapodtak meg. Adta magát, hogy sofőrként vigye a segélyszállítmányokat az elfoglalt területekre.

Heti kétszer oda-vissza átvezetni egy aktív frontvonalon azonban előbb-utóbb kikezdi az ember idegrendszerét.

„Egy ideje ha lehunyom a szemem este robbanások hangját hallom. Ébren pedig, ha ránézek egy épületre, az agyam önkéntelenül elképzeli, hogyan omlana össze egy rakéta becsapódásától. A hétéves kisfiamról pedig azok a három-négyévesek jutnak eszembe, akik a nagymamájuk helyett álltak segélyért, mert »bábuska« otthon olyan beteg, hogy már nem tud felkelni, úgyhogy nekik kell eljönni.”

Bogdán nem egy, hanem számtalan segélyszervezetnek vállalt szállítást, és nagyon hasonló viselkedést tapasztalt az orosz katonák részéről, mint amiről Valerija is beszámolt.

„Butatelefonnal és karóra nélkül megyek, mert ezeket előszeretettel elveszik a sofőröktől. Egy ízben az orvosi fertőtlenítő helyett vitt vodkát pedig az ellenőrző ponton az orosz katonák a raktérben nyakalták be.”

Bogdán néhány napja abbahagyta ezt a jellegű önkéntes munkát: négy társából hármat túszul ejtettek az oroszok az elfoglalt területről kifelé jövet a papírjaikat széttépve – azóta nem hallott felőlük. „De az sem segített, amikor 20 méterre robbant fel mellettem egy rakéta, amivel egyértelműen engem céloztak az oroszok, amikor arra kényszerültem, hogy a senkiföldjén vezessek néhány száz métert” – mesélte.

Az ukrán fennhatóságú területeken is osztanak segélyt

A régió nagyjából egyötöde van jelenleg ukrán fennhatóság alatt, ám ettől még ott sem túl rózsás a helyzet. Olja a Zaporizszsjétől északra található, pártucattól-párszáz főig terjedő, 35 falu társult önkormányzatánál dolgozik, és a hét minden egyes napján elkíséri a mikrobuszt, ami élelmiszert, higiéniai termékeket, és vitaminokat szállít a helyben maradt időseknek és betegeknek.

Az önkormányzat fennhatósága alá békebeli idők szerint 35 ezer ember tartozik, ez a háború kitörése után valószínűleg egyharmadával csökkent, míg a helyükre 1100 menekült érkezett.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi változott ezeknek az embereknek az életében, amiért most segélyt kapnak, ha békeidőben ez nem volt. „Ezt a kérdést mi is feltettük magunknak, és igazából abban reménykedünk, hogy azt a pénzt, amit ezek az emberek a mi adományainkkal megspórolnak, azt félreteszik, hogy ha majd menekülniük kell, akkor jól tápláltan indulnak neki a nagyvilágnak, és lesz egy kis megtakarításuk” – mondja Olja.

Illetve a háború kiszámíthatatlanságával is próbálnak kalkulálni:

„Visszatarthatjuk ezeket a segélyeket akkorra, amikor már égető szükség lesz rájuk, de nem vagyunk biztosak abban, hogy akkor még állni fog az önkormányzat, vagy bármilyen közigazgatási szerv, ami ezt ki is ossza köztük.”

Elmondása alapján a falusiaké az, amit megesznek, a holnap pedig kiszámíthatatlan. „Mi is tudjuk, hogy van, aki megeszi a kiscsibét és a veteménykrumplit aznap, hogy kiosztjuk őket – abban reménykedünk, hogy lesz, aki nem így tesz”.

Az, hogy mi vár rájuk és az egész térségre a nyár közepétől, amikor elfogynak az élelmiszertartalékok és az emberek megtakarításai, Olja nem is akar gondolni. „Nehéz idők lesznek. Az biztos”.

FOTÓK: Győri Boldizsár