Történelmi választás után válhat végleg megosztottá Észak-Írország

Észak-Írország viharvert és megtépázott 20. százada után a századelőn nagy reményekkel várták a szebb éveket az északírek, azonban a brexit következtében ezek a vágyak végérvényesen megszűntek. A végletekig megosztott országban választásokat tartanak, ahol a történelem folyamán először nyerhet a baloldali-nacionalista Sinn Féin, előtérbe hozva ezzel az Egyesült Királyság jövőjéről szóló diskurzust.

Május 5-én tartanak parlamenti választásokat az Egyesült Királyság legkisebb lélekszámú országában, a mindössze 1,9 milliós Észak-Írországban.

Annak ellenére, hogy mind népességileg, mind gazdasági erejét vagy politikai befolyását tekintve nem számít túlzottan nagy tényezőnek a Westminsterből nézve,

a választás alapvetően változtathatja meg azt, amit ma még Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának nevezünk.

Véres, elnyomó történelem

Észak-Írország már nemcsak amiatt számít különleges országnak, mert nincs szárazföldi összeköttetése az ország többi részével – bár Boris Johnsonék egy ideje tervezik, hogy egy drága híd segítségével összekötik Skóciával –, hanem véres 20. századi történelme és a brexit miatt egy különleges hellyé változott.

Mivel az országban alapvetően két nagy tradíció van, a magukat britnek valló protestáns unionisták – akik az Egyesült Királyság részeként tervezik a jövőjüket és többségük brexitpárti volt –, illetve a katolikus ír nacionalisták, akik a kezdetektől fogva ellenezték a brexitet és egy részük vagy egyesülni akar a tőlük 101 éve leválasztott Írországgal, vagy széleskörű autonómiával csatlakozna ehhez az államhoz.

A vallási és etnikai alapú megkülönböztetés már a 20. század előtt elkezdődött, de Észak-Írország létrejötte után teljesedett ki az északír írek és északír britek között;

a második világháborút követően egészen 1998-ig sokszor emberi életeket követő terrortámadásokat vezettek egymás ellen,

amiben az ír egyesülésért küzdő PIRA mellett unionista paramilitáris szervezetek, a brit hadsereg és az északír rendőrség is részt vett: a hivatalos erőszakszervezetek gyakran félrenéztek, ha unionista paramilitáris szervezetek rajtaütéseket tartottak, míg olykor saját maguk vettek revansot a PIRA terrortámadásaiért.

A leghíresebb esemény a január 30-án ötvenedik évfordulóját betöltő Véres Vasárnap, míg a PIRA-nak a leghíresebb terrorcselekménye a Brighton hotel elleni bombatámadás, ahol a célpontok az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher és kormánya tagjai voltak, de helyettük a Patrick Magee által végrehajtott támadásban 31-en sértültek meg, öten pedig életüket vesztették.

A két tradíció közötti harcok a civilek kezdeményezésére a 90-es években csitultak, és végül az 1998-as Nagypénteki Egyezmény zárta le, ahol a brit, az ír kormány, illetve a két nagy északír tradíciót képviselő szervezetek megállapodtak, hogy leteszik a fegyvert, és a jövőben békés úton fognak dönteni Észak-Írország sorsáról, méghozzá közös kormányzás útján.

Az egyezmény kimondta, hogy mindkét tradíció értékei és érdekei egyenértékűek; megengedte Észak-Írország állampolgárainak, hogy szabadon megéljék vallási és nemzeti identitásukat (ami lehetett brit, ír, északír, mindegyik vagy akár egyik sem), azt a másik tradíció tiszteletben tartja; eltörölték a fizikai határokat Észak-Írország és az Ír Köztársaság között, illetve

ismét bevezették az 1972-ben feloszlatott északír törvényhozást, és kimondták: a két tradíciónak együtt kell kormányoznia.

Emellett megállapodtak arról, hogy Észak-Írország többsége az Egyesült Királyság része akar maradni, de a jövőben erről dönthetnek másképp is.

Az ország, amit ketté tört a brexit 

Az egyezményt mindegyik északír párt támogatta, kivéve a szinte mindig többségben lévő unionista jobbközép DUP-ot. Ennek ellenére egy viszonylagos béke alakult ki a két tradíció között, illetve a vérzivataros 20. század után megjelent egy létszámában kisebb tradíció, aminek tagjai magukat se nem ír nacionalistának, se nem brit unionistának valló, magukat csak „egyébnek” nevezték.

A két tradíció kisebb-nagyobb problémákkal, de együtt kormányozták Észak-Írországot, lévén, hogy a Nagypénteki Egyezményben lefektették: 

a kormánykoalíciót nem a győztes párt állítja össze magának, hanem mindegyik párt jelzi, hogy kormányozni vagy ellenzékbe akar vonulni,

majd pedig a minisztériumokat az elért eredmény alapján arányosan osztják ki egymás között. Így például a 2020 januárjában megalakult kormány pártjainak összesen 81 mandátumuk van a 90 fős törvényhozásban, a Stormontban, amiben két nacionalista (baloldali-nacionalista Sinn Féin 26 mandátum, balközép Szociáldemokrata és Munkáspárt 12 mandátum), két unionista (jobbközép-konzervatív DUP 26 mandátum, konzervatív UUP 10 mandátum) és egy „egyéb” tradíció van, a hét mandátumos Alliance.

A közös kormányzás miatt eleve sok a surlódás, hiszen a két tradíció legnagyobb pártjai között nemcsak vallásukban és identitásukban van egy törésvonal, hanem ideológiai alapon is, hiszen a legnagyobb unionista párt a konzervatív DUP, míg a legnagyobb nacionalista párt a baloldali, az ír határ mindkét oldalán tevékenykedő Sinn Féin. 

A 2016-os brexitnépszavazás után ezekre az ellentétekre jött egy újabb különbség, mivel a 

Sinn Féin ellenezte, míg a DUP támogatta a brexitet, és 2017-ben emiatt fel is bomlott a DUP-os Arlene Foster vezette kormány.

A kormánynélküliséget egészen 2020-ig nem is tudták megoldani, amikor egy fiatal északír újságíró meggyilkolása miatt úgy látta a két párt, a társadalomban megtalálható feszültségeket csak együtt tudják leküzdeni.

Ugyanakkor ez nem teljesen sikerült, ugyanis amiatt, hogy az Ír-szigetre békét és nyugalmat hozó 1998-as egyezmény egyik legfontosabb pontját, a fizikai határok tiltását betarthassák,

Észak-Írország egy különleges terület lett, ami az Egyesült Királyság tagjaként ugyan kilépett az Európai Unióból 2020. január 31-én, de az uniós közös piac része maradt.

Ez az ún. északír protokoll, aminek következtében egy gazdasági határ keletkezett Észak-Írország és az Egyesült Királyság többi része között, ami viszont az unionistáknak nem tetszik, mondván: így saját országukban másodrendű állampolgárok lettek, és saját szuverenitásuk, a tradíció érdekei sérülnek – emiatt egyébként egy unionista paramilitáris szervezet már ki is lépett az 1998-as Nagypénteki Egyezményből, míg 2021-ben dühös unionista fiatalok követelték a protokoll eltörlését, a Sinn Féin lemondását, miközben a rendőröket kövekkel, olykor pedig Molotov-koktéllal dobálták meg.

Emellett Észak-Írországot ellepték a protokoll következtében Ír-tengeren keletkezett gazdasági határt ellenző unionista falfirkák, míg a radikálisabb unionisták még kikötőmunkásokat is megfenyegettek.

Fogyatkozó unionisták, növekvő nacionalisták 

Az unionisták nem véletlenül voltak elégedetlenek: csak úgy, ahogy 2016 után az ír nacionalisták tüntettek a brexit ellen, amiért a fejük felett döntve kiléptetik őket az Európai Unióból, úgy

az unionisták 2021. január 1-je után azt érezték, az Egyesült Királyságot irányító angolok egyszerűen csak lemondtak róluk mindenféle egyeztetés nélkül.

Az unionisták úgy érezték, pártjaik, de leginkább az első minisztert is adó DUP cserben hagyta őket, emiatt a párt támogatottsága hatalmas mértékben kezdett csökkenni. Hogy a brexit mekkora válságot okozott a DUP-on belül, jól mutatja, hogy 2021-ben kétszer is új pártelnököt választottak: lemondani kényszerült többek között a Theresa May-kormány idején hatalmas befolyást szerző Arlene Foster, majd az őtmindössze 21 napig követő Edwin Poots is, aki nem tudta maga mögött egyesíteni a pártot, helyét a vele szemben először alulmaradt Sir Jeffrey Donaldson vette át.

A 2017 és 2018 között még 33-35 százalékpontra mért párt támogatói megcsappantak: a választás előtti utolsó közvélemény-kutatáson már mindössze 20 százalékpontra mérték, míg a DUP-tól a politikai spektrumon még jobbrább elhelyezkedő unionista pártok, az Ulsteri Unionista Párt (UUP) és az 1998-as egyezményt alapjaiban tagadó és ellenző Tradícionális Unionista Hang (TUV) megerősödtek – előbbit 14 százalékpontra mérik, ami a legutóbbi választáshoz képest majdnem 2 százalékpontos erősödés, míg az előző választáson mindössze 2,6 százalékot elérő TUV-ot 9 százalékra, így jól látszik, hogy 

az unionista szavazók az északír protokoll miatt a szélsőséges megoldásokban érdekeltek. 

Emellett a demográfiai trendek sem az unionistáknak kedveznek: míg korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy ne a protestánsok legyenek többségben – az államot eleve egy protestáns többségű államnak tervezték –, addigra a 2021-ban elvégzett, eredményeit 2022 júniusában közlő népszámlálás szerint,

már a katolikusok lesznek többen.

Vagy az északír protokollnak vagy az Egyesült Királyságnak lesz vége – a kampányok szerint

Ilyen körülmények között rendezik meg a választást, ahol még az első szavazat leadása előtt szinte biztosan kijelenthető, hogy

a történelem folyamán első választását fogja megnyerni az északír Sinn Féin, és ők fogják majd adni a kormányfőt.

A határ ezen oldalán a Michelle O’Neill által vezetett párt jelenleg 6-7 százalékpontos előnnyel várja a csütörtöki választásokat, és ugyan az Írországban is használt STV-választási rendszer miatt egyáltalán nem biztos, hogy ilyen nagy különbséggel szerzik meg a legtöbb mandátumot, de – csakúgy, mint a határ déli oldalán, a köztársaságban 2020-ban – az első preferenciás szavazatokból a legtöbbet az ír egyesülést zászlajára tűző baloldali-nacionalista párt fogja szerezni. (Bővebben az STV-választási rendszerről itt írtunk.)

Azonban nemcsak a nacionalisták örülhetnek majd a választás estéjén: a magukat egyik tradícióhoz sem soroló, a két tradíció közti békét hirdető, a Naomi Lang vezette centrista-liberális Alliance (Szövetség)is eddigi legjobb eredményével juthat be az északír parlamentbe. Így jelenleg Észak-Írországban az a trend látszik, hogy

a növekvő katolikus szavazók miatt a nacionalisták növelik előnyüket, míg az eddig békésebb, a Nagypénteki Egyezményt elfogadó pártok szavazóinak egy része a szélsőségesebb unionista pártokra szavaz

viszont a 2021-es nagypénteki zavargások miatt egy már számszerűen ’harmadik tradícióvá’ nőtt harmadikutas, békepárti generáció is megjelent.

Annak ellenére, hogy a papírforma szerint a Sinn Féin fogja vezetni a következő kormányt, a párt kampányában kerülte a „két Írország” egyesüléséről szóló témákat, helyette egy baloldali agendát felmutatva a növekvő megélhetési költségek és infláció miatt a szegényebb és a középosztályt megsegítését célzó programjukat promotáltak.

A párt egyik legfontosabb ígérete, hogy megválasztásuk esetén minden háztartásnak 230 font támogatást (jelenlegi árfolyamon körülbelül 104 ezer forint) adna, míg a tömegközlekedést ingyenessé tennék. A programbemutatójukon ugyanakkor szóba került az egyesülés kérdése, de a O’Neill egyszerűen csak annyit mondott, hogy ír republikánusként „meggondolatlan lenne”, ha nem foglalkozna a kérdéssel, és a párt finoman a programjában megjegyezte:

„Itt az idő, hogy elkezdjünk gondolkodni a jövőnkről”,

azaz a brit és az ír kormányoknak el kellene kezdeni tárgyalniuk egy lehetséges népszavazásról.

A DUP ugyan pár gazdasági és egészségügyi programot megfogalmazott, de kampánya leginkább a Sinn Féin- és az északír protokoll-ellenes nyilatkozatokra és programpontjaikra épül, mivel a náluk „unionistább” álláspontot képviselő TUV-hoz nemcsak a választóik, de néhány fontos politikusuk is távozott, így a népszerűségüknek az esését a protokoll miatt radikalizálódó szavazóik visszanyerésével próbálják elérni, miközben

a TUV egyetlen lényeges kampányüzenete, hogy az északír protokollnak mennie kell.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy vagy egyik, vagy másik fog megvalósulni, hiszen mint fentebb már jeleztük, a pártok maguk döntik el, hogy a kormány tagjai szeretnének-e lenni, és

mivel mindkét tradíciói legerősebb pártjai közösen fognak kormányozni, ezért nem valószínű, hogy az egyik vagy a másik szélsőséges irányba elmozdulnának

a már hajszálnál is vékonyabb és törékeny status quotól.

NYITÓKÉP: A Sinn Féin követeli az ír egyesülést még 2018 áprilisában. FOTÓ: Sinn Féin / Flickr