Az Országgyűlés alakuló napja mutatta meg a legjobban, miért bukott ekkorát az ellenzék

Egy hónap telt el a választások óta, s az ellenzéki politika homlokterében még véletlenül sem az irgalmatlan vereség tanulságainak levonása, hanem egy elvont, legfeljebb szimbolikus jelentőségű kérdés áll – de a pártelitek nagy része még ebben is megdöbbentően következetlen és arcátlanul kétszínű.

Hetek óta attól hangos a magyar nyilvánosság, hogy az a példátlanul kevés ellenzéki képviselő, akiknek sikerült bejutniuk az Országgyűlésbe, felvegyék-e mandátumukat; ha felveszik, letegyék-e az esküt; ha leteszik, vállaljanak-e a pozíciókat; ha vállalnak, milyeneket fogadjanak el.

A polémia fő eredője, hogy „legitimálhatják-e” a fennálló rendszert.

E kérdésnek azonban kizárólag akkor van bármi értelme, ha a rendszer legitimitása megkérdőjelezhető.

A jelenlegi hatalmi és médiaviszonyok mellett, illetve azután, hogy választójogi törvényt 12 év alatt milliméterre pontosan rászabták a kormánypártra, ez a felvetés akár lehet jogos is.

Csakhogy ezt a döntést egyetlen egyszer lehet meghozni: a választások előtt.

A rendszert ugyanis nem az alakuló ülésen elmormogott pár soros szöveg, vagy a képviselők névjegyére felkerülő titulusok legitimálják, hanem az, ahogyan bejutnak az Országházba. Ha valaki ezt vállalhatatlannak tartja, annak rajthoz állnia sem szabad, ha pedig megtette, akkor el kell fogadnia az eredményt. (Kivéve, ha a választások közben történnek tömeges törvénytelenségek, ám ilyet az ellenzéktől sem hallhattunk, és miután az összes választókörben ott ültek a delegáltjaik, ez aligha lenne komolyan vehető kifogás.)

A NER-t kivétel nélkül legitim rezsimnek ismerte el mindenki, aki valamelyik körzetben elindult, vagy valamelyik listára felkerült. Akkor is, ha programja a NER leváltása, lebontása, vezetőinek elszámoltatása volt. Ehhez ugyanis bizalmat a választóktól a rendszer szabta kereteken belül kért. Azon kevesek, akik ezt végül megkapták, a választások után a repülőszerencsétlenségek túlélőinek lelkiismeretfurdalásával küzdenek – illetve sok esetben ezt játsszák el saját táboruk csalódott és dühös keménymagjának.

Mások, vagyis az ország nagy többsége számára pedig már nincs is érdemi mondanivalójuk.

Fő motivációjuk az, hogy a vereség keltette jogos felháborodást magukról lepattintsák, és azok felé tereljék, akik „megalkuvó módon” náluk eggyel többet fogadtak el törvényesen megszerzett jogosítványaikból.

E műveletet legbénábban a Momentum, legügyesebben Hadházy Ákos kivitelezte. Az újonc párt frakcióvezetője, Fekete-Győr András sokadszorra bizonyította, hogy hiába a menő szűkített fazonú zakó, a profi politizálása kabátja reménytelenül lóg rajta. Szakavatott alkotmányjogászok számára is alig követhető tojástáncuk az eskütétel és a felvehető pozíciók körül végül abba torkollott, hogy az összes tojást összetörték, és még elbotlottak a saját lábukban is.

Sikerült a kevésbé vehemens kormánykritikusok szemében hisztis asztalcsapkodóknak, míg a hardcore ellenzékiek körében gyáva kollaboránsnak mutatkozniuk.

Utóbbiakra pedig kiváló ütemérzékkel Hadházy csapott le. Miután az eskütétel megtagadását követelve napokon át csuklóztatta a Momentumot, amely képtelen volt eldönteni, melyik ujjába harapjon (őszig nélkülözze az összes frakciótámogatást, vagy elveszítsen egy képviselőt, s ezzel együtt évente sok milliónyi forrást is), végül a megalkuvást nem ismerő ellenállás glóriájával a feje felett léphetett át rajtuk, hogy továbbra is független képviselő maradjon. (Persze Fekete-Győréknek ezt is sikerült a lehető legamatőrebb és legsunyibb módon intézniük.)

Ezzel végeredményben sikerült megkerülni az ellenzéki előválasztás talán legvitatottabb szabályát, amelynek értelmében minden indulónak előre meg kellett jelölnie, megválasztása esetén melyik frakcióhoz csatlakozik. Ügyes – csettinthetnénk. Ha nem jutna eszünkbe, hogy

erre a manőverre azoknak eleve nem volt lehetőségük, akik evidenciának tekintették az adott szó kötelező súlyát.

Akik azért nem indultak az előválasztáson, mert számukra elképzelhetetlen volt, hogy ne tartsák magukat ahhoz, amihez a nevüket adták – így inkább nem adták a nevüket olyasmihez, amihez nem akarták tartani magukat. Ők valóban feladták parlamenti helyüket, vagy annak lehetőségét – szemben Hadházy Ákossal, aki azért máris sietett leszögezni, hogy ősszel ő is leteszi a most oly harciasan megtagadott esküt, s így átveheti mandátumát, az összes vele járó fizetéssel és juttatással együtt.

De nem is a morális panírban megforgatott taktikai helyezkedés az igazán szomorú, hanem az, hogy ez az egész néhány százezer ellenzéki ultrán kívül a lőtéri kutyát sem érdekel.

S azok, akik arra számítanak, hogy néhány cseles sakkhúzás után, a pártfegyelem istrángját magáról levetve a független honatya majd az ellenzék megújításának élharcosa lesz, azok vessenek egy pillantást az őszi valódit megelőző, most letett „alternatív esküjére”. Ebben arra tett fogadalmat, hogy mindent megtesz „az országot elfoglaló, velejéig korrupt bűnszervezet” elszámoltatásáért, illetve azért, hogy „a következő választás valódi, tisztességes, demokratikus választás legyen.”

Ezek ugyan rendkívül nemes célkitűzések, ám üzenetük pontosan az, amit az ellenzék az elmúlt esztendőkben berekedésig mantrázott: a kormány lop és diktatúrát épít. És pont ugyanaz nem derül ki belőlük, amely az ellenzéki kampányból:

milyen országot képzelnek el a NER helyett, és ebben az országban miért lenne jobb élni, mint a NER-ben?

Minden megtagadott eskü, minden látványos kivonulás, vagy be sem ülés, minden mártírpózban visszautasított pozíció valójában azt szolgálja, hogy erre a kérdésre az ellenzéki szavazók bizalmából parlamenti helyhez jutott politikusoknak minél tovább ne kelljen választ adniuk. Márpedig, ameddig erre nem hajlandóak, vagy képesek, addig valóban sokkal erkölcsösebb volna visszaadniuk a mandátumukat.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!