Két ok, amiért sokáig elhúzódhat és három, ami miatt hamar véget érhet a háború

Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos „meddig tart ez az egész?” kérdésre a legegyszerűbb, de egyben legőszintébb válasz igazából az, hogy „ameddig Vlagyimir Putyin úgy akarja”. Azonban van pár tényező, ami az orosz elnökön kívül áll, melyek nagyban befolyásolják a harcok elhúzódását.

Két ok, ami miatt nem érhet véget egyhamar

Az orosz társadalom látható eredményt vár

Széles körben ismert a magyar médiában is, hogy magas a „speciális katonai művelet” támogatottsága az orosz társadalomban. Ezt szokás a Kreml elsöprő médiafölényével magyarázni. Azonban a Russian Field nevű kutatóközpont készített egy közvéleménykutatást a moszkvai lakosság körében, ami árnyalja ezt a képet.

Eredményeik szerint a katonai műveletek folytatását többen támogatják azok közül, akik jobb anyagi helyzetben vannak.

Több mint 60 százalék így vélekedik azon válaszadók közül, akiknek nincsenek anyagi gondjaik és vásárláskor bármit megnggedhetnek maguknak, és mindössze 40 százaléknyian vélekednek így azok közül, akiknek az alapvető élelmiszer biztosítása is gondot okoz.

Ebből azt is ki lehet olvasni, hogy a nagyobb tartalékokkal rendelkezők a negatív gazdasági hatások mellett is rendelkeznek tartalékokkal, és szeretnék a már elkezdett háború eredményes befejezését. Akik nem rendelkeznek ilyennel, azok közt a szankciók végének és a gazdasági helyzet javulásának reményével járó béke a vonzóbb.

Nem csak médiabuborék a felelős, a lakosság egy része valószínűleg úgy érzi, nem szabad látható eredmény nélkül még feladni a harcokat.

Alacsony az orosz morál

Oroszországnak láthatóan súlyos kihívást jelent a harci morál fenntartása. Ezt nem csak a hadifoglyok beszámolói bizonyítják, hanem a rengeteg harc nélkül hátrahagyott eszköz, illetve az, hogy Moszkva igyekszik például dél-oszét, donyecki és luhanszki katonákkal csökkenteni a saját veszteségeit.

Mivel azonban hivatalosan nem tekinti háborúnak a katonai műveleteket, nem is támaszkodhat a besorozhatók tömegeire, csupán a hivatásosokra és akik önként jelentkeznek. Utóbbiak esetében már rendkívül rövid, háromhónapos szerződéssel is megpróbálkoznak, hogy növeljék a bevonulók számát. A legkirívóbb azonban a csecsen elnök, Ramzan Kadirov felhívása, aki ötven év alatti férfiakat toboroz, akik

jöhetnek akár katonai tapasztalat nélkül és csak egy tíznapos kiképzésen kell átesniük.

Mindezért cserébe egyszeri 300.000 rubelt kapnak (kb. 1,4 millió forint), ami a kaukázusi vidéki lakosság szemében egy vagyon. Az más kérdés, mekkora harcértékkel fognak bírni ezek a katonák, vagy megpróbálják-e „kibekkelni” a tényleges harcokat.

Mindezen próbálkozások ellenére még mindig nem sikerült a Kelet-Ukrajnában állomásoztatott orosz erők háromszoros fölényét biztosítani, ami egy sikeres offenzívához szükséges. Ez részben betudható a mozgósítási hiányosságoknak is. Moszkva a katonai céljait nem fogja feladni, még akkor sem, ha a fentiek miatt sokkal elhúzódóbb második szakaszra lehet számítani.

Három ok, amiért hamar véget érhet

A háború „végén” nem egy békeszerződést értek, hanem egy olyan állapot kialakulását, ami után a jelenlegi magas intenzitású konfliktus átalakul egy akár 2015 utánihoz hasonló alacsony hevességű szembenállássá, amit akár tűzszüneti megállapodás is kiegészíthet.

A matematikai esélyek még mindig az orosz oldalon vannak

Érdemes a lengyel és amerikai napi értékeléseket olvasni a háború menetéről. A szakértők itt rendszeresen kiemelik, hogy az ukrán félnek a hurráoptimizmusra okot adó kisebb eredmények ellenére súlyos gondjaik vannak üzemanyag, tüzérségi eszközök és lőszer, valamint javítási képességek terén.

Természetesen jelentős ellátási problémái vannak az orosz félnek is, de nekik belföldön kell átmozgatni az erőiket, miközben Kijev egyre jobban ráutalt a nyugati szállításokra. Utóbbi esetében nem is mindig egyértelmű, mi lesz a fegyver sorsa.

Mindez leginkább a nyílt terepen történő védekezést nehezíti meg,

városok megvédése alkalmas az ukrán haderő, de utóbbira vélhetően az oroszok kevésbé vállalkoznának Mariupol példája után.

Jelenleg nehéz megmondani, hogy az orosz erők összevonása nem fejeződött-e be, vagy csak az ukrán védekezés gyenge pontjait keresik a támadási próbálkozásaikkal, esetleg a tervek kidolgozása még további heteket vesz igénybe, de mindenesetre a kelet-ukrajnai erők bekerítése, vagy jelentős részének harcképtelenné tétele könnyen eldöntheti a háború menetét.

Ide kívánkozik az a mondás, miszerint

„Az oroszok sohasem olyan erősek – se nem olyan gyengék –, mint amilyennek látszanak”

– amit a jelen helyzetben sem szabad elfelejtenünk.

A média

Az orosz média példátlanul erős kontrolljának és hatékonyságának lehet jelen helyzetben egy hasznos képessége is. A többségében még mindig csak a televíziókból tájékozódó lakosság aránya ugyan csökken, de a jelenlegi háborús helyzetben tovább fokozódott az információktól való elzárkózás: csak állami híreket lehet közölni, miközben számos ellenzéki oldal elérhetetlen, sőt ugyanígy járt több közösségi média is.

Mégis, egy ilyen centralizált és irányított médiatérben képes lehet a Kreml akár egy kisebb katonai sikert is világraszóló győzelemként felépíteni. Ennek persze a hazai közönség lehet a célpontja, hiszen más országok véleményére láthatóan évek óta nem ad Moszkva. Az egyértelmű és látványos katonai sikerre, ahogy Mariupol elfoglalásának példája is mutatja, egyre kevesebb az esély, de a média talán még ezt is képes lehet ellensúlyozni.

A szilovikok

A Putyin hatalmának fontos tartóoszlopainak tartott oligarchák és biztonsági erők képviselői (ún. szilovikok) közötti törésvonal már két évtizede látványos. Annak mértékéről, hogy előbbiek mennyire rendelődtek alá utóbbiaknak, kevéssel a háború előtt írt Tatyjána Sztanovaja, a munkát azóta beszüntetett Carnegie Központ oldalán.

A nemzetközi gazdasági szankciók is ezeket az üzleti körökön keresztül célozták a politikai elitet, de a hatalmi struktúra miatt hatásuk korlátozott maradt, miközben a szilovikok befolyása megnőtt. Ehhez képest a háború elindítása előtt a biztonsági szervek hozzájárulásának kikényszerítésével és Szergej Nariskin, a külső hírszerzésért felelős SZVR vezetőjének megalázásával kezdődött.

Mark Galeotti szerint, egy rendőrállam számára az egyik legnagyobb veszélyt az jelenti, ha már a biztonsági erőkben sem lehet megbízni. És erre pedig vannak jelek. Már a háború kezdete óta a gulagu-net portálon, illetve Vlagyimir Osecskin emberijogi aktivista a saját Facebook oldalán megosztott több állítólagos

Szövetségi Biztonsági Szolgálatnál (FSZB) szolgáló tiszt anonim levelét, melyben felhívja a figyelmet a működési hiányosságokra és visszáságokra.

Ezeket persze mindig érdemes fenntartással kezelni, de a hasonló, nyilvánosságra hozott levelek általában rövidek, hogy ne lehessen kideríteni a szivárogtató személyét, miközben ezek az írások meglehetősen hosszúak. A szerző tehát egyrészt kockázatot vállal, de emellett a többi, hasonlóan gondolkodó társának bátorítást is tud adni tettével. Az idő pedig mintha tényleg

visszaigazolni látszana az orosz hírszerzési képességekben megrejlő hiányosságokat.

Szergej Beszeda, az Ukrajnával foglalkozó osztály vezetőjének és helyettesének, hivatalosan meg nem erősített, de erősen valószínűsíthető letartóztatása jól példázza a szerv leszereplését. A katonai vezetés körében is súlyos problémák figyelhetők meg.

Egyrészt hatalmasak a veszteségek a tisztek körében, különösen a nyolc meghalt tábornok halála példa nélküli. Az okok jelen cikkben nem lényegesek, az viszont igen, hogy az ilyen magas rangú katonákból azért egy Oroszország méretű országban is kevés van, és a közöttük meglévő emberi kapcsolatok rendkívül fontosak.

Ők azok, akik látják a valódi helyzetet a frontvonalakon, ők azok, akik felelősséggel tartoznak az alattuk lévőkért, és ők azok, akik a lehetséges hibákat felfelé tolmácsolhatják. A hadsereg és vezetőinek Putyin általi hibáztatása egy ennyire előkészítetlenül elindított offenzíva esetén értelemszerűen növeli a bizalmatlanságot. Emlékezzünk vissza, hogy Szergej Sojgu is eltűnt a nyilvánosság elől közel két hétre.

Végül a teljes ukrajnai hadműveletek vezetését menet közben kellett átszervezni, és átadni Alekszandr Dvornyikovnak. Kiemelendő, hogy

korábban sem volt komoly veszély egy puccs a katonaság részéről.

1991-ben volt egy ilyen kísérlet, és az 1993-as alkotmányos válság idején is álltak katonai vezetők az elnökkel szemben, de ezek egy kevésbé központosított, egymással versengő erőcsoportok uralta politikai és nem egy maihoz hasonló centralizált környezetben zajlott le. 1825-ben volt az utolsó igazán jelentős katonai próbálkozás a hatalom megdöntésére.

Abból kiindulva tehát, hogy nincs igazi lehetőségük egy államcsíny véghezviteléhez, látni kell, hogy egy olyan környezetben, ahol növekszik a nyomás minden biztonsági szerven, mindenki eredményt akar felmutatni, ezért ennek elmaradása következtében előállhat egy olyan szituáció, amikor a vezetők már saját jövőjüket kezdhetik félteni. Egy kilátástalan háborús helyzetben, melyet a bizalmatlanság is áthat, ez akár robbanó elegyet is alkothat.

NYITÓKÉP: Andrew Marienko/AP, Flickr