Sivatagi rondó karibi ritmusokra

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.05.01. 16:58

Gyötrelmes út Kolumbia második legnagyobb sivatagjába, variációk okkersárga-vörösre és szürkére, titokzatos szobrok, Kolumbusz előtti amerikai kultúra másként, még délebbre. A nagyhetet már Cartagenában töltöttem, és nyomokban sem emlékeztetett a 2020-as karantén-vajúdásra.

Sivatagi rondó karibi ritmusokra

Április 7-én, csütörtökön reggel hatkor keltem a zipaquirái szállodában. Fél hétre jött a taxi, és vitt ki a helyi buszpályaudvarra, ahonnan félóránként mennek járatók Bogotába. Nem mindegy, hogy Bogotában hova: csak az északi terminálig vagy a Salitre-ig. Neivába készültem, a második opció lett volna jó.

Rögtön indult is egy busz, kérdeztem, hogy Salitre, a kalauz mondta, hogy igen, megnyugodtam, elindultunk, három megállóval később dugig telt a jármű: sokan álltak, mozdulni nem lehetett. Másfél óra döcögés után megérkeztünk a terminálnál valamivel beljebbre az északi kapuig, az ottani Transmilenio-állomásig. Gyanúsan leszállt mindenki, egyedül maradtam, a sofőr közölte: eddig tartott, menjek metróbusszal a Salitre-ra.

Minimálisan sem ismerem, plusz mindig áttekinthetetlennek láttam a bogotái tömegközlekedést; fogalmam sem volt, hogyan jussak el odáig.

Kérdezősködtem, elmondták, merre – vissza az északi buszpályaudvarig, ott szálljak át, így tettem, vissza oda, mondták mivel menjek tovább, de annyi metróbusz volt, és annyira nem igazodtam ki a rendszeren, hogy feladtam, és leintettem az első taxit. Kérdeztem mennyi. Negyven-ötvenezer – válaszolta. Szívtam a fogam, de még belefért.

Csúcsforgalomban, dugókkal, lépésről lépésre haladva a pokoli ricsajban, másfél óráig tartott az út. A sofőr osztott, szorzott, és kisütötte, hogy kilencvennyolcezer peso (kb. kilencezer forint), szerintem úgy harmincezerrel vert át, nagy morogva kifizettem – a Zipaquirá-Bogotá táv hatezerbe került –, és rohantam tovább. Fél tizenkettő volt, pont az történt, amit leginkább el akartam kerülni: át kellett zötykölődnöm fél Bogotán, plusz farkaséhes és szomjas is voltam.

A buszpályaudvaron ettem egy csirkés rizst, majd negyvenötezerért megvettem a jegyet Neivába. A Salitre-n nem láttam még pénztárt, buszvállalatot, amely engedélyezi a kártyás fizetést, csak a cash ment, ráadásul sivatagban köztudottan a készpénz a király. Mindegy is – legyintettem. Délben elindultunk, másfél óra alatt értünk a dél-bogotái terminálhoz, ott meg is telt a járat. Hat óra út, mondták a Salitre-n, és elkezdtem aggódni,

mert kolumbiai időszámítás szerint a hat nyolcat-kilencet jelent,

és a Bogotától valamivel több mint háromszáz kilométer Neivából még el kellett jutnom a kb. egy órára lévő Villaviejaba, a Tatacoa-sivatag kapujába, vagy akár magába a sivatagba. Ott is vannak szálláslehetőségek, visszaút szempontjából viszont sokkal macerásabb. Dél-Bogotán átmenni mindig olyan, mint egy kényszervallatás – mocsok, kosz, szegénység, tömeg, a latin-amerikai nagyvárosok összes kliséje egy helyben. Szociofotósoknak tökéletes terep, különben meg akkor lássam, amikor a hátam közepét. Két nappal később viszont is láttam.

Fél kilenc körül futottunk be Neivába, Huila forró megye fővárosába. Busz már nem, csak kocsi ment a sivatagba. Százhatvanezer peso, ha ketten vagyunk, nyolcvan, ha négyen, és így tovább. Egyedül voltam rá, vártunk húsz percet, senki nem jött, mondtam, hogy ez nekem sok (a normál jegy tízezer), inkább keresek olcsó szállást a buszpályaudvar körül, és az első reggeli járattal elhúzok Villaviejaba.

Egy taxis elvitt a legközelebbi olcsó szállóig – két percet fuvarozott –, kifizettem harmincötezret a légkondis, mellékhelyiséges-zuhanyos szobáért, és szinte azonnal elaludtam. Másnap ötkor keltem, öt perc alatt kiértem a terminálra, fél órát vártam, mire összegyűlt tíz ember a villaviejai fuvarra. Kisteherautóval mentünk, elöl elvileg négy-öt, a platón megint négy-öt személy számára volt hely.

Induláskor nem is volt baj, csak aztán többször megálltunk, és tizenöt-tizenhatan zsúfolódtunk össze. Néhányan álltak, mások egymás gyomrába könyökölve ültek. Holland párral beszélgettem, foglaltak szállást, javasolták, hogy tartsak velük, biztos van még hely.

Nagyjából egy óra alatt érkeztünk meg a hamisítatlan Isten háta mögötti porfészek, de bűbájos településre, még nem volt rekkenő a hőség, de egyértelműnek tűnt: jobb lesz minél előbb kimenni a sivatagba.

A hollandoknak igazuk lett, a szálláson akadt bőven hely, hatvanezret fizettem egy remek szobáért, légkondival, wi-fivel, mindennel, pedig az összes úti tájékoztatóban leírják, hogy nincs internet, kezdetlegesek a lehetőségek. Lezuhanyoztam, átöltöztem, pihentem félórát, majd a hosztelből motoros taxit, leánykori nevén tuktukot hívtak. Feltettem a gyerekcsináló trópusi kalapomat – 2008-ban vettem a kambodzsai Angkorban, ahol a fejfedő nélküli első nap napszúrást kaptam, így másnap első dolgom volt beszerezni egyet –, a jármű megérkezett, és elindultunk a negyedórára lévő sivatagba.

Tatacoa, avagy hogyan lett a trópusi édenkertből sivatag

Az északkeleti La Guajira után, a mindössze 330 négyzetkilométer Tatacoa Kolumbia második legszárazabb vidéke, egyben az ország egyik leglátványosabb tájegysége.

A két színnel, az ikonikus okkersárga-világosvörössel és szürkével jellemezhető sivatag a színeknek megfelelően két részre oszlik. A harmadik a mindenhol burjánzó kaktuszok zöldje.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Első európaiként, Jiménez de Quesada spanyol konkvisztádor pillantotta meg 1538-ban, s nevezte el „Szomorúságok völgyének.” Nem teljesen sivatag, inkább trópusi száraz erdő – írta róla. A csörgőkígyóra utaló Tatacoa nevet szintén a spanyolok találták ki, holott a térségben csak ártalmatlan fekete kígyók honosok meg egy csomó madár, mert a földtörténet harmadkorában a terület többezer virágnak és fának, buja vegetációnak otthont adó paradicsomi kert volt, majd addig száradt, amíg sivataggá nem vált.

Az erózió miatt megváltozott körülményekhez, alacsony páratartalomhoz és magas hőmérséklethez kevés állat és növény alkalmazkodott. Az átlaghőmérséklet 28 fok, de napsütéses napokon, mint amikor ott jártam, simán van 40 is. Szerencsére a két nedves évszak, április-május és október-november hoz némi csapadékot, a kanyonokat feltölti vízzel.

Az Egyenlítőtől alig három fokkal északra fekvő földterületen az akár négy-ötméteres kaktuszok között megbúvó, ügyesen rejtőző teknősök, rágcsálók, kígyók, pókok, skorpiók, gyíkok, ocelotok, a légtéren pedig főként sasok és keselyűk osztoznak. Csak néhány sast és keselyút, más állattal nem találkoztam, viszont a kaktuszok mindenhol ott vannak, de mielőtt tényleg beleunnánk az egyhangúságba,

csodavirágok élénk színe és a kaktusz virágának rózsaszín-fehérje repteti el a fantáziát egy másik valóságba.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A tájon látszik, mennyit koptatta az erózió – a húsz métert is elérő száraz kanyonok különösen a nedves évszakokban váltanak formát, módosulnak, és alakítják ki a szanaszét töredezett összképet. Az agyagfelületen kialakult titokzatos szabálytalan formák, abszurd csavarodások, a kanyonok víztelen vízmosásai, sziklák és mélységek döbbenetes együttese ez a sivatag.

A hatást növeli, hogy két része, a Villaviejahoz közelebbi okker-vörös és az attól pár kilométerre lévő szürke teljesen eltér egymástól. Ha csak az okker-vörösbe megyünk az oda-vissza fuvar, várakozással együtt negyvenezerbe, ha mindkettőbe, akkor százezerbe kerül. Az utóbbit választottam.

Az okker-vörös terület mélyebb nyomokat hagy, megrázóbb, drámaibb, jobban érvényesül a geometria – a sivatagoknál szabályosabb természetes mértani formációk aligha léteznek a földön.

A vöröses formák jobban megmozgatják a fantáziát, mint a nyugtatóbb szürkék. Órákat lehet bóklászni közöttük, és így is tettem: előbb kettőt, majd egyet, vízzel jól felszerelve támolyogtam az egyre döglesztőbb melegben.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Megyünk, megyünk, folyamatosan újabb csodákba, formáció-variációkba botlunk, s elgondolkozunk a természet erején. Míg a homoksivatagok, például a Guajira Malevics szuprematista minimalizmusát idézik, addig

a Tatacoa minimalistának kevésbé nevezhető szabálytalan, de rendezetlenségük ellenére is teljesen geometrikus formái Kandinszkijt, a kaktuszok sokasága pedig Mexikót és a curaçaoi tengerpart melletti kősivatagot juttatták az eszembe.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Ha nem lenne mostoha az időjárás, gyilkos a napsütés, perzselő a hőség, akkor napokig bolyonghatnánk a Tatacoa kozmikus terében, nálam viszont a három óra bőven feszegette a tűréshatárt.

Megint átéltem a végtelent, távlatokat, makrokozmikus dimenziókat és parányi életeket, okker-vörös és szürke lebegést és aláhullást.

Ennyi bőven elég volt, nyugodt lélekkel ültem vissza a motortaxiba. Minden sivatag terápia, hiába szenvedsz a hőségtől, lelked mélyén még nagyobb melegre, több kínra vágysz, majd egy ponton jön a megtisztulás, áthat az üresség, hangot öltött a csend, titkokat értesz meg, a természet válaszolja meg a kérdéseidet. Nincs se vizuális, se auditív szennyezés, tökéletesek a geológiai és a légköri feltételek, mindenhonnan béke és nyugalom árad.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A Tatacoa kedvező földrajzi fekvése miatt Kolumbiában a legjobb, Latin-Amerikában (az Atacama-sivatag mögött) a második legjobb hely az ég, a csillagok fürkészésére.

Az obszervatóriumból tiszta időben nyolcvannyolc csillagkép, változatos objektumok, meteoresők figyelhetők meg.Sem itt, sem az Atacamában nem volt szerencsém: ezúttal felhős volt az éjszakai égbolt, két éve pedig pont január végén jártam az észak-chilei sivatagban, amikor a megfigyelő-állomás az éves egy hónapra szünetel, mert a légköri viszonyok miatt nagyon nincs mit akkor megfigyelni.

A sivatag után Villaviejaba visszatérve rövid pihenőt követően a koradélutáni reménytelen hőségben sétáltam a településen. Semmi különös, mégis kedves, bájos falucska, terebélyes és árnyas főtérrel, kápolnával és templommal, néhány koloniális épülettel, turistákra váró kisbuszokkal, motortaxikkal. Nagyon érződik, hogy a hely – „Kolumbia paleontológia fővárosa” – a közeli sivatagból él, minden arra van kitalálva. Az őslénytani kutatások eredményeinek, többmillió éves állati és növényi kövületeknek múzeum ad otthont. Puhatestűek, rágcsálók, óriáslajhárok fossziliái a hajdani buja és változatos fauna, flóra ékes mementói.

A múzeumot kihagytam, a sivatag bőven elég volt, és

a béke és nyugalom ellenére azon morfondíroztam, hogy szenzációs elektronikus zenei partikat, Burning Man-féle fesztiválokat lehetne szervezni a helyen.

Tudtommal voltak próbálkozások, fogalmam sincs, milyen eredménnyel. Sivatag és elektronika kéz a kézben jár – vontam le a következtetést, miközben az egyik étteremben paellának hazudott rákos, tintahalas, csirkés rizst ettem, majd visszaballagtam a szállásra ejtőzni egy hatalmasat, hogy másnap hajnali ötkor, ezúttal házhoz jövő kisbusszal indulhassak újfent Neivába.

San Agustin: prekolumbiánus szobrok igézetében

Huila megye elsőszámú turisztikai attrakciója nem a Tatacoa-sivatag, hanem a jóval délebbi, Bogotától több mint ötszáz kilométer UNESCO Világörökség Helyszín, a prekolumbiánus szobrairól híres, harmincezer lakosú kisváros, San Agustin régészeti parkja, ahol nem most és nem is két éve, hanem még 2015-ben jártam és töltöttem el négy napot.

Maga a városka ugyanolyan, mint a gyarmati korban épült legtöbb itteni település: macskakövesek az utcák, koloniálisak a házak, a kevés étteremben helyiek és finomak a kaják, emitt poncho és sáros gumicsizma villan, amott ló szarik, egyébként semmi más nem történik, régen megállt az idő.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A Macizo Colombiano hegyvonulathoz, lényegében az itt három részre szakadó és az ország jelentős nyugati és középső területét déli-északi irányban lefedő Andokhoz tartozó, közel kétezer méter magasan fekvő San Agustin mellett láttam először a Magdalena folyót – a folyó felső folyását –; katlan mélyén, szurdokban kanyarogva, mesés a táj.

A régészeti park és környéke kétszázötven négyzetkilométeres területen, a folyóhoz közeli magaslatokon terül el.

A városból gyalogosan is megközelíthető rész a legnagyobb vallásos és megalit emlékmű, sír- és szoborkoncentráció, párszáz alkotás van ott, összesen meg legalább hatszáz. A többit lóháton és járművel csatangolhatjuk be, és ha mindet látni akarjuk, heteket is eltölthetünk a környéken.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az Amerikákon elsősorban Mexikóban, Guatemalában, illetve Peruban és Bolíviában gyönyörködhetünk a Kolumbusz előtti kultúrák emlékhelyeiben. Kanadától Tűzföldig, a kontinenst sok-sok kis törzs, nép mellett három nagy őslakos civilizáció határozta meg: az aztékok, a mayák és az inkák.

Ezeknek a civilizációknak nem maradtak fenn írott emlékei, kommunikációjukat máig nem fejtették meg, így nehéz bármit is bizonyossággal állítani róluk. Az aztékok mementói Mexikó középső részén, a mayáké főként Délkelet-Mexikóban és Guatemalában, kisebb mértékben Hondurasban (Copán) és Belize-ben, az inkáké Peruban, szórványosan Bolíviában és Ecuadorban nézhetők meg. A Nazca-vonalakhoz hasonlóan, a például a Machu Picchuval és Cuzcóval összevetve gyakran lesajnált San Agustin kakukktojás, a titokzatos alkotókról semmit nem tudunk, a területet csak részben tárták fel.

A kőfaragások valamikor a Krisztus utáni első és nyolcadik század között készültek,

jelen tudásunk alapján a világ legnagyobb temetőjét fedik le,

és az Új-Granada Királyságot, a mai Kolumbiát, Ecuadort és Perut 1756-57-ben meglátogató Juan de Santa Gertrudis (1724-1799), mallorcai születésű spanyol szerzetes írt róluk először.

1756 közepén járt az 1700 körül alapított városkában és a környéken, és négykötetes Maravillas de la naturaleza (A természet csodái) munkájában emlékezett meg az emberi és állati, többek között jaguárt, békát, krokodilt és denevért, szent és profán lényeket formázó alkotásokról, antropo- és zoomorfikus szobrokról. A különféle stílusok kapaszkodók a keletkezési időpont meghatározásdában.

Egyesek teljesen absztrakt munkák, antropomorf istenábrázolások, mások viszont valósághű, jól kivehető arcú anyákat, harcosokat stb. ábrázolnak.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A színesre festettek csak lóháton nézhetők meg, nem kell tudni lovagolni hozzájuk, a legfontosabb teendőket és óvintézkedéseket pár perc alatt elmagyarázza a vezető. San Agustinból indulva kényelmes poroszkáló tempóban egy délelőtt bejárható a hivatalos parknál is látványosabb rész. Mintha az Alpokban lovagolnánk, és helyi sajátosságként ajánlott hozzá a – legális – kokalevél rágcsálása.

Fotó: Kömlődi Ferenc

San Agustin buszpályaudvarára egy hétfő reggel befutva, kedélyes idegenvezető csapott le rám, gyorsan lebeszéltük a túrákat, beszerezte a minimum egy hétre elegendő kokalevél-mennyiséget (San Agustin után Bogotába mentem négy napra), elfuvarozott a szálláshoz, pihentem egyet, pár óra múlva pedig mentem a parkba.

Az andoki népek, ma többmillió ember, hosszú évszázadok, talán évezredek óta napi rendszerességgel rágcsálják a kokaleveleket és isszák a belőlük készült, az Andok mellett Amazóniában és Argentína északi megyéiben népszerű teát (Peruban és Bolíviában minden nap, naponta kettőt-hármat ittam, ízre a világ egyik legjobb teája). A leveleket több helyi kultúrában szentnek tartják.

A természetes serkentőknek nincs káros mellékhatásuk, kimutatott, tudományosan bizonyított, hogy erősítik egészségünket. Megvan hozzá a speciális rágótechnika, a koka közepes élénkítőszerként hat, de táplálék-kiegészítőként szintén fogyasztható, megszünteti az éhséget, szomjúságot, fájdalmat, fáradtságot – mindent, amitől szenvedünk odafenn. Kb. annyira ártalmatlan stimuláns, mint a tea vagy a kávé, viszont tény, hogy a levelek nélkül nem lenne kokain, az alkaloid egy levél 0,5-1 százaléka, és a levelek pontosan ezért illegálisak sok helyen.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Részemről az összes cuccot legalizálnám, mert a mostani szabályozás csak az óriási hasznot kaszáló drogkereskedelemnek és az abból valószínűleg szintén komoly összegeket beszedő államoknak, bűnözésnek és bűnözőknek kedvez. Az USA egyes államai és Hollandia szépen példázzák, mennyire értelmesebb a megengedő szabályozás mint a bornírt középkori, lásd délkelet-ázsiai országok, élükön a high-tech fellegvár Szingapúrral. A testem az én testem, a szervezetem az én szervezetem, és amíg másnak nem ártok, semmiféle állami szerv ne szóljon bele, mit juttatok bele, ha olyan kedvem van, mert semmi közük hozzá, és különben is, a tök legális, sőt, agyonreklámozott alkoholok, például a pálinka és a különféle szíverősítők a legkárosabb drogok. Magánlaksértés történik, mert állam bácsi betörősködik ilyenkor.

Tehát hiába készül a kokalevélből a kokain, a kettő hatása nagyon nem azonos: az egyik legális, a másik illegális szubsztancia, de ez a tényt Magyarországon ugyanúgy nem hajlamosak megérteni, mint ahogy Kolumbiáról is teljesen avítt, korai kilencvenes évekbeli a kialakult közvélekedés.

San Agustin mindenesetre lenyűgöző, a legmagasabb szobor hét méter,

a legkisebbek a felet sem érik el, a kígyók, békák és egyes madarak félelmetes látványt keltenek, de a rendeltetésük is a félelemkeltést szolgálhatta: a túlvilági lelkeket védhették a betolakodóktól, rossz szellemektől.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A nap- és a holdistenek egyaránt hím- és nőneműek is, ők valamivel közelebb visznek a San Agustini civilizáció megfejtéséhez, hogy az alkotók mit gondolhattak életről és halálról.

Régészek és antropológusok kiderítették, hogy a rejtélyes kultúra első emlékei akár Krisztus előtt 3300-ig visszadatálhatók,

a temetkezési helyszíneket pedig 1350 körül hagyhatták el végleg. A 18-19. században újrafelfedezték, aranyat kutató kalandorok kifosztották őket. Nem valószínű, hogy belátható időm belül megoldódik a rejtély.

Nagyhét Cartagenában

Április 9-én, szombaton pontban hajnali ötkor jött értem a busz, és még öt utast vett fel utánam. Egy óra alatt értünk vissza Neivába, ettem két csirkés empanadát, megvettem a jegyet a hét harmincas bogotái járatra, fizethettem kártyával. Azért siettem, mert este negyed hétre volt jegyem a Bogotá-Cartagena járatra, és legkésőbb négyre az El Doradora akartam érni.

Az elején sík, félúttól andoki terepen, az utolsó másfél órában a minden korábbinál siralmasabb, lehangolóbb látványt nyújtó Dél-Bogotán keresztül vezető út most „csak” hét és fél óráig tartott. A Salitre-on taxiba szálltam, négy előtt a reptérre értem, újabb empanadák következtek, aztán beszállás, háromnegyed nyolckor cartagenai landolás, fél kilenckor Davidékkal beszélgettem, tízkor már Jotaval jártuk az óvárost. Másnap virágvasárnap, majd jött az országban Popayanban, illetve Zipaquirában leglátványosabb nagyhét (Semana Santa). Nagyon más lesz most, mint két éve – gondoltam, és így is lett.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Virágvasárnap délután sétáltam a tengerparton, a Café del Mar mellett, andalító elektronikus dallamokra, deep house-ra és élőzenére néztem a naplementét. Megint nem lehetett bejutni, óriási sor kígyózott előtte, és amikor hat után a tűzgolyó utolsó töredéke is a távoli horizontba veszett, vastaps tört ki.

Izzott a város, embertömeg lepte el az utcákat, méretes sátrat húztak fel a főtéren,

cartagenai édességnapok keretében árulták egész héten az én ízlésemnek túlcukrozott süteményeket, krémeket, palacsintákat.

Pelenquerák és mutatványosok, Superman-ek és óidők harcosai, tűznyelők és bohócok, meg persze táncosok töltötték meg a maradék üres tereket. Mindenhol ment a fiesta, dörgött a karibi ritmuskavalkád. Napról napra fokozódott a hangulat, most a hétfő sem tűnt üresnek, besárgult a történelmi központ, Cartagena annyira sárga, mint Nizza, erről a két városról mindig a sárga fények és falak jutnak eszembe.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Getsemaniban felfedeztem egy perui éttermet. Cevichét, tiraditót és chupe de mariscost is ettem már náluk – kicsit drága, de ünnepnapokon belefér. Perui a szakács, a többiek kolumbiaiak. Kevin újabb étteremben pincér, Getsemani street arttal teli utcájának az óvároshoz közeli részén, tintahaltintában főtt spagettit fogyasztottam tenger gyümölcsivel, náluk is hibátlan a karibi fúziósnak elnevezett konyha.

Havanna klub, Szentháromság tér, étkezde és étterem egymás hegyén hátán, szalszára és reggaetonra táncol a nép, a Puerto Ricoi Farruko naponta tízszer felcsendülő Pepasa, Latin-Amerika mostani legnagyobb slágere –

Pepa y agua pa la seca / To' el mundo en pastilla' en la discoteca

– már a könyökömön jön ki, hajnali háromig megy a buli a főutcán, akkor zár a város.

Az óratoronynál nagyobb a nyüzsi, mint valaha, a főtérre kitehető a megtelt tábla, kurvák és bámészkodók, turistarendőrök és változatos portékát kínáló eladók, utcazenészek és kézművescucc-árusok, és járókelők mellé szegődő, kántáló rappercsapatok mindenhol. Jönnek-mennek, jövünk-megyünk, kifulladásig rójuk állandó köreinket.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Egyik csaj telószáma a másik után kerül az iPhone-ba, nincs megállás, sok venezuelai után végre kolumbiai is, fekete hajú szépség Barranquillából, itt ő is Getsemaniban, a San Trinidad mellett lakik, a háttérképre nézve, Benzli bácsit meglátva, mondja: szintén macskarajongó. Keresgél a képei között, gyorsan kiszúrom, hogy nincs gyereke, két cicája van – egy fekete és egy vörös –, sírni lenne kedvem, cigi, köszi nem, csak marihuánát szív, köszi, én azt nem, mert két slukk után bealszom tőle. Most talán nincs beállva, csak belassulva, két nap, amíg egy Whatsapp-üzenetre reagál, tíz percig macskákról beszélgetünk, zajlik az élet. A rossz nyelvek azt mondják, Cartagenában lassan több a venezuelai, mint a kolumbiai.

Folyamatos a kísértés, mindig jó lepihenni és kiereszteni Claver Szent Péter, az afrikai rabszolgák patrónusának temploma előtt, aztán megint az óratorony, jön egy kisteherautó-, collectivo-szerű busz a vidéki Kolumbiából, Cartagenában és Medellinben bulibusszá alakított chiva, az utasok táncolnak, üvöltenek, tombolnak. Pokoli a zaj, minden harmadik szám a Pepas, a jármű meg-megáll, aztán kilő, és eltűnik valahol Getsemaniban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A San Diegoi Exito mellett felfedeztem egy ötletesen kialakított új bevásárlóközpontot. Ciaco-Teatro a hely neve. A második szint beltere olyan, mint egy amfiteátrum, gyönyörű a kilátás a Popa kolostorra és a San Felipe erődre, a hőség viszont lever, kivárom az estét, egy-egy misére is benézek, körmenetből is láttam valamit.

Nagypéntek éjszaka Jotával diszkóba mentünk, ő és egy barátja csinálták a falifestményeket, a tulajok itt is akadozva fizetnek, mint Magyarországon.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Utána séta, óváros, főtér, hajnali négy. Szombaton ismétlés, vasárnap megpihenünk, hétfőn levezetünk. A hét legabszurdabb képe: két venezuelai csaj gyanúsan közel (lol!) táncol előttem az egyik óvárosi utcában, fél méterre tőlünk megáll egy rapper, kántálja a szöveget, közben kérdezi, hova való vagyok, amire Budapestről is besző egy mondatot, Jota hahotázik és fényképez, adok a pofának ezerötszáz pesót.

Forrók a cartagenai éjszakák, ilyen nagyhetem sem volt még.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Még Bogotában tartózkodtam, amikor felkértek, hogy a Közgázon vegyek részt egy május huszadiki és június negyediki, kétszer ötórás mesterségesintelligencia-workshopon. Pár nap gondolkodási időt kértem, majd természetesen igent mondtam, érdekel a dolog, leginkább úgyis AI-val foglalkozom. Ez persze azt is jelentette, hogy jegyet kellett vennem, tíz napon keresztül folyamatosan csekkoltam az oldalakat, lestem az opciókat, osztottam-szoroztam.

A háború felvitte az üzemanyagárakat, és az üzemanyagokkal a repjegyek is drágultak. Sok olcsóbbnak tűnő járatnál sajnos elfelejtik hozzászámolni a feladott poggyászt, az Avianca Bogotá–London járatán csak az százhatvan dollár, aztán Londonban a Heathrowról mehetsz Lutonba, valamelyik fapadossal meg Budapestre, csillagászati csomagárral.

Nagy nehezen találtam egy Turkish Airlines opciót, 679 dollár, csomag benne van az árban: Bogotá, másfél óra technikai pihenő Panamában, majd Isztambul, ott egy óra ötven perc átszállási idő, 17-én délután negyed ötös indulás, másnap koraeste érkezés Budapestre. Még egy Cartagena–Bogotá jegyet kell vennem arra a keddre, de a két város között van vagy napi harminc járat, ráér még.

Közben úgy döntöttem, hogy már nem megyek Medellinbe, Antioquiába, lesz rá mód máskor, inkább Cartagenában töltöm a maradék heteket, és többször kirándulok a környéken.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek