How dare you! – avagy le kell jönnünk az orosz földgázról és Greta Thunbergről

Nem kérdés, hogy meg kell szüntetnünk az orosz olajtól és gáztól való függőségünket, ha nem akarjuk tovább finanszírozni egy beteg elme népirtó háborúját. De főleg így, a Föld Napja körül érdemes azt is észrevenni: előbb-utóbb választanunk kell az emberi jólét és a klímapánik között.

Biztos önök is ismernek olyan embereket, akik társaságban egy ideig elnézik, ahogy nem őkörülöttük forog a világ, illetve a társalgás, de első adandó alkalommal visszatérnek a saját sérelmeikre, agendájukra. Ilyen a nemzetközi klímamozgalom is, amely már a covidtól is rossz néven vette a show ellopását, az Ukrajna elleni háborúnál pedig arra a veszélyre döbbent rá, hogy

az teljesen átírhatja a pánik PR-ját.

A koronavírusnál azt a tényt kell valahogy feldolgoznia a klímaaktivistáknak, hogy bár a világ két évig olyan megszorítva élt, ahogy ők ezt amúgy, normál körülmények között is elvárnák mindenkitől, a klímahelyzet nemigen javult (a CO2-kibocsátás drámai visszaesése dacára még nőtt is az atmoszféra CO2-tartalma).

A háború pedig mintha azt jelezné számukra, hogy a klímakérdés háttérbe szorult, és mindenki az energiabiztonságra figyel. Teljes joggal: vannak prioritások.

Fókuszáljunk!

A radikális, piac- és profitellenes zöld mozgalmak eddig is megpróbálták velünk elhitetni, hogy az ember csak egy a természet lényei közül, valamiféle „partnerségben”, szemmagasságban kéne élnünk faunával és flórával, a mi igényeink nem überelhetik az övékét, Föld anyácska, illetve Gaia nem tűri az önhitt emberiség azon felháborító igényét, hogy a jólét és a prosperitás kedvéért használja („kizsákmányolja”) a Föld kincseit.

Most pedig, hogy a zöld mozgalmakból klímavédelmi lobbihálózatok lettek, amelyek az éves IPCC–jelentésekből évről évre csak a legrosszabb forgatókönyveket emelik ki és keltenek tudatosan félelmet a politikai agenda hathatósabb keresztülvitelére, egyenesen létkérdésükké vált az orosz gázról és olajról való lejövés kérdéséből minden fosszilis energiát kizáró kérdést csinálni.

A háború sokadik hetében maga az IPCC is igyekezett felhívni a figyelmet saját – bocsánat: a klíma fontosságára, mondván, „a karbonkibocsátás gyors, mélyreható és azonnali csökkentésére van szükség”, és nyomatékul ismét bevetették a „soha nem látott hőhullámok, félelmetes viharok és széles körű vízhiány” horrorvízióját, amely vízió olyan számítógépes modellezéseken alapul, amelyek – a többi ismert öko-predikcióval együtt – sok éve bizonyulnak tévesnek.

Az IPCC aktuálpolitikai üzenetét („nincs hely új fosszilis tüzelőanyag-fejlesztéseknek, és a már meglévő szén- és gázerőműveket mielőbb be kell zárni”) közvetítette a Fridays for Future is, amely Németország szerte azzal tüntetett, hogy az orosz agresszió elleni tiltakozásokat meglovagolva

mindenfajta fosszilis energia felhasználását elvesse,

nemcsak az oroszt.

Nem egyszerűen Putyin itt a gond

A nyugati nyilvánosságban valamiért klímaügyi szaktekintélynek számító Greta Thunberg mozgalma, amely megpróbálja összekötni a klímatémát Ukrajnán kívül a genderegyenlőség, az afgánok és a palesztinok ügyével (nem vicc), a békét csak akkor látja biztosítottnak, ha „az energiállátásunk nem függ szomszédos autokratáktól”.

Ez pontosan így is van. De ahogy a béke nem egyszerűen a háború nélküli állapot, úgy az energiabiztonság sem csak az, ha Putyint leépítjük.

Az orosz energiafüggőségről egyrészt azért kell mihamarabb lejönni, mert a szénhidrogén-exportjukból befolyó napi 1 milliárd dollárral jelenleg egy embertelen, népirtó háborút finanszírozunk, másrészt hosszú távon sem életbiztosítás egy kattant háborús bűnös jóindulatától függeni.

Magukról a fosszilis energiákról azonban nem mondhatunk le. Az eddigi öko-nihilizmus és a kettős mérce (Németország fenntartható energiát propagál, miközben évi 40 milliárd köbméter földgázt vásárol az oroszoktól) helyett már eddig is fel kellett volna mutatni egyfajta értékhierarchiát, hogy tehát

mégiscsak az ember az első a Földön.

A mi igényeink, a jelenlegi 7,7 milliárdnál is több embert fenntartani képes jövőnk, szabad és produktív emberekként való fennmaradásunk kéne, hogy vezesse a prioritási listát. Nem egy erősen túlaggódott vészhelyzet, amelynek bekövetkeztére – mint az Michael Shellenberger környezetvédő eme remek könyvéből kiderül – lényegében semmi esély.

Remélem, nem kell külön kitérnem arra, hogy természetesen nem az eszetlen pazarlást vagy a környezetszennyezést támogatom. De nem lehet egyszerre megtartani és megenni a tortánkat, nem lehet egyszerre érvényesíteni a környezet megóvásának szélsőséges verzióját és fennmaradásunk zálogát, a biztos és megfizethető energiaellátást.

Saját fenntarthatóságunk

A glasgowi klímacsúcsról, ahová több száz különgéppel repült a világ elitje, ma már senki nem beszél, és ez nem véletlen. Az oroszok indította háború miatt újra kell gondolnunk az ember vs. klíma dilemmát, és egyre inkább úgy tűnik, győz a józan ész.

Bár sok még az ökoblabla, hogy tehát ez mekkora esély már kizárólag megújuló energiaforrásokra átállni, azért a ráció előbb–utóbb leküzdi a drága vágyálmokat:

vissza kell térnünk az atomhoz és a szénhez.

Németország több mint tíz éve, a fukusimai tragédia után merő jóemberkedésből úgy döntött, leállítja atomerőműit, 2030-ig pedig a szénből is ki akar szállni. Ma már a zöld gazdasági miniszter sem fél a tabutöréstől, a szénről és az atomról is beszél, úgy, hogy Németország még ez év végéig leáll az orosz olaj importjával, utána pedig az EU-val együtt elköszönnek az orosz gáztól is.

De magától a fosszilistól nem. 2021–hez képest az EU szénimportja 56 százalékkal nőtt, hogy kivédjenek egy európai energiaválságot. Gond? Egy szál se.

Tarthat a Fridays for Future megannyi tüntetést a berlini vagy brüsszeli hivatalok előtt, és tehetnek ezek a hivatalok bármennyi verbális engedményt a „fenntarthatóságnak” – a kényelmetlen igazság egyelőre az, hogy a jólétünket, biztonságunkat, technológiánkat, innovációinkat, jövőbe vetett bizalmunkat a fosszilis energiák teszik fenntarthatóvá. A megbízhatatlan szélre, napra, vízre nem lehet jóléti társadalmat alapozni.

A feljövő India, ahol szó szerint élet–halál kérdése a szén használata, hiszen több millió ember élete függ tőle, most úgy döntött, 690 milló tonnáról 2024-ig 1,2 milliárd tonnára, tehát 75 százalékkal növeli széntermelését, kifejezetten az energiabiztonságra hivatkozva. Lehet egy szót is a szemükre vetni? Nem, az emberi élet az első. Indiában csakúgy, mint Németországban, mint Európa egészében.

Intelligens megoldások kellenek

„Nagy a veszélye, hogy a fosszilis pótforrások rövidtávú felkutatásából hosszabb távon újabb függőségek keletkeznek. Ez őrület” – közölte António Guterres ENSZ–főtitkár néhány hete. Holott az őrületet én másképp írnám le a jelen helyzetben.

Őrület lemondani a Föld kincseiről, a szénről, az olajról és a gázról, ha nagy mennyiségben rendelkezésre állnak. Őrület lenne bizonyíthatatlan jövőbeni katasztrófák elkerüléséért feláldozni ma élő embermilliárdok jelenét és jövőjét. Őrület lenne radikális környezetvédő mozgalmak jóindulatának elnyerését fontosabb szempontnak tartani az ember fennmaradásának, fogyasztásának, tervezhető jövőjének szempontjánál.

Őrület lenne az ember érdekét a természet alá rendelni.

A klíma valóban folyamatosan változik, most melegedő periódusban vagyunk, de ez nem indokolja a pánikkeltést. A bolygónk zöld szempontból is számos problémával küzd, de alapvetően teljesen jó állapotban van, az elmúlt évtizedekben drámaian visszaesett az éhezők, a klímakatasztrófákban meghaltak száma.

Ahogy Shellenberger mondja, „intelligens megoldások” kellenek a melegedés negatív hatásainak kivédésére – ehhez persze kellenek a megújuló energiaforrások is, de őrület lenne teljesen lemondani a meglévőkről, főleg az atomról. Intelligens megoldás elköszönni Putyin olajától és gázától, de ugyanígy le kell építenünk Grétáék lobbizását, a folyamatos pánikkeltést. Az apokalipszis várhat, a jövő viszont már most zajlik.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!