Szlovákiával összevetve látszik igazán, mennyire borzalmas a magyar választási rendszer

Robert Fico 2012-ben szinte ugyanolyan arányban nyerte meg a választást, mint Orbán 2014-ben, mégsem lehetett alkotmányozó többsége, és végül a korruptsága sem maradt következmények nélkül.

Ma választópolgárok milliói járulnak a szavazófülkékhez, hogy bejelöljenek az egyik papíron egy pártlistát, a másikon meg egy egyéni választókerületi jelöltet, mindkét papírt bedobják az urnába, hogy a végén egy olyan eredmény jöjjön ki, ami durván eltorzítja majd az egyszerűen számszerűsíthető választói akaratot:

a legnagyobb politikai tömb sokkal több mandátumot fog kapni, mint amennyien arányaiban szavaznak rá

– és még a tájékozottabb választópolgár is úgy fog voksolni, hogy ennek nem teljesen érti az okát.

Mivel én szlovák állampolgárként ma sem játszhatom el ezt a papírozósdit, egy jó kis bezzegszlovákázással köszöntöm a demokrácia magyarországi ünnepét, izé, bohózatát.

Anélkül, hogy tudományos igényességgel belemásznánk, lássuk be, hogy

az a választási rendszer, ami egyetlen párt alkotmányozó többségét lehetővé teszi

(oké, pártszövetség, de a KDNP létezésétől a realitásoknak megfelelően nyugodtan eltekinthetünk), az egyszerűen nem jó – a fideszesek képzeljenek el egy kétharmados Gyurcsány-kormányt, és próbáljanak meg következetesek lenni.

Vannak ugye a kétharmados törvények, amiket azért találtak ki, hogy csakis az ellenzékkel konszenzusra jutva lehessen őket megváltoztatni, és van egyetlen párt, aminek kétharmados többsége van, így kedvére megváltoztathatja ezeket a törvényeket.

Lehet erre azt mondani, hogy tessék kétharmadot szerezni, és akkor lehet a Fidesz után csinálni, de hát épp arról van szó, hogy ha ez másnak sikerül, az pont ugyanannyira nem lesz jó, ahogy most se az.

Ha pedig győz is egy másik tömb a választáson, de nem sikerül kétharmadot szereznie, gúzsba fogja köti a kétharmados rendszer – igen, ez pont az a jelenség, amiről annyit lehetett hallani az esetleges kormányváltás kapcsán: hogy hogyan betonozta be a Fidesz a hatalmát. Ezért ötletelt annyit az ellenzék a feles alkotmányozásról és arról, hogyan hárítsák el azt, hogy

a Fidesz előre megtrollkodta a lehetőségét is annak, hogy kormányváltás esetén sima többséggel kormányozni lehessen.

No de mi van Bezzegszlovákiában?

Arányos választási rendszer.

Az egész ország egyetlen választókerület, a választópolgár pártlistára szavaz, azon karikáz be négy neki tetsző képviselőjelöltet.

Hogy a pártnak mennyi mandátum jut, az arányosan dől el; hogy a listáról ki jut be a parlamentbe, az meg a sorrenden és az egyes képviselőkre leadott szavazatok mennyiségén múlik – 2020-ban Igor Matovič például gesztusként az OĽaNO listájának utolsó, 150. helyéről indult, onnan karikázták be a parlamentbe a választók.

Persze ezt a rendszert is lehet bírálni: előfordulhat, hogy egy-egy régiónak nem lesz képviselője a parlamentben, de hát a parlamenti munka alapvetően nem arról kellene, hogy szóljon, hogy a kormánypárti képviselők egymással is versenyezve forrásokat buliznak ki sokba kerülő baromságokra – stadionra, térkőre – a saját választókerületüknek, sokkal inkább arról, hogy megteremtik azokat a kereteket, amikben a régiók maguktól tudnak fejlődni –

helló szubszidiaritás, helló kereszténydemokrácia, amikhez sem a Fidesznek, sem a KDNP-nek nincs köze.

Az igaz, hogy Szlovákiában is hatalmasak a regionális különbségek, a legelhanyagoltabb régiók és a magyarok által lakott régiók között pedig jelentős az átfedés, magyar párt meg már nincs a szlovák parlamentben. Ezek miatt lenne igény arra, hogy Szlovákia is több választókerületből álljon, vagy hogy a kisebbségeknek garantált számú mandátumuk legyen a törvényhozásban. A régiók problémáit azonban inkább az önkormányzatiság erősítésével kellene megoldani, és nem a fővárosban ülő tekintetes képviselő úrtól várni, hogy intézzen valamit.

A lényeget tekintve tehát – ne lehessen aránytalan túlhatalma egyetlen pártnak – összehasonlíthatatlanul jobb a jelenlegi szlovák választási rendszer a magyar Frankenstein-rendszernél, pláne úgy, hogy Magyarországon a fékek és egyensúlyok rendszere is leépült.

Nézzünk egy példát

2012-ben, miután megbukott a jobboldali Radičová-kormány, Szlovákiában előrehozott választást tartottak, amit a Robert Fico-féle szociálpopulista Smer-SD úgy megnyert, hogy egyedül alakított kormányt. A Smer a szavazatok 44,41 százalékát szerezte meg, a 150-tagú szlovák parlamentben ez 83 helyet, a mandátumok 55 százalékát jelentette (a mandátumokat természetesen az 5 százalékot megugró pártok között osztják szét az eredmények arányában).

Magyarországon 2014-ben a listákra leadott összes szavazat 44,87 százalékát szerezte meg a Fidesz-KDNP. Ha Magyarországon ugyanolyan választási rendszer lenne, mint Szlovákiában, akkor a 199 mandátumot a négy parlamentbe jutott párt között az eredményeik arányában elosztva

a Fidesz 93, az MSZP, az EGYÜTT, a DK, a PM és az MLP alkotta Összefogás 53, a Jobbik 42, az LMP 11 mandátumot szerzett volna.

Ehhez képest a mi vegyes választási rendszerünkben

a Fidesznek 133 hely jutott – az összes mandátum 67 százaléka –, az Összefogásnak 38, a Jobbiknak 23, az LMP-nek pedig mindössze 5.

A magyar Frankenstein-rendszer tehát azt eredményezi, hogy amelyik párt nagyon erős, az a parlamentben még erősebb lesz, ellenben a kisebb pártok sokkal kevesebb helyet kapnak a törvényhozásban, mint ahányan arányaiban a választók magukat a pártokat beszavazták volna. Ez egész egyszerűen megakadályozza, hogy egy újabb párt meg tudjon erősödni,

ami baromi frusztráló lehet a politikusaik és a választóik számára egyaránt.

Így a politikába bekerülő ígéretes új arcok sem tudják magukat egy határ fölé felépíteni: vagy megrekednek egy jelentéktelen szinten, vagy kikopnak a politikából: Karácsony Gergelynek csak Budapesten termett babér, az is úgy, mintha maga is meglepődött volna rajta; az elmúlt 20 év leglátványosabb pártépítését produkáló Vona Gábor pedig otthagyta a pártját és a parlamentet is, miután a Jobbik két egymást követő választáson, a 2014-esen majdnem feleannyi, a 2018-ason is bő harmadannyi szavazatot kapott listán, mint a Fidesz,

amiért a parlamentben ötödannyi mandátum sem járt egyik esetben sem, mint Orbánéknak.

Míg Magyarországot egy olyan ember vezeti, aki 1989 óta benne van a csúcspolitikában, a szlovák politikából a kilencvenes évek és a kétezres évek első felének legjelentősebb politikusai már mind kikoptak; az Orbántól egyébként csak egy évvel fiatalabb Robert Fico is csak 2006-ban volt először miniszterelnök, és két másik ciklussal a háta mögött nagy valószínűség szerint soha többé nem lesz az, miközben a szlovák politikát a nála egy-két évtizeddel fiatalabb generáció határozza meg.

Újabb arcok tehát nem a nagy öregek kegyéből tudnak bekerülni Szlovákiában a csúcspolitikába és ott komolyabb karriert befutni; a választási rendszernek köszönhetően könnyebben kirotálódnak az elhasználódott arcok, és könnyebben felemelkednek a fiatal politikusok.

A Magyarországon sokat hangoztatott stabilitás pedig leginkább a rendszerszintű korrupció meg az orosz titkosszolgálat gondtalan működésének stabilitását jelenti, miközben a sok tekintetben kaotikusabbnak tűnő Szlovákiában az elmúlt két évben egy sor oligarcha, rendőr, bíró, ügyész és néhány politikus is rács mögé került, a szlovák elhárítás pedig aktívan küzd az orosz titkosszolgálati műveletek ellen. Mindez egy kormányváltás eredménye,

amire Szlovákiában a választási rendszernek köszönhetően sokkal nagyobb az esély, mint Magyarországon.

Aki viszont teheti, az menjen el szavazni, változást még ebben az aránytalan rendszerben is el lehet érni – bár ahhoz olyan politikusok kellenének, akik ahelyett, hogy előre felsorolják, ki lesz a felelős a sikertelenségükért, inkább azzal jönnek, mennyire inspirálja őket, hogy a nehezített pályán verjék el a Fideszt.

Ha meg valami csoda folytán ma az ellenzék győz, kormányra kerülve az első dolga kellene, hogy legyen átalakítani a választási rendszert – a programjában ez sajnos nincs benne.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!