Nincs idő gondolkodni – az értelmiségi bukása

A bölcsészek egy része ma próbálja újradefiniálni magát egyfajta médiatudósként, a másik része pedig történelmi regényeket ír.

Az április 3-i választásokon az értelmiség úgy általánosságban szenvedett végérvényes vereséget. Nem mintha a regnáló miniszterelnök hívei között és pártjában ne lennének értelmiségiek. Épp ellenkezőleg, az ő értelmiségük a korral haladó, progresszív támogatókat tudhat magáénak, akik a szó hagyományos értelmében nem filózófusok, azaz nem a gondolkodás szerelmesei – ők a gondolkodás gyakorlatias alkalmazói: a valódi progresszívek. A tudást a cselekvés és az eredmény szolgálatába állítják, amire az emberek rezonálnak.

Ennek nem pusztán annyi az oka, hogy az embernek ma már nincs ideje az elmélyült gondolkodásra, sokkal inkább az, hogy ha már van is rá ideje, a megszerzett tudást használni is szeretné. Jogos és életszerű elvárás ez a szüntelen elavulás korában. Ennek forrása ott van a XX. századi gondolkodásunkban is. Az előző század filozófusainak elemi, több módon körülírt tapasztalata volt, hogy gondolataink megfogalmazása- illetve annak továbbításakor akadályba ütközünk. Aztán ennél maradtunk, befejeztük, ez maga a posztmodern állapot: nem mondhatunk semmi, tehát mondunk mindent, mindenféle hülyeséget. Az emberekben pedig szép csendben megfogant a természetes igény a gondolatok és elméletek használhatóságára, vagy egyenesen elhagyására, amennyiben az nem szolgálja a hétköznapi érdekeiket.

Az életvitelszerű gondolkodók pedig otthon ülnek a könyveik között, és szépen kimaradnak a progresszióból. Ez az írástudók egy újfajta árulása. Ha hozzá szólnak egyáltalán a politikához, politikájuk laborpolitika, pozíciójuk morális, valóságidegen és tulajdonképpen: irracionális.

Az (rész)eredmény: az értelmiségi bölcsészek egy része ma próbálja újradefiniálni magát egyfajta médiatudósként, a másik része pedig történelmi regényeket ír.

Hogy létezésük mindemellett piaci szempontok szerint indokolhatatlan, mi sem bizonyítja jobban, hogy állami támogatás nélkül a bölcsészkultúra halott. A szféra csekély hányada tudja „eladni”, vagy piaci tényezőként megszervezni magát. Jó példája ennek, mennyire büdös dolog ma Magyarországon belépőt kérni egy könyvbemutatóért, mert a kultúra ugye mindenkié. Hát nem feltétlenül. A művészet és a kultúra is munka, idő, tehát pénz, tehát termék. És ha már az ember áldozatot hoz, ez esetben fizet valamiért, komolyabban is fogja venni azt. Hiszen bárkinek ismerős lehet az érzés, mennyire becsapva érzi magát, ha megvesz egy drága könyvet, hogy aztán az olvasás közben arra jöjjön rá, kár volt érte, és a sarokba vágja.

Talán a politikai korrektség fogalmával és ennek gyakorlati alkalmazásával, a cancel culture-ral is az a baj, hogy alapvetően elméletiek, és a tökéletes megelőzés érdekében indulnak ki az általánosból és haladnak az egyedi esetek felé, és válnak így a jószándékú baloldaliság túlműködésként, a kultúra autoimmun betegségévé. A mellőzéskultúra gyakorlata inkább nem hallgatja meg a Rolling Stonestól a Brown Sugart, kirúgja a legjobb tervezőjét, kiírja a párbeszédből a nemzet leghíresebb íróját. Mert ha nincs „statement”, nincs együttérzés. A „statement” viszont nem több megegyezésnél. És úgy tűnik, a „statement” nehezen megy át a gyakorlatba.

Az akadémikus nyelvtan is azt mondja, nincs olyan hogy de viszont. Viszont, ha használjuk akkor, de, van. És így tovább. Csakhogy nincs idő belemenni a megértésbe. És maradnak az életidegen szabályok, meg a velük párhuzamos valóság.

Példaértékű, hogy a magyar társadalom mennyire eltérő módon reagált a 2015-ös arab világból érkező menekültválságra, illetve az aktuális orosz-ukrán háborúból eredőre. Utóbbi nagyobb aktivitást, és elfogadást váltott ki az emberekből, mert az ukrán kultúra a miénkhez sokkal inkább hasonló, abba jobban belesimul minden tekintetben: vallásában, vérmérsékletében, közös történelmi múltja miatt. És azért, mert ezt, szemben a Szíriai eseményekkel, kézzel foghatóvá vált számunkra is.

Úgy tűnik, korunkban valódi, hasznos értelmiségivé a szociális, politikai elemző válhat, aki olvasottságát, tájékozottságát a „tapintható” napi jelenségek visszafejtésére használja fel, „élő adásban”. Közösségi oldalán a történtekkel egyidőben képes reagálni, mozgásban tartva ezzel az általa befolyásolt embereket. Senki nem kíváncsi már arra a vég nélkül okoskodóra, aki mindenre csak egy idézettel tud válaszolni, és ha állít is valamit, azt is valaki más szavaival teszi. Ez valójában bátortalanság, és egy cseppet sem eredeti. Válaszának nem a tartalma fontos, hanem az ő idézésre való képessége. Az értelmiség ilyenfajta lényege az értelmiség önfenntartásából áll.

Mindebből következik, hogy a balliberális értelmiség is éppúgy kerüli a valódi vitát, mint a határozottabb kijelentésekkel és kevésbé kérdésekkel dolgozó jobboldal.

Fél állítást tenni a világról, mert attól tart, hibázni fog, vagy hogy olyat mond, ami valakinek nem fog tetszeni. Márpedig a valódi állítások mindig is ilyenek: egyeseket meggyőznek, másokat elijesztenek.

Az emberiség egy része megfogalmazta a jelenlétre és egyfajta valódiságra vonatkozó igényét: igazi problémáik vannak, ezekre keresnek választ. A magyar választások eredménye is ennek tükre, tehát meg kell ezt tennie az értelmiséginek is. Jó ide a közhely: ki kell mászni az elefántcsonttoronyból. Az értelmiségi nem határolódhat el a valóságtól, ha nem akar megőrülni. A szociális interakció ettől is megvéd, mert a figyelmet kívülre irányítja. A másik ember az én kis agyam ellenzéke, a kontroll, a dogmatikus ellensúly. Életvilág. Persze a kintléttől is meg lehet őrülni, bele lehet pusztulni.

Sajnos most ez van. Egy közös őrület, kint és bent. De talán most lenne lehetőségünk átbukni a holtponton, és a befelé forduló, rákkeltő hisztériákat a világra szabadítani. Ha zörög a szomszéd, beszélni vele, nem csendben meggyűlölni egy életre.

A gondolkodásra nyitott ember gondolata ugyanis a toronyba bezárva semmit nem ér. Közösség nélkül nincs érvényes gondolat sem. Csak őrület.

Hozzászolnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!