Milyen volt átélni a népirtás napjait Bucsában?

„Le fog lőni?" „Meglátjuk!" Nick Fedirko ukrán fotóssal beszélgettünk, aki Bucsában, többnyire egy pincében vészelte át az orosz megszállás napjait.

Az ukrajnai Bucsa és környéke nemrég az orosz offenzíva és brutalitás szimbóluma lett, hiszen az agresszor hadsereg népirtást követett el a településeken, eddigi adatok szerint több mint 350 civilt gyilkoltak meg. 

Bár a helyszínen több riport is készült azóta, valamint az áldozatok exhumálásánál is több sajtóorgánum részt vett, viszonylag kevés anyag született arról, milyen volt a megszállás alatt a településen átvészelni az orosz csapatok jelenlétét, ennek okán felvettük a kapcsolatot Nick Fedirko ukrán fotóssal, aki saját szülői háza pincéjében vészelte át a népirtás napjait. 

„Február 24-én, hajnalban hívott föl a szomszédom, majd a nővérem is, hogy megkezdődött a háború. Már előtte eldöntöttem, hogy ha idáig fajulna a helyzet, maradni fogok, a szüleimet pedig a biztonság okán Lengyelországba küldöm” – meséli Nick, aki mielőtt elindult a házba, segített a saját kijevi szomszédainak berendezni az épület pincéjét óvóhelynek.

Az otthon Vorzelben van, vagyis ma már inkább csak volt. A település külön adminisztrációs egység, de teljesen össze van nőve Bucsával. 

„Bucsa festői város, 15 kilométerre Kijevtől északra. A háború előtt fejlett infrastruktúrával rendelkezett, számos közeli erdőhöz és tóhoz könnyű eljutni. Fiatalos város volt, ahová évről évre egyre többen költöztek” – meséli Nick Fedirko, aki február 24-én útrakelt, és be is költözött a szülői házba, hogy vigyázzon a hátra maradt állatokra. 

„Amikor megérkeztem, több barátomat is felhívtam, hogy jöjjenek oda, hiszen a háznak vastag falai és nagy pincéje van. Négy család érkezett, összesen három gyerekkel. Az első éjszaka lövéseket és robbanásokat hallottunk, ez volt a hosztomeli repülőtér ostroma, ahol az ukrán katonák végül visszaverték a támadást” – meséli a fotós. 

Elmondása szerint másnap reggel a kisgyerekes családok úgy döntöttek, hogy Nyugat-Ukrajnában nagyobb biztonságban lesznek, úgyhogy ők elhagyták a házat. Nickkel két barátja maradt, Anna és Ivan, akikkel a következő két napot nyugalomban és kényelemben töltötték el. Az internetszolgáltatás ugyan már akadozott, de a mobiltelefonok segítségével nyomon tudták követni, mi történik az országban.  

„Azért maradtam, mert azt hittem, gyorsan vége lesz az egésznek. Egyszerűen nem hittem el, hogy

a 21. században történhetnek ilyenek, amíg végül megtörténtek” 

– mondja.

A következő napon a helyzet drámaian változott, a harcok elérték Bucsát, azonban néhány üzlet így is nyitva maradt. Annak ellenére, hogy az utakon és az épületeken meglátszottak az összecsapások nyomai, sikerült élelmiszert és gyógyszereket beszerezni.

Másnap már durvább lett a helyzet, az orosz tüzérség a lakott övezeteket kezdte bombázni. Nickék utcájában is több házat ért találat, ők hárman a pincében töltötték az éjszakát, a településen az elektromos hálózat tönkrement, nem működött a víz- és távhőszolgáltatás sem. A szomszédnak azonban volt egy generátora, a pincében meg akadt benzin, amivel működtessék, vezetékkel kötötték össze a két lakóházat, és a termelt árammal sikerült a vízpumpát reggelente elindítani, illetve a telefonok töltésére is lett áram. 

Nick elmondása szerint a bombázás után úgy döntöttek Ivannal, hogy a veszélyek ellenére útra kelnek, megnézzék, van-e valakinek a környéken szüksége segítségre. Sokaknak volt vízre szüksége, találkoztak egy férfival, aki azt mondta, egy kis húsfeldolgozóban dolgozott, ott találhatnak élelemet. Be is mentek a félig égő épületbe, a szerzett élelmet szétosztották, jutott a helyi szülészeti kórháznak és az árvaháznak is.

„Mindenki segített a másiknak ezekben a napokban, holott már nagyon veszélyes volt kimenni. Emlékszem,

egy darabig egy orosz tank a házunkra irányzott csővel állt,

négy napon keresztül éjjel-nappal tankok jártak az utcákon. Bár nagyon gyenge volt a térerő, sikerült felhívnom az ukrán védelmi minisztérium vészhelyzeti számát. Csak annyit mondtak, hogy a terület, ahol élünk, el van foglalva, és tartsunk ki” – meséli Nick

Aztán egy hangos robbanást hallottak, betörtek a ház ablakai. Azonnal a pincébe szaladtak, ott egy takaró alatt várták, mi fog történni. Hallották, ahogyan katonák mennek be a házba, majd azt is, hogy ellenőrizni fogják a pincét.

„Hallottam lefelé a lépteket, majd azt, hogy kibiztosítanak egy automata fegyvert, Ivan egy takaróval takarta a fejét, Anna a kezeivel takarta a szemét. Akkor és ott azt hittem, mindennek vége” – emlékszik vissza Fedirko. 

Elmondása szerint két katona ment le a pincébe, Nick folyamatosan azt ismételgette, hogy ők mindössze ártalmatlan civilek, nem jelentenek veszélyt. A katonák azt mondták, vegyenek el mindent, ami szükséges, és menjenek fel. Az udvaron rengeteg katona volt, különböző nemzetiségűek. 

„Egy tiszt azt magyarázta nekünk, hogy nem kell félnünk, hiszen ők csak fasisztákat és banderistákat keresnek, közben a többiek éppen kifosztották a házat” – mondja a fotós, majd azt meséli, hogy fegyvereket fogtak rájuk,

a férfiaknak alsóneműre kellett vetkőzni, és minden pénzt és értéket elvettek tőlük.

Ő elrejtett egy telefont, a nála levőt pedig átadta, azt azonnal összetörték. A kameráját is össze akarták, de könyörgött, hogy hagyják meg neki, mert azzal keresi a pénzt a családjának, így végül az adatkártyákat vették csak ki belőle.

Nick észrevette, hogy eltűnt a család kutyája, egy nyolcéves németjuhász, aztán egy katona elmondta neki, hogy ők lőtték le. Az oroszok még 15 embert vittek a házhoz, nekik is a pincében kellett lakniuk, kaptak egy vödröt a szükségleteik elvégzésére, és kaptak némi vizet is. 

„Ez volt életem legnehezebb éjszakája, sokan voltunk, gyerekek is jöttek, meleg volt és nedves a levegő, a bűz is nagy volt. Pánikrohamot kaptam, fogalmam sem volt, meddig kell ezt kibírni” – mondja. 

Egy szomszédja arról beszélt, hogy őt előzőleg egy zsákkal a fején a harmcezőre vitték, mert katonai típusú bakancsban volt egy „Dicsőség Ukrajnának” felirattal. 

Reggel a katonák kiparancsolták, Nicket majd elvitték egy közeli kunyhóba. „Egy tiszt rám parancsolt, hogy menjek be.

Megkérdeztem, meg fog-e ölni, azt mondta, majd kiderül”

– meséli. A kunyhóban három holttest volt, az oroszok azt kérdezték, hogy felismeri-e őket, bár az egyik a szomszédja volt, azt mondta, hogy nem, attól tartva, hogy ha azt mondja, ismeri, akkor őt is lelövik. „Mielőtt visszavittek volna a pincébe, megkérdeztem, hogy eltemethetjük-e ezeket az embereket, azt mondta, hogy nem, és lelőnek, ha megpróbáljuk.”

Ekkor már csak néhány órát kellett kibírni, közben le-lement még a pincébe egy-egy katona, az egyik arról beszélt, hogy szívesen hazamenne, de nem teheti, mert meg kell védenie az ukrán népet a fasisztáktól, a másik meg azt kérdezte, ugyan miért nem menekültek el, ha már tudták, hogy támadás lesz. Aztán a katonák elmentek. A ház romokban hevert, ami értékes volt, eltűnt, ami meg nem, az össze volt törve, és szörnyű bűz terjengett az egész épületben. 

Nick és társai a következő napokat egy szomszéd házában töltötték, ő szerencsésebb volt, nála tisztek szálltak meg, nem rombolták szét annyira. A következő napokban érkeztek még orosz katonák, de látva, hogy

nincs semmi fosztogatni való, békén hagyták a háziakat. 

„Néhány nap múlva hazamentem a családi fotókért, meg hogy eltemessem a kutyát, akinek a holtteste még az udvaron hevert. Majdnem megölt egy mesterlövész, hallottam, ahogy egy golyó elsüvít a fejem mellett” – meséli a fiatalember. 

Ezután a rádióban hallották, hogy evakuálni fogják a területet. Buszok érkeztek, a vöröskereszt és az állam küldte. Számos ellenőrzőponton kellett átmenni, és az oroszok néha rájuk is lőttek. Bár az út néhány kilométer Kijevig, 18 órába telt megérkezni. Nick azóta rokonoknál él,

azt mondja, még mindig rémálmai vannak a történtektől.

Ugyanakkor dolgozik is, bár szakmája szerint reklámfotós, most az oroszok által okozott pusztítást dokumentálja.

A NYITÓKÉPET ÉS A CIKKBEN SZEREPLŐ FOTÓKAT NICK FEDIRKO KÉSZÍTETTE BUCSÁBAN ÉS KÖRNYÉKÉN AZ OROSZ CSAPATOK KIVONULÁSA UTÁN