Levél a 714 154-es számú elvesztett ellenzéki szavazótól

Hétszáztizennégyezer-százötvennégy magyar, akik már négy éve is valami mást szerettek volna ahelyett, ami van. Nem hiszem, hogy sokan vannak köztünk, akiket ez a ciklus az ellenkezőjéről győzött volna meg. Nem mi változtunk. Hanem ti. Nem mi hagytunk cserben benneteket. Hanem ti minket. És ezért érdemeltétek pontosan azt, amit kaptatok. Illetve igazából még annyit sem.

Kedves Ellenzék!

Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Én vagyok a hétszáztizennégyezer-százötvennegyedik. Velem együtt voltunk ennyien, akik négy évvel ezelőtt valamelyikőtökre voksoltak, most meg nem szavaztunk az összefogásotokra.

Hétszáztizennégyezer-százötvennégy magyar, akik már négy éve is valami mást szerettek volna ahelyett, ami van. Nem hiszem, hogy sokan vannak köztünk, akiket ez a ciklus az ellenkezőjéről győzött volna meg.

Nem mi változtunk. Hanem ti. Nem mi hagytunk cserben benneteket. Hanem ti minket. És ezért érdemeltétek pontosan azt, amit kaptatok. Illetve igazából még annyit sem.

Ezt az irgalmatlan bukásotok óta eltelt napok mutatták meg a napnál is világosabban. Ez alatt az idő alatt közületek lassan már mindenki mutogatott mindenkire, vagy épp a „félrevezetett, ostoba és mucsai” magyar választókra. Az egymást szapuló hangzavarban itt-ott felhangzott egy-két halk bocsánatkérés, s néhány, a felszínt alig kapargató önkritika is. Ennyit voltatok képesek kiizzadni magatokból. Ennyire tisztelitek azokat, akik még e nyomorult szellemi és morális állapototokban is rátok szavaztak.

Éppen most veszítitek el őket is.

Minket meg már elvesztetettek régen. Akkor, amikor közönséges tolvajokat, simlis gazembereket, és hatalommániás szociopatákat tűrtetek meg a soraitokban, sőt ültettetek kulcspozíciókba, tettetek befutó helyre a listátokon – pont úgy, mint a Fidesz.

Amikor felállítottátok egy tábort, felhúztátok az egy zászlót, és mindenkit árulónak, vagy hülyének neveztetek, aki nem tisztelgett előtte – pont, mint a Fidesz.

Amikor minden anyagi eszközötöket, kapcsolati hálótokat bevetettétek, hogy eltapossátok azokat, akiket az összefogás Cipolla-igéje nem vett rá arra, hogy feladva elveit és méltóságát belecsapjon a felé nyújtott enyves, mocskos tenyerekbe – pont, mint a Fidesz.

Amikor gyomorforgató és rémisztő, a blaszfémiáig elmenő személyi kultuszt építettek a közös miniszterelnök-jelölt köré, akinek minden ordas baromságát, tahó kirohanását, kisstílű személyeskedését, sunyi gyanúsítgatását elnéző mosollyal kellett volna fogadnunk, hiszen, ő a Sors kiválasztottja, akinek kötelessége megmenteni a hazát – pont, mint a Fidesz.

Amikor ugyanezt a miniszterelnök-jelöltet a színfalak mögött ott gáncsoltátok, ahol tudtátok, hitvány, elvtelen alkuk garmadáját kötve vele szemben – ahogyan a Fidesz sosem tenné.

Amikor még a kampányhajrában is képtelenek voltatok az egységnek legalább a látszatát felmutatni – ahogyan a Fidesz sosem tenné.

Amikor lelkes dilettáns kezdőkre, kiérdemesült kudarchalmozókra, és az ellenzéki holdudvarból kirobbanthatatlan szarkeverőkre bíztátok a kampány levezénylését – ahogyan a Fidesz sosem tenné.

Amikor hagytátok, hogy az a világtalan, félig sem művelt, saját lépcsőházából is alig kilátó, de az Édentől keletre magát ajróper csúcsértelmsiéginek eladó parazita-elit diktálja nektek a napirendet, amely már három kétharmadot összehozott Orbánnak – ahogyan a Fidesz sosem tenné.

És az egészben az volt a legundorítóbb, hogy miközben, mi összeszorult torokkal néztük, hogyan húzzátok le a wc-n mindazt, amire 2018-ban tőlünk bizalmat kaptatok, hogyan mentek homlokegyenest szembe azzal, amit még 2-3 évvel ezelőtt is szajkóztatok –

ti szemmel láthatóan rohadt jól éreztétek magatokat.

Amikor Volner Jánost kesztyűbábként használva a Fidesz átírta a választási törvényt, s így már nem lehetett több listát állítani úgy, hogy a választókerületekben mindenhol egy jelölt álljon fel a kormánypártival szemben, alig dünnyögtetek némi tiltakozás-félét. Pár héttel később pedig már fülig érő szájjal, dagadó kebellel sorakoztatok fel egymás mellé – mintha már régen csak erre vártatok volna: hogy az erkölcsi feloldozást megkapjátok a korábban ezerszer adott becsületszó alól. Mi döbbenten bambultunk magunk elé. De Orbán már tudta ezt.

Szép, mutatós ajtót rajzolt nektek a falra, amelyen keresztül elmenekülhettetek a valódi megmérettetés elől, nehogy kiderüljön, melyikőtök pártja létezik még valójában a Kossuth téren kívül is.

Ti pedig szépen, tömött sorokban meneteltetek át rajta – egyenesen fejjel a falnak. Az egy listára hétszáztizennégyezer-egyszázötvenegy szavazattal kevesebbet kaptatok, mint amennyit külön indulva összesen gyűjtöttetek négy éve.

Ócska hazugság, filléres önfelmentés, hogy nem volt más út. Lett volna, több is – és egyik sem hoz ekkora bukást.

Ha most csak két listával álltok fel, s az egyikről legalább a 2010 előtti mocsár lápi lidérceit lehagyjátok, közülünk százezreket tudtatok volna elvinni az urnákhoz. A nyomorult 19 egyéni mandátumot meg simán begyűjthettétek volna így is, hiszen még a nehezített pályán is ennél a 19-nél sokkal több helyen tudtatok volna koordináltan indulni.

Ti egyszerre választottátok a lehető legbecstelenebb, s egyben a lehető legeredménytelenebb utat. Ezen a földön az elmúlt századokban már nagyon sokán eladták a becsületüket. De ilyen rossz árfolyamon talán még soha.

Ezért a pocsék üzletért akár még szánalmat is érdemelnétek. Csak, hát abban a fillérekért elpattintott csomagban benne volt a mi bizalmunk is, amellyel odajuttattunk benneteket, hogy egyáltalán alkudozhassatok, no, meg a hitünk, hogy egyszer majd nem kell a szilárd és a híg halmazállapotú széklet körül választanunk.

S ami a legrosszabb: ott van még legalább négy újabb elpazarolt év az életünkből, rengeteg lehetőség, amely elmegy majd mellettünk.

A sors pedig ezekre pokoli magas kamatot számol, amit nem ti, hanem mi és az utódaink fognak megfizetni. Ezért viszont akkor sem lenne jogunk megbocsátani, ha akarnánk. Igaz, nem is kéritek. Így legalább kvittek vagyunk.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!