Az új hidegháborúnak haszonélvezői is lesznek – de nem Európában

A hidegháború elsősorban az európaiakat és az európai gondolkodású oroszokat fogja sújtani. A legszörnyűbb a dologban az, hogy nem tehetünk ellene semmit. Ukrajna lerohanása fájdalmas tragédia, amelyre Európának válaszolnia kellett. De Oroszország kitaszítása Európából történelmi léptékben is közös veszteségünk. És sajnos a kontinensünkön túl több haszonélvezője is lesz, akiknek érdekében áll majd az ellentét befagyasztása.

Remélhetőleg nem szerénytelenség azzal kezdenem, hogy a hazai médiában (éppen itt az Azonnali.hu-n) én kezdtem először azon meditálni, hogy a Nyugat ellenséges politikája szükségszerűen egymáshoz nyomja Oroszországot és Kínát. Ehhez persze nem kellett nagy ész, elég volt angolul olvasni és tudni, hogy Fukuyamán meg a The New York Times-on túl is van amerikai politikai irodalom.

Az ellenvéleményt hangoztatók két érvet szoktak felhozni. Az egyik szerint Kína számára az Egyesült Államok fontos kereskedelmi partner. Ez persze igaz, de a két óriás küzdelme a hegemóniáért elkerülhetetlennek látszik. És ha ezt remélhetőleg nem is nukleáris fegyverekkel vívják meg, Kínának e megmérettetésben „tartalékként” nagyon jól jön Oroszország szövetsége. (És vele az Északi sarkkör egyharmadának ellenőrzése.)

A másik érv, a Szibériába özönlő „sárga veszedelem” emlegetése inkább csak vicces. A kínai népesség emelkedése már megállt, az ország komoly demográfiai gondokkal küzd. Az ősi szülőföldjüket elhagyó falusiak pedig nem Szibériába, hanem a délkeleti kínai nagyvárosok kényelmébe és relatív jólétébe özönlenek. Azt hiszem, hogy az elmúlt hetek eseményei nagyjából eldöntötték a kérdést.

Az orosz-ukrán háború és az oroszellenes nyugati szankciók totalitása olyan új világrendhez vezet, amelyben

a Nyugattal szemben Oroszország és Kína masszívan együttműködik egymással.

Ebben persze lehetnek surlódások, de hát például az USA és Franciaország csörtéi sem kérdőjelezik meg alapvető egymásra utaltságukat. Putyin és Hszi elnökök februári pekingi közös nyilatkozata egy hosszú közeledési folyamat megkoronázásának tekinthető. Amerikai megfigyelők arra is rámutattak, hogy a nyilatkozat egyes elemei („nácítlanítás”, a NATO keleti terjeszkedésének ellenzése, a „színes forradalmak” elítélése) mintha eleve az Ukrajna elleni invázió igazolására születtek volna.

A háború rövidtávon kellemetlen Pekingnek, de hosszú távon sokat nyer Oroszországgal.

A két hatalom szinte minden téren komplementer egymással, amiből az egyiknek sok van, abból a másiknak kevés és vica versa. De fontos leszögezni, hogy Kínának az egy Észak-Koreán kívül nincsenek hivatalos szövetségesei, és így az Oroszországgal való együttműködése sem becikkelyezett paktum.

Bonnie Glaser, az amerikai George Marshall Fund Kína-kutatója kristálytiszta elemzésben mutatja ki, hogy Putyin és Hszi februári közös nyilatkozata döntő pillanat volt az orosz-kínai együttműködés kiépítésében. Glaser az ukrán-orosz háborút egyenesen a Nyugat és Kína „proxy háborújának” nevezi, amelyben Kína egyértelműen az oroszok győzelmében érdekelt. Ezt a pekingi elköteleződést csak az ingathatná meg, ha Moszkva vegyi vagy nukleáris fegyvereket vetne be Ukrajna ellen.

Én európaiként, az orosz kultúra és spiritualitás tisztelőjeként sokkal jobban szeretném, ha Oroszország az EU partnere, a „Lisszabontól Vlagyivosztokig” tartó Európa szerves része lenne. Mi is, az oroszok is sokkal jobban járnánk vele, mint egy új hidegháborúval és ellenségeskedéssel.

De valami eltört, amit nagyon nehéz lesz a következő egy-két évtizedben összeragasztani.

Félő, hogy igaza van Morawiecki lengyel miniszterelnöknek abban, hogy a russzofóbia általánosan elfogadott érzés lett Európában. De súlyos hiba elfelejteni, hogy Oroszország számára van alternatívája az Európával való sorsközösségnek, Ázsiában új jelentkezők is akadtak Moszkva és Peking partnerségéhez.

Az orosz inváziót egyik ázsiai atomhatalom (Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea) sem ítélte el. Az első három vezetői megérezték, hogy tektonikus változások jönnek Eurázsiában, és ezért az elmúlt hetekben lázas egyeztetéseket kezdtek részint egymással, részint az oroszokkal.

India szeretné hármas partnerséggé alakítani Oroszország és Kína együttműködését, értelemszerűen nem katonai, hanem gazdasági-fejlesztési szövetségként. Pakisztán sem akar Kína régi barátjaként lemaradni a kavarásból. A pakisztáni miniszterelnököt Moszkvában érte az invázió, de a Putyinnal való sikeres tárgyalására ez láthatóan nem vetett árnyékot.

A maguk módján Szaúd-Arábia, Irán, Dél-Afrika és más országok is jelezték, hogy a dollár trónfosztását és az Egyesült Államok hegemóniájának csökkenését örömmel fogadnák.

A „világ közvéleménye szerint” kifejezést előszeretettel használó nyugati és hazai publicisták szívesen megfeledkeznek arról, hogy a világ lakóinak többsége ezekben az országokban él. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy ezek az államok „Amerika bukását” akarják. Vezetőik tisztában vannak az Egyesült Államok gazdasági erejével és katonai súlyával, és normális viszonyt szeretnének fenntartani vele.

Ösztönösen is megérezték azonban, hogy a Moszkva-Peking tengely létrejötte kétpólusúvá teheti a világot.

Ha a Nyugatnak akár Oroszország, akár Kína „elcsábításával” nem sikerül alapvetően megfordítani a geopolitikai folyamatokat, akkor a dolgok jelen állása szerint az USA és az EU az egyik oldalon, a másikon Oroszország és Kína határozza majd meg az új világrendet.

Mi Magyarországon ritkán gondolunk rá, de a kétpólusú világrendnek haszonélvezői is lesznek. Leginkább a már említett és a hozzájuk hasonló regionális középhatalmak, amelyek ügyesen egyensúlyozhatnak a két pólus között. Az előző hidegháborúból már megtanulták, hogy az egymással versengő szuperhatalmak igyekeznek magukhoz édesgetni őket, és nem szólnak bele sem a belügyeikbe, sem a regionális hatalmi nyomulásukba.

Kína és a putyini Oroszország semmilyen ideológiai igazodást sem vár el a vele együttműködő országoktól, és 1990 előtt Amerika sem érvényesítette a „demokrácia exportjának” elvben szép, de többnyire sikertelen gyakorlatát a partneri kapcsolataiban. A hidegháború elsősorban az európaiakat és az európai gondolkodású oroszokat fogja sújtani.

A legszörnyűbb a dologban az, hogy nem tehetünk ellene semmit. Ukrajna lerohanása fájdalmas tragédia, amelyre Európának válaszolnia kellett. De Oroszország kitaszítása Európából történelmi léptékben is közös veszteségünk. És sajnos a kontinensünkön túl több haszonélvezője is lesz, akiknek érdekében áll majd az ellentét befagyasztása.