Mindenki volt gyerek, de van, aki könyvet ír róla

Szerző: Járvás Péter
2022.04.09. 17:41

Írói életek beavatástörténeteivel van tele a padlás. Tud Haász János frissen megjelent könyve újat, vagy érdekeset mutatni ebben a műfajban?

Mindenki volt gyerek, de van, aki könyvet ír róla

Azt mondja Beck Zoltán Haász János Apám óriás lesz című könyvének fülszövegében, hogy „van irodalmi hagyománya annak, hogy életünk beavatástörténeteit meséljük”, hát, én ezen pontosítanék. Nem hagyománya van, hanem írói életek beavatástörténeteivel van tele a padlás. Ha bemész egy könyvesboltba, nem tudsz úgy kiköpni egy szotyihéjat, hogy azzal ne találj el egy beavatástörténetet. (Mondjuk jó érzésű ember nem köpköd szotyihéjat a könyvesboltban, nem megyekettő lelátó az, kérem szépen.)

Én ezt a típusú irodalmat „tyúkszaros gyermekkorom”-regénynek nevezem, minden pejoratív mellékzönge nélkül,

egyszerűen abból kiindulva, hogy az írói ifjúság ezekben a kötetekben elveszett Atlantiszként, nosztalgikus aranykorként merül fel, ami ugyan helyenként nehéz, megalázó (vö.: „tyúkszaros”), de azért csak az a tér, ahol az emberben (vagyis: a gyermekben) kialakult az a kis rejtélyes izé, amitől később íróvá vált.

Sietek hozzátenni: nincs ezzel a típusú regénnyel semmi baj. Az író személyes múltja az ő őstörténete, privát arborétuma. Tökéletesen logikus, hogy úgy érzi, ha ehhez nyúl vissza, olyasmivel dolgozhat, ami eredeti, mert csak az övé. Ha fájdalmas volt, akkor a fájdalom a próza igazoló erejévé nemesíthető, ha pedig szép, akkor aranyködben pácolódhatnak tőle a sorok. Ha pedig mindkettő, az az igazán értékes, mert többrétegű művet ígér.

Egyszerre legyen személyes és egyetemes

Visszakanyarodnék Beck Zoltánhoz, aki amúgy a mottóért is felel, idézem:

„képekből gyúrunk múltat,
múltakból gyúrunk képet”

Mert hát, ha ilyen beavatásregényekről van szó, ennél jobb mottót el se lehet képzelni. Ha valaha lesz egyetemi tanszéke a beavatásregényeknek, muszáj ezt felvésetni a bejárat fölé. Hiszen ez a műnem pontosan erről szól: az író fogja emlékeinek szilánkos törmelékét, amelyek hol éles, hol opálos képek formájában maradtak meg az elme (líraiabban: a szív) egy távoli zugában.

Ezekből aztán megkísérel valamit összeeszkábálni, múltat gyúrni belőle. Egyfajta egyszemélyes mitológiát a maga Isteneivel és félisteneivel, démonaival és szellemeivel.

Ennek a mitológiának pedig a lehetetlent kell véghezvinnie: egyszerre kell személyesnek és egyetemesnek lennie. Érződnie kell, hogy csakis az íróból eredhetett, ugyanakkor legyen olyan szöveg, ami mindannyiunknak ismerős. Bólogassunk olvasás közben, hogy hát igen, ez velem is, pont így, vagy majdnem így. Sóhajtsunk fel annál a csókjelenetnél az Edda-koncerten, a póló alá bátortalankodó tenyérről jusson eszünkbe, hogy egyszer, valaha, hamvas barackként mi is hasonlóképp próbálkoztunk – igaz, az alkalmasint nem Edda-koncert volt, hanem Kispál. Lényegtelen.

Különben meg ennek is megvan ám a trükkje. A nosztalgiafaktor növelésének.

Elő lehet ugyanis segíteni ezt az érzést bizonyos varázsszavak bedobálásával. Például ott van az a szó, hogy „gombfoci”. Vagy: „cigirágó”. Ezek a szavak annyira egybeforrtak a nyolcvanas évekkel, hogy egy bizonyos korosztály szinte automatikusan rezonál rá, mint Pavlov kutyája a csengőre. Hasonlóan működik az is, amikor a szerző felhozza a Prodigy-koncertet 1997-ból, hozzátéve, hogy a napijegy 1300 jó magyar forintba kerül. (Egyezer-háromszáz forint! Mit lehetne ennyiből ma ott venni? Két pohár sört?)

Ettől végigszaladnak a hőhullámok azon, aki a Sziget fesztivált ifjúsága integráns részének tekinti – ambivalens érzés ez amúgy, mert egyrészt szembesülünk azzal, hogy ami apáinknak Aradszky Laci, az nekünk a Prodigy zenekar, másrészt viszont az is eszünkbe juthat, hogy mi is voltunk fiatalok valaha, és ezt legalább nem veheti el tőlünk senki.

Haász János: Apám óriás lesz. 21. Század Kiadó, 2022.

Haász János: Apám óriás lesz. 21. Század Kiadó, 2022.

Fotó: Azonnali-montázs

Az ilyen típusú regények esetében a formai feszesség sem követelmény, könnyen el tudunk tekinteni tőle, elfogadjuk a töredezettséget, a szétforgácsoltságot. Sőt, egyfajta szétesettség még műfaji követelmény is, hitelessé teszi az emlékezést, azt sugározza, az író nem nagy műgonddal, utólag konstruálja a szöveget, hanem csak úgy őszintén, zsigerből engedi áradni. Közben meg nagy műgonddal konstruál, nyilván, de erről nem kell mindenkinek tudnia.

Haász is él ezzel a szabadsággal, beavatásregénye nem a klasszikus lineáris módon tart A-ból B-be, hanem pilleként csapong.

Persze van egyfajta B pont, ahová tart – mégpedig maga a „beavatás”, vagyis az a szimbolikus pillanat, amikor a gyermek, hát, mondjuk úgy, bármily bénán hangzik: ember lesz. De magának az útnak nincs megrajzolható íve, mondhatni, az ív maga a szerző, aki emlékezik.

De más, mint a többi?

Aki eljutott e recenzióban idáig, talán feltette magának a kérdést, hogy most konkrétan Haász könyvéről beszélek-e, vagy a beavatásregényekről általában, és Haászt csak egyfajta szemléltető példaként hozom fel. Nos, elegánsan kikerülve a kérdést: mindkettő egyszerre. És ez bizony a regény kritikája is. Ugyanis

Haász könyve annyira tipikus beavatásregény, hogy hirtelen nem is tudom megmondani, mitől lenne más, mint a többi. Persze, mások a szereplők, más a helyszín, de azon kívül?

Mindez már csak azért is baj, mert (mint fentebb említém) ebben a kategóriában a verseny példátlanul éles, Dunát lehet rekeszteni azokkal, akik ezen a pályán akarják megmérettetni magukat. És valamennyien hozzák a maguk eredeti, csakis belőlük eredeztethető történetüket, csalogatják az olvasót a saját személyes terükbe. Az olvasó meg nyilván hálás a bizalomért, megtisztelve érzi magát, de hát nem káptalan se a feje, se a szíve, az ötvenedik totálisan személyes szöveg után az ötvenegyedik, hiába ugyanolyan személyes, már valahogy nem tűnik annak, inkább kaptafa-szaga van. És nem azért, mert az író nem elég őszinte, hanem egyszerűen az eszköztár közös – mindannyian ugyanazt a kalapácsot és ugyanazt az üllőt használják, ugyanazzal a céllal: hogy az olvasó paff legyen tőlük.

Mit tud nyújtani Haász, hogy két hónap múlva is emlékezzek rá?

A nyelv például jó. Amúgy is agylobot tudok kapni attól, amikor a szerzők szövegüket valami mesterkélt, irodalmiaskodó pácba áztatják, azt gondolván, hogy ettől bármilyen random marhaság szépirodalmi rangra emelkedik. (Hívhatjuk az ilyet „kovácsákoskodásnak”.) Haász egyáltalán nem ilyen szerző. Élő magyar nyelven szól, tiszta és pontos, amiben nyilván közrejátszanak az újságíróként lepergetett évek. Tudja, mit akar kifejezni, és ki is tudja fejezni – és ha erre azt mondaná valaki, hogy minek az ilyet erényként kiemelni, hisz evidencia kéne legyen, hát... egyezzünk meg abban, hogy nem annyira evidencia.

Meg aztán említsük meg az apa figuráját. Haász egészen megkapó erővel tudja ábrázolni őt, érezzük, milyen nehéz belenőni a nadrágjába, és miért is fáj a hiánya.

Amikor szerepelteti, attól érezhetően rengeteget nyer a szöveg személyességbe, és ezáltal erőben is. Ha az apás szakaszokat nézem, egy pazar kvalitásokkal megáldott írót látok. Csak hát ennek az érmének meg két oldala van. Mert ha viszont nincs ott, akkor mintha üresebb lenne a regénytér. Súlytalanabban, kimódoltabbak a történetek. Ez különösen azokban a passzusokban látványos, amikor Haász az egyetemi évekről beszél, például az ominózus Prodigy-koncertről, helyesebben annak hiányáról.

Az a sztori például csak egyfajta (nem is túl emlékezetes) anekdotának tekinthető, kilóg az egész érzelmi ívből, halványan az volt benyomásom, csak utólag került a szövegbe, hogy kilegyen az oldalszám. A másik ilyen gyenge pont a Füsti és a bárányfelhők c. fejezet, ami kifejezetten idegen testnek hatott, mintha az író túl sok Thomas és a gőzmozdonyt nézett volna a csimotákkal, és ezt az élményt habarta volna fel némi történelmi áthallással.

Mindent egybevetve nem találok annyi pozitívumot, hogy kijelenthessem, igen, ez egy emlékezetes beavatásregény lett.

Nem is az, hogy túl sok a szeplő rajta – igazából a szeplőket tekintve kifejezetten jól állunk, mondhatjuk tehát, hogy ez egy jó szöveg. És tényleg az: jó szöveg, amiben fellelhetők mindazon jegyek, amelyek a jó szövegeket teszik. A megírás módja, az eszközhasználat példás, Haász képes érzéseket kiváltani az olvasóból. Épp csak a megkülönböztethetőség hiányzik. Az a pici többletérték vagy irodalmi mutáció, amitől úgy érezném, ez a szöveg nem a nyájjal akar tartani, hanem új ösvényt szemelt ki magának, oda baktat: a csúcsra fel.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

Járvás Péter
Járvás Péter Vendégszerző

Többnyire épp olvasok valamit. Sorvezetőm az élethez: ha valamit bóknak lehet venni, akkor azt bóknak kell venni.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek