A kókuszhéjak összeütögetése – a Tóth Gabi-jelenségről

Tóth Gabi kiáll a Fidesz nagygyűlésén, és énekel, az adófizetők pénzéből. No és? Ennyi erővel „A hatalom a népé” című felejthetetlen sláger szerzői is az adófizetők pénzéből állnak ki. Bródy, Koncz Zsuzsa, Falusi Mariann is nyíltan kiáll a politikai véleménye mellett. Ők a másik oldalon állnak, értem. Ez legalizálja őket?

Van egy kevéssé ismert sztori, amely szerint Arany János nem 1857-ben, a császári pár magyarországi látogatásakor tiltakozásul írta meg A walesi bárdokat, ahogy azt az iskolában is tanítjuk, hiszen akkor elkészítette a Köszöntő dalt, amely megírására felkérték, majd azt elő is adták az uralkodónak.

A walesi bárdok 1863 körül keletkezhetett, ez egy kiegyezéses ajánlat az uralkodónak: amikor Edward király rájön, hogy az udvaroncai félrevezették, a tettei súlya alatt összeroppan. Milyen más nézőpont ez: Ferenc József jó vezető, csak rossz emberek veszik körül! Elítéljük emiatt Aranyt? Akinek a szókincse mintegy 60 ezer szó volt, amelynek a feléből gazdálkodik egy átlagos értelmiségi?

Vagy ott van Petőfi, a pökhendi, vagy Ady, akit a kortársai nem tudtak elviselni, Csáth Géza, a morfinista fürdőorvos (Kosztolányi unokatestvére), aki „drogos álomban” írta meg rosszul végződő meséit, amelyek nélkül szegényebb volna a magyar irodalom – és én többet aludtam volna fiatal koromban.

Tudom, innen merész ugrás következik Tóth Gabira: nem is az ő személyisége (amelyet én is nehezen tolerálok) az, amely miatt értékelhető a tevékenysége, ugyanis

azt kell vizsgálni, hogy az a dal, amely a nevéhez kötődik, gazdagította-e a magyar kultúrát.

Ki fog emlékezni arra öt év múlva, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra készült az „erdőben szeretkezni”-nóta? Azt mondják, hogy ha valami problémád van, gondold végig: hogyan, mennyire lesz fontos az a gondod öt év múlva! Ha nem látod a jövődben, akkor engedd el most! Dallamtapadásom van, és ez számomra azt is jelenti, hogy öt év múlva is szívesen meghallgatom, mert zenei szempontból igényes. És ennyi. Nem tudok többet említeni.

Tóth Gabi kiáll a Fidesz nagygyűlésén, és énekel az adófizetők pénzéből. No és? Ennyi erővel „A hatalom a népé” című felejthetetlen sláger szerzői is az adófizetők pénzéből állnak ki. Bródy, Koncz Zsuzsa, Falusi Mariann is nyíltan kiáll a politikai véleménye mellett. Ők a másik oldalon állnak, értem. Ez legalizálja őket? (Ide most nem keverném a hamis pátoszú, kiöregedett rockerek által is előadott Nemzeti dalt, azt a szakma sem vállalta.)

Azt is olvastam egy cikkben, hogy Tóth Gabi ilyen. Erről ismerősei beszéltek:

nem ő dörgölőzik, hanem hozzá dörgölőznek.

Érdekes látni, hogy mennyire fontos téma most az ő személyisége, a tevékenysége. Pedig nem érdemel egyetlen celeb sem ennyit, mégis magyarázat egy jelenségre, országunk lelkiállapotára. Azt azért hozzáteszem, hogy alkotni valamit, ezáltal ismertté válni, utána politikailag állást foglalni a szememben még mindig erkölcsösebb, mint a politika által ismertté válni és abból megélni.

De a választások utáni lelkiállapotunkra az a jellemző, hogy megpróbáljuk összemérni Kunhalmi Ágnes vagy Deutsch Tamás versus Tóth Gabi vagy Gáspár Győző érvényességét. Kinek lesz maradandóbb az életműve? Ez önmagában véve is ironikus.

Tóth Gabi a közvélemény számára dilemmát jelent, nem pedig a személye melletti vagy elleni egyértelmű állásfoglalást. Tudnia kell-e neki azt, mi mellett áll ki? Ő mint influenszer mennyi szavazatot hozott a Fidesznek? Ő ezt szándékosan teszi vagy tudattalanul? Haragudhatunk-e ezért rá? Neki tudatában kell-e lennie annak, hogy amit a kormány állított a kampányban, annak a nagy része nem igaz? Ennek alapján kell-e egy előadó influenszernek elvállalnia egy-egy fellépést? Mekkora az Ő felelőssége?

A sok kérdésre a válasz egyszerű: ahogy Aranyt, Tóth Gabit is ítéljük meg az ő walesi bárdjai alapján, aztán az maradjon fenn, aki rászolgált.

Lépjünk tovább! A nem kormányoldali médiumok és véleményvezérek azonban rászálltak erre a témára, erős éllel írnak Tóth Gabiról, táptalajt adva a kommenthuszároknak, akik lemennek kutyába, és marcangolják a szétszakadt matyóruhában fetrengő, vérző nőt, minden keserűségük, csalódottságuk megtestesüléseként értékelik, minősítik. Levágják kezét-lábát, ám nem tudják, hogy az énekesben a Fekete Lovag veszett el, aki kéz és láb nélkül is támadni kész.

Leszedik róla a keresztvizet (mennyi áthallás!), a legkedvesebb kifejezés a tehetségtelen és az ostoba, de betolakodnak a privát szférájába (tudnék erről az érzésről beszélni), bár, ugye, ő akarta, ő akart közszereplő lenni, és a közszereplőknek sokkal többet el kell viselniük. Ha egy tanácsot adhatnék, az biztosan az lenne, hogy ne írja ki a Facebook-oldalára, hogy „Gyere vissza, Te féreg, hadd bánjak le veled, elharapom tőből mind a két lábad!”, mert

a mai Artúr királyok nem hagyják őt magára, hanem visszajönnek, és hasba szúrják háromszor.

Az igazi kérdés a támadás miértje, hiszen nem az igazi Fekete Lovagot szurkáljuk. Az bennünk él. A saját problémáinkat vetítjük ki. Nem értjük, miért történt mindez. Ahhoz túl sokan szavaztak át a másik oldalra, hogy mindenki a tóthgabik, gáspárgyőzők, a kétbites politikai üzenetek miatt szavazzon a Fideszre. Ahhoz túl nagy számban szavaztak a kormányoldalra, hogy ne legyen köztük orvos, tanár, építész, tudós, egyetemi tanár stb. Nem hiszem, hogy csupán anyagi megfontolások vagy a háborútól való félelem állhat a meggondolások mögött.

Megítélésem szerint most nem alkothatunk ítéletet, nem söpörhetjük le a másik álláspontját az asztalról felsőbbrendűségi tudattal, lekezelve a másik felet. Meg kellene nyitni a kommunikációs kaput, mert különben a kókuszhéjakat összeütögetve elgaloppozhatunk a naplementébe.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!