Lehet bojkottálni az Országgyűlést, de nem a gyenge eredmények után kell elkezdeni

A nekünk nem tetsző eredmény után kezdeni csalást kiabálni csak simán nem elegáns, utólag kiszállni a versenyből viszont már a választói akaratot is semmibe veszi.

Ahogy négy évvel ezelőtt, úgy ismét előkerült az örök kérdés a négy évinél is nagyobbat taknyoló ellenzék oldaláról:

egyáltalán érdemes-e felvenni azt a pár behúzott képviselői mandátumot az ellenzékieknek, hogy ezzel beálljanak bohóckodni a 2010 óta teljesen kiüresített parlamenti politizálásba, ezzel kvázi legitimálva az egyre nyíltabban fasizálódó rendszert?

Mint mindenről, nyilván erről is érdemes vitázni (Kulcsár Árpád például már be is állt a sztoriba azzal, hogy márpedig valid dolog nem felvenni mandátumokat), mégis felmerül a kérdés, hogy pontosan miért ne kéne felvenni? Igen, tudjuk, hogy az az 1,8 millió ember, aki az ellenzéki összefogás listájára vagy képviselőjére szavazott, valami egész mást szeretett volna látni április első vasárnapján eredményként, és azt is tudjuk, hogy a választások egyenlőtlen feltételek mellett voltak megrendezve, 2014 óta.

Ha viszont annyira egyenlőtlenek a feltételek, hogy nincs értelme beülni a parlamentbe sem, akkor más megoldás van: nem kell rajta elindulni.

Utólag ugyanis azon hisztizni, hogy lejt a pálya nagyjából az a vonal, mint elmenni kaszinóba, majd felháborodni rajta, amiért semmit nem adott a gép. Ott is elég egyértelmű a kaszinó versenyelőnye, de azzal, hogy beülünk oda, már el is fogadtuk ezt a versenyelőnyt reménykedve a nagy pénzben, és persze abban, hogy ha sokáig emeljük a téteket, akár egy pohár kólát is kapunk a kulcsos lányoktól.

Az ellenzék viszont beült ebbe a kaszinóba elveszteni minden pénzét. Viszont szerzett 56 mandátumot, amikkel ugye kéne valamit kezdeni úgy, hogy ha a törvényhozásban való részvételt tekintjük képviselői munkának, akkor valóban semmi értelme nincs az egésznek.

Épp, mint ahogy nincs értelme sokszor a bolti pénztárosi munkának, a portáskodásnak, a hitoktatásnak vagy mondjuk az újságírásnak sem, mégis csinálják emberek, mert van valamiféle elvárás azzal kapcsolatban, hogy mondjuk kéne hazavinni pénzt. Politikusnak ilyen szempontból nagyobb szívás lenni, mert feléjük nemcsak a családnak vannak elvárásaik, hanem sokezer embernek is, akik szeretnék, ha legalább valamilyen formában képviselnék őket, ha már elrontották a vasárnapjuk jelentős részét a szavazósdival.

Listáról bejutva nem beülni az Országgyűlésbe még talán magyarázható is, főleg úgy, hogy például ott ül az a DK-s Gy. Németh Erzsébet is, 2019 óta Budapest alpolgármesterévé is tudott válni annak ellenére, hogy 1993 óta tartó politikai karrierje során soha egyetlen választást sem nyert még, beleértve az ellenzéki előválasztást is, de úgy általában és személyeskedés nélkül sem olyan nehéz az úgynevezett „bejáratott társaság” részt megtalálni a közös listán. 

Már itt is rezeg a léc, de jó, tegyük fel, hogy a listások kint maradnak.

De többek közt a Zuglóban a bár finoman szólva is megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó Tóth Csabát az előválasztáson a földbe döngölt Hadházy Ákos tényleg azzal tervezi meghálálni nagyjából 28 ezer zuglói szavazatát, hogy a következő négy évben is főleg valahol vidéken mutatja be, hova tűnnek az uniós pénzek?

Esetleg jobbat tenne azzal Jámbor András, ha a nagy nehezen kibulizott választókerületi győzelmét visszaadná, és egy új választáson simán nyerne a Fidesz?

Kormánypárti képviselőként nyilván jobb dolgozni, főleg a NER idején: magányosan kiabálni a parlamentben kifejezetten rossz munka lehet (mondjuk bruttó 1,3 millió forintért speciel jobb, mint call centerben ülni), de hát ez a verzió is benne volt a pakliban akkor, amikor kitalálták a politikusosdit. Igen, ilyenkor néha köpőcsésze lesz a politikus, néha pedig csak kinevetik.

Az eleve érdekes kérdés, miért is zárja ki egymást a mandátumok felvétele az ellenzék építésével: egyáltalán nem az volt az előző nyolc évben sem a probléma az ellenzéki képviselőkkel, hogy túl sokat verték az asztalt a parlamentben, hanem az, hogy szinte csak ott tették ezt, hogy aztán Facebookon bezsebeljenek érte pár lájkot.

Annyi lehetősége most van pár embernek, hogy megmutassa magát: valamennyi nyilvánosságot még ebben a formában is ad az Országgyűlés, a nyilvánosságnak pedig minden formájával élni kell azokban az időkben, amikor ellenzékiek választásonként öt percet kaphatnak a közmédiában. Úgy is vehetjük, hogy a munka része.

Közben lehet építeni mozgalmat: meg lehet fogalmazni új üzeneteket, elő lehet venni az évente legalább egyszer előkerülő „el kell menni vidékre” szlogent, el lehet kezdeni felépíteni az új messiást is, ha már a törvényhozásban való részvétellel úgysem kell igazán foglalkozni.

De az út végén akár azt is megmutathatnák, hogy néz az ki élőben, amiről csak beszél a választások után mindig elővett „belpesti értelmiség”: azt, hogy milyen az, ha elkezdenek tényleg az emberek helyi ügyeivel foglalkozni ahelyett, hogy belemennek a Fidesz nagy civilizációs háborúról szólt hülyeségeibe. Mondjuk épp ilyesmi is lehet egy országgyűlési képviselő feladata, főleg ha netán még egy választókerületnyi ember bizalmát is élvezi.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!