Hogyan hat az ukrajnai háború a Balkánra? Kell attól tartani, hogy a Balkánon is kirobbanna egy háború?

2022.03.24. 07:05

Az ukrajnai háborút a világon mindenhol figyelemmel kísérik, de valószínűleg az egyik legkitüntetettebb figyelem a Balkánról érkezik, ahol sok ország eleve Kelet és Nyugat között lavírozott a háborúig. Emellett a háború eleve akkor tört ki, amikor a Balkánon közel sem ideális a politikai helyzet, elég csak Szerbia és Koszovó katonai készültségére, vagy a Bosznia–Hercegovinában található Republika Srpska helyzetére gondolni, ahol az elnök, Milorad Dodik már régóta kacérkodik a kiválás gondolatával. De milyen hatással lehet a háború a Balkánra? Lesznek-e harcok a Balkánon? És egyáltalán milyen szerepet tölt be 2022-ben a geopolitikai térképen a térség? Németh Ferenc Balkán-szakértővel jártunk utána.

Hogyan hat az ukrajnai háború a Balkánra? Kell attól tartani, hogy a Balkánon is kirobbanna egy háború?

Először kezdjük egy kicsit távolabbról. Az már biztos, hogy a háború nem úgy alakult, ahogy Putyin eltervezte, hiszen a minden jel szerint villámháborúként elképzelt offenzíva megakadt. Milyen hatásai lehetnek ennek a hatalmas arcélvesztésnek Oroszország nagyhatalmi státuszát tekintve?

A nemzetközi színtéren Oroszországnak ez egy hatalmas presztízsveszteség. Putyint az elmúlt két évtizedben mindenki racionális szereplőként fogta fel, az pedig mindenkit meglepett, hogy Putyin bevállalt egy frontális háborút.

Az egész háború az ellenkezőjére sült el.

Az, hogy az oroszok nem villámháború-szerűen tudtak előrenyomulni és jelentős veszteségeket szenvednek, ezzel Putyinnak az eddig se magas népszerűsége még jobban csökkent Nyugaton, Oroszország pedig még jobban elidegeníti magát nemcsak Nyugaton, hanem globálisan is.

Viszont továbbra is megmarad egy olyan hatalmi pontnak, amivel számolni kell, csak most már nem kooperatív módon. Mindig is voltak törekvések arra, hogy Oroszország felé nyitni kell, de ezt a felfogást az ukrán helyzet abszolút lenullázta.

Említette, hogy Putyin a népszerűsége csökkent, viszont a Balkánon nagyon sok olyan ország van, ahol még továbbra is népszerű, és a társadalomban is mély az oroszpártiság. Hogyan hat a jelenlegi konfliktus a Balkánra? Az a biztos, hogy a néhány balkáni államra jellemző status quo, azaz az EU és Oroszország közötti hintapolitika megbukott.

Egy kicsit távolról kezdeném a választ. Putyin nagyon népszerű továbbra is bizonyos politikai szereplők körében, elsősorban Szerbiában, de Montenegróban, Bosznia–Hercegovinában és Észak–Macedóniában is viszonylag magas a támogatottsága. Oroszország mint külső aktor elég pozitív külső képet élvezett korábban, de még mindig élvez ezekben az országokban.

Szerbiában tavaly készült egy felmérés, amiben azt vizsgálták, hogy mely külföldi politikusokat tekintik népszerűnek saját körükben,

Putyint pedig a top háromba sorolták Orbán Viktor és Hszi Csin-ping mellett.

De miért van ez így?

Ha csak a szerbeket nézzük, ennek vannak kulturális, történelmi és vallási okai is. Az ortodox egyház is ezt erősíti, de az is, hogy Oroszországra mint nagy szláv testvérre tekintenek.

Fontos viszont kiemelni, hogy amíg Szerbia és a szerbek az oroszokra mint elsőszámú támogatóra gondolnak, addig hasonló orosz felmérések azt mutatják, hogy Szerbia képe abszolút nincs még a legjobb tízben sem Oroszországban. Ez egy asszimetrikus kapcsolat.

Visszatérve a kérdésre: a háborúnak eddig jelentős hatása csak közvetett módon van a Balkánra, köztük az EU Balkán-politikájára is. 

Interjúalanyunk, Németh Ferenc, a Külügyi és Külgazdaságtani Intézet kutatója. Kutatási területe a nyugat-balkáni országok bel- és külpolitikája, biztonságpolitikája és euroatlanti integrációja.

Interjúalanyunk, Németh Ferenc, a Külügyi és Külgazdaságtani Intézet kutatója. Kutatási területe a nyugat-balkáni országok bel- és külpolitikája, biztonságpolitikája és euroatlanti integrációja.

Fotó: Külügyi és Külgazdaságtani Intézet

Nézzük akkor külön az országokat! A szerb elnök, Aleksandar Vučić eddig próbált semleges maradni. Ugyan Szerbia az ENSZ közgyűlésében elítélte az orosz agressziót, de az Oroszország elleni gazdasági szankciókat ellenzi. Milyen helyzetbe hozza az orosz agresszió és az egységes nyugati fellépés Vučićot?

Szerbiában április 3-án elnök- és parlamenti választásokat tartanak, ami nehéz helyzetbe hozza Vučićot. A szerb társadalom jelentős része oroszbarát, és ők kifejezetten a Szerb Haladó Pártot (Vučić pártja – szerk.), illetve Vučićot támogatják elnöknek. 

Vučić egyelőre megpróbál lavírozni Kelet és Nyugat között, de mióta kitört az ukrán háború, kvázi lapít.

Nagyon reaktív politikát folytat, sose megy a dolgok elébe, mint ahogy eddig tette. Inkább kivárja, hogy Nyugat és Kelet hogyan reagál, és pár nappal később próbál egy olyan álláspontot kialakítani, ami mindkettő igényeit kielégíti.

Ez a hintapolitika régebben sem volt teljes mértékben fenntartható, de a mostani háború talán egy olyan pillanat, ami miatt mindegyik országnak elég sarkosan állást kell foglalnia vagy Oroszország ellen vagy Oroszország mellett.

Én arra számítok, hogy a szerbiai választások után – amin Vučić szinte biztosan meg fogja tartani az elnöki pozícióját és pártja is megszerzi a többséget a parlamentben – Szerbia inkább Nyugat és az EU-integráció felé fog majd lépéseket tenni.

A választásokig akkor nem várható, hogy Vučić sarkosan kiáll?

Abszolút nem. A háború a lehető legrosszabbkor jött Vučićnak, aki nagyon szeret önállóan is problémákat gerjeszteni, de amit még jobban szeret, ha ezeket a problémákat meg is tudja oldani. Ez most egy olyan kérdéskör, ami minden képességén kívül esik.

A helyzet azért is kellemetlen Vučićnak, mert Oroszország az egyik legfontosabb külpolitikai és stratégiai partnere, hiszen

Oroszország az ENSZ BT-ben Koszovó kérdésében mindig támogatja Szerbiát, és most éppen Oroszország ismert el két szakadár terület függetlenségét

(a de jure Kelet-Ukrajna részéhez tartozó, mindössze Orosozország által elismert Luhanszki, illetve Donyecki Népköztársaságokat – szerk.) és indított egy szuverén ország ellen háborút.

Ezért is adott ki Vučić nagyon visszafogott nyilatkozatokat, hogy például nagyon rosszul nézi, hogy két szláv testvér háborúzik egymással. Most próbál minden erőteljes megnyilvánulást kerülni, ami felkeltheti vagy a Nyugat vagy Oroszország figyelmét.

Viszont a nyugati vezetők és több EU-tagállam vezetője is kritizálja Vučićot, amiért ilyen semleges magatartást mutat. Nem lehet ez kontraproduktív az EU-tól?

Az, ha Vučić továbbra is fenntartja a hintapolitikáját, például nem csatlakozik az EU által kivetett szankciókhoz, ezzel az uniós integrációjának a jövőjét veszélyezteti. Zárójelben hozzátenném, hogy Szerbia nagyon messze van a csatlakozástól, de azért az uniós perspektíva jövője még Szerbia előtt is fennáll.

Ennek viszont van egy fontos aspektusa, mivel a tagjelölteknek az unió közös kül- és biztonságpolitikájával azonos politikát kell folytatniuk. Szerbia ezt jelenleg nem teszi, és már az ukrán konfliktus előtt sem tette.

Erre most szerintem nagyon rá fog ugrani Lengyelország és a Baltikum. Előbbi az egyik legnagyobb támogatója az EU balkáni integrációjának. Biztos vagyok benne, hogy a következő Európai Tanácsi csúcson, ha Szerbia csatlakozási tárgyalásairól szó esik, akkor Lengyelország erre hivatkozva akár még vétózhat is.

És nem lökheti ez Szerbiát Oroszország karjaiba? 

Nem hinném, hiszen Szerbiának ez a hintapolitikája már több mint tíz éve fennáll. Az EU már több mint tíz éve mondja Szerbiának, hogy bizonyos feltételeket teljesíteni kell az uniós tagság eléréséhez, de nem történt érdemi előrelépés.

Itt megjegyezném, hogy pár napja a szerb állami légitársaság, az Air Serbia megnövelte a Belgrád–Moszvka közötti járatainak számát. Az EU ezt nem nézte jó szemmel, így pár nappal később Belgrád ismét csökkentette a közvetlen járatok számát. Ez is jó példája, hogy Szerbia hogyan próbál lavírozni Kelet és Nyugat között.

Aleksandar Vučić szerb és Vlagyimir Putyin orosz elnök még 2021 novemberében Szocsiban.

Aleksandar Vučić szerb és Vlagyimir Putyin orosz elnök még 2021 novemberében Szocsiban.

Fotó: Kreml

Egyébként ha körbenézünk a Balkánon, azt látni, hogy a szerb nép az, ami nem ítélte el egységesen és hangosan a háborút. Vučićot kibeszéltük, mellette Bosznia–Hercegovina szerb elnöke, Milorad Dodik próbálta elintézni, hogy országa ne szavazza meg az ENSZ közgyűlésén Oroszország elítélését, míg Montenegróban a nem túl nagy támogatottságú, de létező Demokratikus Front Putyin mellett állt ki. Mi lehet ennek az oka?

Azért nem szabad a szerb népet homogén tömegként kezelni, ott is vannak, akik kiállnak Ukrajna mellett – Belgrádban például többször tüntettek Ukrajna mellett is, de nyilván igaz az, hogy az oroszbarát tüntetésen többen vettek részt. 

Nagyon sokat számít az, hogy a szerbeknek kulturális és történelmi kapcsolata van Oroszországgal. Emellett a NATO 1999-es bombázásai is egyfajta törést jelentett a szerbeknek, s az, hogy a NATO légi csapásait Oroszország nem támogatta, pozitív képet festett a keleti hatalomról.

A másik, ami még közrejátszik, az az orosz média jelenléte. Az orosz média jelen van a térségben és fontos szerepet tölt be – egyedül Albánia és Koszovó kivételével. A Sputniknak és az RT-nek van helyi adása, Szerbiában a legtöbb bulvár- és kormánypárti lap mai napig önti a Kreml-barát álláspontot. Ezek nem ma kezdődtek, hanem már legalább két évtizede tartanak.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a szerbek többségének Ukrajna az agresszor,

vagy valahogy próbálják racionalizálni azt, amit jelenleg Oroszország egy szuverén országgal szemben elkövet.

Milorad Dodik elég régóta nacionalista húrokat penget, de ennek nyilván köze van, hogy ő is választásokra készül. A Republika Srpska esetében is a választás lehet az oka, hogy eddig nem ítélték el Putyint?

Egy dolog a választás, de a másik fontos dolog, hogy

Dodiknak szüksége van legalább egy támogatóra ahhoz, hogy szecesszionista törekvéseit ilyen nyíltan hangoztatni tudja.

Elég szűk azon országok köre, amelytől ezt a támogatást megkaphatja, szinte csak Moszkva partnere e tekintetben.

Dodiknak érdekében áll a jó kapcsolat fenntartása Moszkvával, még akkor is, ha ez Vučićnak már nem fér bele. Pár évig igaz volt az, hogy Vučić támogatta Dodikot szecesszionista törekvéseiben, de most már nagyon kellemetlen neki, az egyedüli támogatója így már csak Putyin lehet.

Az elmúlt hetekben és hónapokban ez pedig nagyon jól látszik. Ha megnézzük a szarajevói orosz nagykövetség közleményeit, azt látni, hogyha Dodik tényleg függetlenedne, akkor valószínűleg Oroszország támogatását élvezné ez az államszervezet.

Dodiknak is megéri tehát Putyin mellett kiállni, de nem hiszem, hogy ez fenntartható sokáig.

Mennyire tekinthető amúgy a Republika Srpska orosz bábállamnak? Vannak, olyan vélemények, akik úgy látják, Dodik csak Putyin érdekeit szolgálja.

Ez szerintem túlzás. Ha orosz bábállamra gondolunk, akkor elsősorban olyan országokra gondolunk, mint Abházia vagy Trasznyisztria. Dodik elsősorban a saját belpolitikai pozícióját kívánja megerősíteni. Annyira nem látom, hogy kiszolgálná Moszkvát, viszont

Moszkvának jó, hogy fenn tud tartani a Balkánon vazallusokat, akik, ha szükség van rá, meg tudják kavarni az állóvizet.

Ezért van most nagyon veszélyes helyzetben a Balkán, mert Oroszországnak nem úgy sikerült az ukrajnai háború, ahogy eltervezte, és

a Kremlnek könnyű lenne egy diplomáciai-politikai második frontot nyitni a Balkánon Boszniában, Észak-Koszovóban vagy akár Montenegróban.

A Republika Srpska vezetője, a nacionalista Milorad Dodik megcsókolja a terület zászlaját. Dodik gyakran előjön azzal az ötlettel, hogy a Republika Srpskának ki kéne válnia Bosznia–Hercegovinából.

A Republika Srpska vezetője, a nacionalista Milorad Dodik megcsókolja a terület zászlaját. Dodik gyakran előjön azzal az ötlettel, hogy a Republika Srpskának ki kéne válnia Bosznia–Hercegovinából.

Fotó: Milorad Dodik / Facebook

Milyen gyengeségek és törésvonalak vannak még ezek mellett a Balkánon, amit Oroszország ilyen célból felhasználhatna?

Van több is. Ha állami szintről megyünk lefele, akkor vannak nem lezárt két- vagy többoldalú konfliktusok. Ilyen például Koszovó státuszának eddig nem rendezett kérdése. Az, hogy öt EU- és négy NATO-tagállam még nem ismeri el, sokkal nehezebbé teszi Koszovó nyugati integrációját. Koszovón belül ott van négy, főleg szerbek lakta északi járás, ami szintén konfliktusforrás.

Ott van Bosznia–Hercegovina. A daytoni egyezmény megreformálásra szorul, amire nincs meg a helyi politikai akarat. 

Az államisággal összefüggő kérdések pedig nagyon jók arra, hogy Oroszország kihasználja ezeket, és ha kell, egy nem katonai jellegű konfliktust gerjesszen a Balkánon.

Oroszországnak továbbra is az a célja, hogy ezen államok ne legyenek NATO-tagok. Nagyon nehezen nyelte le Oroszország, hogy Montenegró és két évvel ezelőtt Észak–Macedónia NATO-tagállammá váltak. Az, hogy Bosznia–Hercegovinában, Szerbiában és áttételesen Koszovóban is vannak aktív konfliktusok, ezen országok NATO-csatlakozását – ha akarják, ha nem – ellehetetleníti.

Ilyen szempontból Oroszország győzelemre áll a Balkánon. 

Miért?

Szerbia állítása szerint katonailag semleges, tehát nem fog a NATO-hoz csatlakozni. Boszniában a szerbek nem támogatják a NATO-t, Koszovó megoldatlan státusza miatt pedig ha szeretne, akkor se tudna jelenleg csatlakozni a NATO-hoz. 

És milyen államnál alacsonyabb szintű konfliktusokról beszélhetünk?

A társadalmi szinten azt tudjuk mondani, hogy a Balkánon minden országra jellemző strukturális problémák vannak: magas munkanélküliség, korrupció, mélyszegénység, a fekete- és szürkegazdaságok viszonylag nagy volumene a gazdaság többi részéhez viszonyítva. 

Ezek eléggé elkeseredetté teszik a társadalmakat.

Erre pedig az EU is rátesz egy lapáttal, hiszen nagyon sok ígérete volt a Nyugat-Balkán felé, amik nem valósultak meg.

Tud mondani egy példát?

Például Észak-Macedónia helyzete. Azt ígérték, hogy ha megoldja a névvitáját Görögországgal, közelebb kerül az EU-tagság felé.

Aztán jött Szófia.

Így van. Megoldotta a névvitáját, aztán egy másik ország blokkolja a tárgyalások elkezdését.

Ebből is azt látni, de ez az egész régióra jellemző, hogy az EU támogatottsága és hitelessége az elmúlt években nagyon lecsökkent a Balkánon, és folyamatosan csökken.

Sok esetben már az 50 százalékot sem éri el. 

Egy ilyen társadalom könnyen keres másik alternatívát. Azzal szerintem ezek az országok is tisztában vannak, hogy az EU a legjobb választás, és nincs valódi alternatívájuk, de ez a csalódottság arra késztetheti őket, hogy tekintsünk kelet felé is és nézzük meg, mit tud nekünk a Kelet ajánlani.

Ezek ellen egyébként hogyan tudna fellépni az Európai Unió? Az egyik oka nyilván az EU-s perspektíva és a bővítés elakadása, de egyáltalán miért akadt el a bővítés?

Alapvetően ez egy többszereplős játék. A balkáni országok politikai elitje alapvetően egy checklistként kezeli az integrációt: ha meghozzuk ezt a törvényt, akkor kipipálhatjuk, és mehetünk tovább az integráció felé, viszont sok esetben csökkent eleve az affinitás, hogy az EU által előírt reformokat egyáltalán meghozzák.

Másrészt nem lehet csak a nyugat-balkániakat okolni. Az EU nem tud egyszerre több dologra figyelni. Ha van valami belső vagy egy külső, hirtelen fellépő probléma – mint például a gazdasági válság, a menekültválság, a brexit vagy koronavírus-járvány –, akkor a Nyugat-Balkán lekerül a napirendről.

Most is azt látjuk, hogy az ukrajnai háború miatt az EU-nak Ukrajnára kell figyelnie, de mellette már senki sem beszél a Nyugat-Balkánról, nemhogy a térség EU-integrációjának folytatásáról.

Emellett az EU-nak még hatalmas problémája, hogy a térségben nem látható. Aki látható, az Oroszország, Kína, Törökország, több arab állam, illetve az USA.

Az EU a legnagyobb támogatója a Nyugat-Balkánnak mind pénzügyileg, mind technikai szempontból, viszont az emberek nem tudják, hogy azok a felújítások, beruházások uniós támogatásból vannak. Egyszerűen még csak nem is reklámozzák.

Egyáltalán van-e szándék az EU részéről a bővítésre? Athén és Szófia vétóját már említettük, de például Emanuel Macron francia elnök is megakadályozta már azt egyszer, hogy Albánia és Észak-Macedónia egyáltalán elkezdhesse a csatlakozási tárgyalásokat.

És rajtuk kívül már Dánia is vétózott már egyszer. A bővítéspolitika kapcsán minden tagállamnak az egyetértése kell, hogy a legkisebb integrációs lépés is megtörténjen. 

Ez egyébként nehéz kérdés, hogy valóban akarja az EU, illetve a szkeptikus országok a nyugat-balkáni országok csatlakozását.

Biztonságpolitikai szempontból mindenképpen, de gazdasági szempontból megvannak azok az országok, akik ott vannak a Balkánon, és azért támogatják a csatlakozást, hogy ezt a gazdasági potenciált még jobban ki tudják aknázni – ilyen például Németország, Olaszország, Görögország, vagy akár Magyarország.

A szkeptikus országok legfőbb problémája a jogállamisági kérdések, a korrupció, a szervezett bűnözés, illetve az illegális migráció. Ők nyilván nem akarják annyira az integrációt, de a mostani ukrajnai háború szerintem nekik is egy „wake up call” volt, hogy ez bizony megtörténhet a Balkánon is.

A szkeptikus országoknak is át kell gondolni, hogy nem nagy befektetés a Balkán inkorporálása az EU-ba – a döntéshozatali mechanizmusokban nem játszanának nagy szerepet ezek a kis országok, viszont az EU és Európa Oroszországgal szembeni biztonságához jelentősen hozzájárulhatnának.

Átalakíthatja az EU a bővítéspolitikáját az ukrajnai háború miatt?

Nem szeretek pesszimista lenni, de elemzőként azt tudom mondani, hogy nem.

Az EU egyszerűen nem tud több dologra odafigyelni, miközben kellene, hiszen ami az EU-ban történik, az megtörténik a Balkánon is és vica versa.

Az EU-ban egy központi téma van, ami az ukrajnai háború, Nyugat-Balkánról pedig nem esik jelenleg szó. Még olyan kezdeményezést sem látok, hogy Nyugat-Balkánnal is törődni kellene. 

Egyedül két esetben foglalkozott az EU most a régióval. Bosznia–Hercegovinában növelte az EUFOR Althea létszámát, míg Koszovóban az EULEX rendőri egységének számát, de ennek is csak biztonságpolitikai okai vannak. Arra viszont nem törekszik, hogy visszanyerje a társadalom körében a hitelességét, és hogy lépéseket érjen el az uniós integrációban.

Várhelyi Olivér, az Európai Bizottság szomszédságpolitikáért és EU-bővítésért felelős biztosa. Várhelyi 2019-ben a meghallgatásán azt ígérte, biztosként számára fontos lesz az EU balkáni bővítése.

Várhelyi Olivér, az Európai Bizottság szomszédságpolitikáért és EU-bővítésért felelős biztosa. Várhelyi 2019-ben a meghallgatásán azt ígérte, biztosként számára fontos lesz az EU balkáni bővítése.

Fotó: Vincent van Doornick / © European Union 2019 – Forrás: EP

Akkor ez még inkább Oroszország felé lökheti az országokat? Vagy esetleg Kína felé?

Nem mondanám azt, hogy az EU Oroszország karjába lökné a Nyugat-Balkánt, de megmaradnak a Balkán sebezhetőségei, amit Oroszország egy adott pillanatban ki tud használni.

Kína jelenleg csak gazdaságilag jelentős szereplő a Balkánon, politikailag annyira nem. Ugyanakkor ENSZ BT-tag, Koszovót pedig nem ismeri el, így politikailag is van szerepe, de jelenleg még csendes.

Ugyanakkor azt nem tudhatjuk, hogy ez a gazdasági szerep mikor csap át politikaivá. Kína könnyű szerepben van a Balkánon, hiszen viszonylag új szereplő, kvázi tabula rasával indított a társadalmakban, így viszonylag könnyen meg tudja nyerni annak a támogatását. A politikusoknak pedig amiatt kedvező, mert Kína tele van pénzzel, a különböző pénzügyi támogatásokhoz pedig nem várja el olyan szigorú feltételek teljesítését, mint például az EU. 

Egyáltalán milyen céljai lehetnek Kínának a térségben? Oroszország egyértelmű, hogy akadályozni akarja az EU- és NATO-bővítést, az EU biztonságpolitikailag tekint a térségre, de mit akar Kína? 

Kína számára a Balkán egy hidat jelent Görögország, illetve az EU többi tagállama között. Görögországban Kína jelentős gazdasági szereplő, például a pireuszi kikötő elég fontos, amit a gazdasági válság után vásárolt meg.

Kínának az lenne az érdeke, hogy az oda beérkező árut gyorsan és biztonságosan eljuttassa északabbra. Az infrastrukturális támogatásoknak is az a célja, hogy ezt Kína biztosítani tudja.

Emellett Kínának is plusz még, hogy ezeknek az országoknak még megvan az EU-s perspektívájuk. Ha Kína még most kiépíti gazdasági és politikai kapcsolatait ezekkel az országokkal, megvan az esélye, hogy egy idő után az EU tagjai lesznek, így valamennyire ráhatása lehet akár az uniós döntéshozatalra is ezen országokon keresztül.

Most térjünk át geopolitikai kérdésekről a biztonságpolitikai kérdésekre. Mekkora az esélye, hogy az ukrajnai háború esetleg fegyveres konfliktusokat is kiélez a Balkánon?

Nem látok esélyt erre, mert semmilyen politikai szereplőnek nem érné meg egy háború a Balkánon.

Ezzel sokkal jobban elidegenítené magát a külvilágtól, senki sem támogatná. Oroszország támogatása jelenleg már nem elég, hogy egy háborút akár végig tudjanak vinni. Az EU-tagságtól pedig végérvényesen elbúcsúzhatnának, a háború pedig az országokat gazdaságilag tönkretenné.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy az 1990-es évek háborúira még élénken emlékeznek a társadalmak: mindenkinek van személyes tapasztalata arról, hogy menekülni kellett, éheztek a harcok alatt vagy bombázták az országot.

Nyilván a negatív tapasztalatok miatt is követik az ukrajnai eseményeket. Szerbiában, de más országokban is sokan emiatt úgy reagáltak az ukrajnai háború kitörésére, hogy rohantak a bankba kivenni a pénzüket, illetve felhalmoztak készleteket, mivel ezt a 90-es években elmulasztották. 

Az ukrajnai háború akkor a Balkánt a békés megoldás felé tolná el? Az elmúlt hónapokban azt láttuk, hogy Szerbia és Koszovó is teljes hadkészültségben állt a szerb–koszovói határon.

Ezt Szerbia és Koszovó mindig eljátssza, amikor választások közelednek valamelyik országban,

tehát ez abszolút nem újdonság, ez is a politikai show része. Egyébként Oroszországról is mindenki azt hitte, hogy ők is csak így tesznek. 

De amúgy a Balkánon ezek az országok elég kicsik, gazdaságilag fejletlenek, haditechnika tekintetében elmaradottak. Emellett a közelmúlt tapasztalati is meghatározzák, hogyan gondolkodnak a háborúról a térségben. A '90-es évek háborúi a '70-es évek gazdasági szintjére repítették vissza az országokat, és ezt azóta se heverték ki. Valószínű egyébként ez a sors vár Ukrajnára is.

Összefoglalva: a háború senkinek sem érné meg. A politikai elit és a társadalom sem támogatná, bár nyilván vannak nagyon szélsőséges csoportok, akik igen, de az ő számuk nem meghatározó, és ez egyáltalán nem balkáni kuriózum.

Jelenleg ami nagy konfliktus még a Balkánon, az a Republika Srpska helyzete. Nagy kérdés, hogy vajon Dodik kimondja-e a függetlenségét, vagy sem. Ön szerint az, hogy Dodik egyetlen geopolitikai szövetségese, Putyin elszigetelődik, inkább arra készteti Dodikot is, hogy próbáljon Nyugat vagy Kína felé közeledni?

Egyértelműen. Arra számítok, hogy Dodik vissza fog venni a retorikájából, mert nem akarja azt, hogy a következő hónapokban egy lapon emlegessék Putyinnal. Emiatt – ha akarja, ha nem – vissza kell venni a retorikájából és abból a már elkezdett folyamatból, hogy azzal erősíti meg a Republika Srpskát, hogy kivonulnak a központi intézményekből, amivel megkezdődne egy kiválási folyamat.

A sors iróniája, hogy egy háború kell ahhoz, hogy egy másik probléma megszűnjön.

Emiatt egyszerűen muszáj kicsit felvizeznie az eddigi retorikáját és politikáját.

Ez okozhat egyébként belpolitikailag neki problémákat, például van-e esély arra, hogy emiatt elvesztené októberben a választásokat?

Nem ma kezdte a politikai karrierjét. Politikailag és gazdaságilag is jelentős beágyazottsággal rendelkezik Dodik és a köre, viszont a Republika Srpska parlamentjében épphogy megvan a többsége.

Ez is mutatja, hogy van a Republika Srpskában egy szerb ellenzék, amely ugyan szintén nacionalista, de inkább a jelenlegi strukturális problémákra hívják fel a figyelmet, és leginkább annak a megoldását szeretnék kiharcolni – például a magas munkanélküliség vagy a mindent átható korrupció ellen akarnak tenni.

Ha választások jönnek, Dodik mindig előjön a népszavazás, illetve a kiválás ötletével, amivel a bel- és külpolitikai pozícióit akarja megerősíteni, mert erre van kereslet a boszniai szerbek részéről.

Mennyire tartható amúgy Bosznia–Hercegovina jelenlegi felépítése? A daytoni egyezményt 1995-ben kötötték meg, a politikai rendszer recseg-ropog, egyértelműen reformokra szorul. És nem Dodik az egyedüli, aki kritizálja a jelenlegi rendszert. 

Azt sokan elfelejtik, hogy 1995-ben a daytoni megállapodásnak a célja az volt, hogy a háborút minél gyorsabban befejezzék – ekkor már ugye a srebrenicai népírtásra is sor került.

A daytoni egyezmény egy kényszermegoldás volt, amivel a háború végét és egy viszonylagos stabilitást szerettek volna elérni, amit el is értek a mai napig. Az másik kérdés, hogy egy olyan konstellációt hoztak létre, amiben mind szerb, horvát és bosnyák részről a politikusok jól be tudták fészkelni magukat, és nekik nem érdekük, hogy olyan reform menjen végbe a daytoni rendszeren belül és azon kívül, amely következtében akár kieshetnek ebből a kezdeményezetti pozícióból.

Egyetértek, hogy reformokra szorul a rendszer, de nincs meg a belső indíttatás arra, hogy ezek ténylegesen el is kezdődjenek. Voltak próbálkozások a 2000-res években, de azok is elbuktak.

Ezt alapvetően nem kívülről lehet megreformálni, hiszen akkor előjönnének a szokásos kritikák, hogy Bosznia egyáltalán önálló állam-e vagy csak protektorátus. Belső konszenzust kellene kialakítani és a boszniaiaknak eldönteni, hogy ők mit akarnak.

Bosznia-Hercegovina térképe. Az 1995-ös Daytoni békeszerződésben az országot két részre bontották: a többnyire szerbek lakta Republika Srpskára, a bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-Hercegovinai Föderáció, illetve 2000-ben jött létre a Brčkói Körzet. 

Bosznia-Hercegovina térképe. Az 1995-ös Daytoni békeszerződésben az országot két részre bontották: a többnyire szerbek lakta Republika Srpskára, a bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-Hercegovinai Föderáció, illetve 2000-ben jött létre a Brčkói Körzet. 

Fotó: Panonian / Wikimedia Commons

Visszatérve a nagyobb képre. Hogyan tudná az Európai Unió elérni, hogy csökkenjen az orosz, a kínai, illetve a feljövő arab befolyás a térségben? 

Kína gazdasági jelenléte, illetve Oroszország ellen is úgy tud fellépni, ha a nyugat-balkáni országoknak hiteles csatlakozási perspektívát ajánl. Ehhez nagyon jó lenne, ha lenne egy csatlakozási terv, amiben lefektetik a pontos lépcsőfokokat, illetve meghatároznak egy végdátumot is.

Emellett pedig többet kellene gazdaságilag invesztálni a térségbe. 2020 tavaszán az EU kiadott egy gazdaságélénkítési és beruházási tervet, amely éppen Kína gazdasági előretörésére reagál. Ebben kijelöltek szektorokat, például az infrastruktúra-fejlesztést, de a források összege nagyon kevés.

Ha a gazdaság el kezdene fejlődni, azt megérezné a társadalom is.

Az EU-nak alapvetően olyan dolgokra kellene helyezni a hangsúlyt, amit a társadalom is megérez, hiszen akkor hiteles szereplőnek fog tűnni és csatlakozni is szeretnének majd hozzá.

De mondok olyan példát is, amelyek viszonylag kis befektetések, de nagyon pozitív hatást tudna kiváltani a balkáni országok társadalmaiból! Az EU-s perspektíva mellett azzal is csökkenthetné az orosz, a kínai, illetve az arab befolyást, ha az EU a korábbi ígéreteit teljesítené.

Ebből több is van, tényleg csak a legfontosabbakat említem példaként. Ilyen az, hogy Montenegróval minél több tárgyalási fejezetet lezárjanak, ténylegesen megkezdődhetnének a csatlakozási tárgyalásokat Albániával és Észak-Macedóniával, vagy a vízumliberalizációt végrehajtaná az EU Koszovóval.

Lehetnek egyébként a keleti hatalmak valódi alternatívák az EU-val szemben?

Szerintem nem, ők nem tudnak semmi olyat ajánlani, mint az EU.

Kína például pénzt tud ajánlani, amihez nem támaszt semmilyen jogállamisági vagy demokratizálódási feltételt, csak annyit kér, hogy kínai cégek végezhessék el a beruházást.

Igen, de ez nem járul hozzá a gazdasági fejlődéshez, hiszen munkahelyet nem teremt, Kína hoz saját vendégmunkásokat – eleinte Kínából, de az utóbbi időben Vietnámból és Thaiföldről is.

Ilyen szempontból ha van egy kínai beruházás, az adott ország nem profitál abból semmit.

Ezzel szemben, ha az EU vagy egy EU-tagállam hoz beruházást, akkor az a helyi munkaerőt használ fel.

Nyilván ez a legnehezebb kérdés, de mi lehet a céldátum a balkáni országoknak a csatlakozáshoz? A legközelebb Montenegró áll, de még ők is fényévekre vannak a csatlakozástól.

Annyi dátumot hallottam már, hogy erre tényleg nem lehet mit mondani. Pár éve még az volt, hogy Montenegró 2024-ig csatlakozhat az EU-hoz, de ez valószínűleg nem fog megvalósulni, a céldátum pedig egyre és egyre kijjebb húzódik.

Én már a 2030-ban sem lennék biztos.

Elképzelhető, hogy az ukrajnai helyzet kicsit felgyorsítja a dolgokat, de jelenleg nem látom úgy, hogy bármi előrelépés bekövetkezhetne. Egyébként az EU is fél attól, hogy céldátumot kijelöljön, a tavalyi EU-Nyugat-Balkán csúcstalálkozó után kiadott közös nyilatkozatban sem szerepelt céldátum. 

A háború kitörése óta Ukrajna, Moldova és Grúzia is beadta a jelentkezését, méghozzá az egyáltalán nem létező ún. gyorsított eljárás keretében. Ennek mi lehet a vége? Ez a három ország is úgy jár, mint a Nyugat-Balkán, hogy kapnak egy ígéretet a csatlakozásról, ami évről évre kitolódik, vagy esetleg ez felgyorsíthatja-e a balkáni bővítést?

Ha az az eset valósulna meg, hogy ők valami nemlétező, felgyorsított eljárás keretében viszonylag közel kerülhetnének az EU-hoz, az jelentős frusztrációt okozna a Nyugat-Balkánon mind a politikai elit, mind a társadalom körében, hiszen ők már kvázi 20 éve azon fáradoznak, hogy teljesítsék az elvárt koppenhágai kritériumokat. 

Nem látom reálisnak, hogy az EU hirtelen kidolgozna egy gyorsított eljárást. Én ezt inkább egy szimbolikus lépésnek, egyfajta ígéretnek érzem.

Azonban ha egy ilyen eljárást mégis kidolgoznának, annak elsősorban a nyugat-balkáni országoknak kellene a haszonélvezőinek lennie. De mint mondtam, nem tartom reálisnak, hogy egy ilyet kidolgoznának, hiszen annak a koppenhágai kritériumok gyengítésével együtt kéne járnia, ami a legtöbb nyugat-európai országnak elfogadhatatlan lenne.

NYITÓKÉP: A szétlőtt Grbavica, Szarajevó egyik városrésze. A képen látható épületeket adták át utoljára a daytoni béke értelmében az őket elfoglaló boszniai szerbek a Bosnyák-Horvát Föderációnak. FOTÓ: Lt. Stacey Wyzkowski, 1996. március 19. / Wikimedia Commons

Karóczkai Balázs
Karóczkai Balázs az Azonnali korábbi operatív vezetője

Mesterdiplomás politológus, 2019 óta újságíró. A külpolitika szenvedély, a belpolitika hobbi, a kultúra pedig kikapcsolódás.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek