A magyar külpolitika érzelmei: kísérlet egy emberi(bb) politikaértelmezésre

Minden brüsszeli vita egy rossz emlék, egy újabb megaláztatás, egy érzelmi elszigetelődés lesz, még akkor is, ha a végén a magyar álláspont győzedelmeskedik. Eközben Keleten vörös szőnyeg, pragmatikus megbeszélések, felmutatható eredmények várják a magyar külpolitikát.

„Azt gondolni, hogy az emberek fel fogják áldozni vágyaikat az érdekeik oltárán annyi, mint letagadni a 20. század tapasztalatát”

Raymond Aron francia történész

Minden politikus érző ember.

A magyar politikai vezetés érzelmeinek figyelembe vétele nélkül nem értelmezhető, nem érthető sem a magyar bel-, sem a külpolitika.

Az érzelmeknek kiemelten nagy szerepe van éppen a magyar esetben, mivel egy erősen centralizált, kétharmaddal rendelkező kormány van hatalmon, amelyben egy személynek van döntő szerepe.

Az érzelmek befolyása nem lenne olyan erős, ha több, valódi vétóhatalommal rendelkező ellensúly lenne jelen a rendszerben

– erős(ebb) civil szervezetek, sajtó, koalíciós partnerek, stb –, de jelenleg nincs.

Éppen ezért egy újfajta megközelítést ajánlok a magyar külpolitika megértéséhez, amely nem számol le a „racionális” érdekek világával, hanem kiegészíti azt az érzelmekkel.

Hamis ugyanis az az évezredes vélekedés, amely szembe állítja a racionális észt az irracionális, ezért visszaszorítandó érzelmekkel. Nem vagyunk számítógépek.

Agykutatók kísérletek egész sorában mutatták ki, hogy a racionalitás milyen nagy mértékben alapul az érzelmekre. Érzelmek nélkül nincsen racionalitás. A területen vezető szerepet betöltő iowai egyetemen kísérletek bizonyították, hogy olyan páciensek, akiknek agykárosodásuk miatt nincsenek érzelmeik, képtelenek voltak a legegyszerűbb „racionális” döntés meghozatalára. Mindez azt jelenti, hogy a döntéshozóink érzelmeik alapján (is) definiálják az érdekeiket.        

A mai magyar külpolitikára vonatkoztatva, elsősorban számtalan politikusi beszéd elolvasása alapján, de háttérbeszélgetések benyomásaira is alapozva, a következő tézisek állíthatók fel. A Nyugat felé a 2014 utáni magyar kormányok a felszínen elsősorban haragot éreznek, főleg a sorozatos jogállami és egyéb kritikák miatt. Azok a nyugati politikusok, akik felé Orbán pozitív érzelmekkel viseltetett, vagy leléptek a politika színpadjáról (Kohl, Sarkozy, Balkenende holland miniszterelnök) vagy elidegenedés lépett fel (Barroso, Tusk).

A harag olyan erős, hogy a Nyugat már véletlenül sem tud jót tenni.

Ha gyenge, az a baj. Ha éppen erőt mutat, mint az orosz szankciók esetében, akkor a magyar külügyminiszter hat nappal azután, hogy Budapest is rábólintott a szankciókra, Brüsszelt hibáztatja, amiért a Sberbank bedőlt, nem pedig az orosz agressziót. Az olvasó véleményére bízom, hogy helytállónak tartja-e a Nyugatról érkező kritikákat, de érzelmeket bajosan lehet diszkvalifikálni azzal, hogy „nem jogos amit érzel!” Szerintem el kell fogadni, hogy a Fidesz domináns érzelme nyugati irányba a harag, és nehéz elképzelni, hogy egy választási siker után ez változna.

Még mélyebbre ásva sajnos arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyar vezetés és az Unió egy „harag-szégyen körforgásban” (Thomas Scheff) vannak.

Ugyanis a sorozatos nyugati kritikákat, és a rájuk adott erős magyar reakciókat folyamatos és kölcsönös megszégyenítési kísérleteknek is nevezhetjük.

Így válik érthetővé, hogy miért lépett ki az Európai Néppártból a Fidesz: a kritikák és viszont-kritikák folyamatos haragot és szégyent termeltek a két oldalon. Megszűnt a két fél közötti érzelmi közösség. A Fidesz részéről két dolog lehetett különösen fájó:

• a vele elvileg szövetségben levő pártok igyekeztek szégyenbe hozni,
• és egy olyan közösség, az európai jobboldal utasította vissza a magyar kormányt, amely a Fidesz számára kiemelten fontos, ahova tartozni szeretne.

(Ne legyenek illúzóink: ahogy Bede Ábel is rámutatott az Azonnalin, a Fidesz továbbra is a Nyugatnak szeretne megfelelni, az az első számú vonatkoztatási pont, ahonnan az elismerést várná.)

Hosszú távon a harag-szégyen körforgás azért veszélyes, mert pszichológiai kutatások szerint a megszégyenítési epizódok emlékei meglepően sokáig frissen maradnak.

Az érzelmi sebzettségek a nyugati oldalon is sokáig meglesznek.

Ha a Nyugat felé a harag a domináns, Ukrajna felé még inkább az volt. Azt gondolhatnánk, hogy ennek a kiváltó oka a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatát súlyosan korlátozó 2017-es oktatási törvény, de az csak ráerősített a már meglévő haragra. Amikor Ukrajna a Donbaszban éppen élet-halál harcát vívta, ukránok százai haltak meg és milliók menekültek el, a magyar harag olyan erős volt, hogy a 2015-ös Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) zárónyilatkozata mindössze ezzel a passzív-agresszív mondattal bírt szolidaritást vállalni szomszédjával:

a magyar kormány és a határon túli magyarság politikai képviselői „bizakodásukat fejezik ki a tekintetben, hogy Ukrajnában helyreáll a béke, az ország olyan demokratikus jogállammá válik, melyben teljes körűen biztosítják majd a nemzetiségek jogait is.”

Vagyis a magyar kormány közölte, hogy Ukrajna nem demokratikus, nem jogállam, és azt is, hogy nekünk fontosabb a kárpátaljai magyarokat érő diszkrimináció, mint az ukrán állam folyamatban lévő szétdarabolása, a pusztítás, a menekültek és a halottak.

Ezt az erős haragot a mostani háború sem tudta felül írni a magyar vezetésben,

másképpen nem értelmezhető, hogy a 2015-ös harcoknál még sokkal súlyosabb helyzetben a miniszterelnök március 15-i beszédéből még annyi pozitív érzés (szolidaritás, empátia) sem volt kiolvasható Ukrajna felé, mint a 2015-ös MÁÉRT nyilatkozatból.

Ha esetleg hiányolták Orbán beszédéből Oroszországot, térjünk is rá. Idén februárig magyar részről Oroszország felé a megbecsülés és a tisztelet volt a meghatározó érzelem. Ennek okát abban látom, hogy orosz részről sosem kritizálták a magyar vezetést.

Oroszországba – és Kínába, Törökországba, Kazahsztánba – jobb érzés volt utazni: vörös szőnyeg, pragmatikus megbeszélések, felmutatható eredmények

és pozitív hangulat jellemezték ezeket a találkozókat, szemben a brüsszeli nyűglődésekkel és kellemetlen kérdésekkel.

Míg a Nyugaton haraggal és megszégyenítési kísérletekkel szembesül, addig Keleten tiszteletet, elismerést, dicséretet és figyelmet kap a magyar vezetés. Nehogy elhiggyük, hogy a politikusaink szeretik, ha ellenséges hangulat fogadja őket, ha újra meg újra izolálódnak – jobb esetben Lengyelországgal, rosszabb esetben egyedül.

Minden brüsszeli vita egy rossz emlék, egy újabb megaláztatás, egy érzelmi elszigetelődés lesz, még akkor is, ha a végén a magyar álláspont győzedelmeskedik, mint a menedékkérők kötelező kvótájának sikeres elutasítása vagy a sorozatos magyar vétók esetében.

Ezt érzelmileg nem bírja senki, különösen nem olyan hosszú ideig, mint amennyi éve Orbán Viktor a politika élvonalában van.

Ahogy az ember idősödik, nem megbocsátóbbá és megértőbbé válik, hanem fordítva: egyre nehezebben felejti el a tavalyi, 2011-es vagy 1998-as sértést, kritikát. Én ebben látom a magyar-orosz kapcsolatok, a keleti nyitás és nyugati elidegenedés fő okát, és annak is, hogy miért külpolitizál Budapest olyan másképp, mint Pozsony vagy Prága. 

Ez az érzelmi viszonyulás óhatatlanul hatással lesz a magyar választókra is. A politikusok ugyanis nem csak elmondják, hogy hogyan éreznek, hanem igyekeznek minket meggyőzni, hogy mi is ugyanúgy érezzünk, ahogy ők. Érzelmi rezsimeket építenek, amelyeket igyekeznek irányadóvá tenni. Ebben a Fidesz sikere letagadhatatlan, elég csak megnézni, hogy a 2010 előtti kifejezetten Oroszország-kritikus Fidesz-szavazók milyen zárt sorban követték a miniszterelnököt és sajtóját egy Oroszországgal, khm, „megértőbb” irányba.

A leírtakból három dolog NEM következik: nem állítom, hogy pusztán az érzelmek irányítanák a magyar külpolitikát és ne lennének nagyobb részt „objektívnak”, „racionálisnak” mondható magyar érdekek, amelyeket a döntéshozóink követnének. Budapest elítélte az orosz agressziót és sorozatosan szavazza meg az Oroszország elleni szankciókat.

De az már csak az érzelmek bevonásával érthető, hogy miért gyakorolt a magyar kormány egy sor látványos gesztust Moszkva irányába.

Az sem következik, hogy Magyarország kilépne az Unióból. Éppen ellenkezőleg: ha helytálló ez a megközelítés, a magyar vezetés egyrészt éppen hogy a Nyugat megbecsülését és elismerését szeretné kivívni, másrészt Budapest pont hogy fontos tényező, befolyásos szereplő, sőt, modell akar lenni – ez pedig az Unión kívül nem megy.

Harmadszor pedig az érzelemközpontú megközelítés nem ad felmentést a politikusainknak: határhelyzetekben felül kell emelkedniük saját érzelmeiken és az ország érdekeit kell szolgálniuk, még akkor is, ha ez szembe megy azzal, ahogy addig éreztek. Egyébként sem elsősorban a nemzetközi politika az, ahol pozitív érzésekkel töltekezik fel a vezető, hanem a hazai: minden rá adott szavazatból elismerést, megbecsülést – még egyszerűbben: szeretetet – olvashat ki.

Az, hogy mekkora egy-egy párt érzelmi közössége, heteken belül kiderül.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!