Annál jobb nem is történhet a magyar társadalommal, minthogy diákok ezrei kiáltják, hogy a sztrájk alapjog

Kulcsár Árpád

Szerző:
Kulcsár Árpád

2022.03.17. 13:36

A diákok kiáltják a tanárjaik helyett, hogy nincs hova hátrálni, de a tegnapi tüntetésből az egész társadalom tanulhatna.

Minap arról értekeztem, hogy az ellenzék nem találta meg a módszerét annak, hogy megfelelően beálljon a pedagódustsztrájk mögé, holott, ha van ügy, ami miatt félni kell a Fidesznek, akkor az, hogy a tanárok megbéníthatják a fél társadalmat. Ehhez képest, amit szerdán láttunk, mármint, hogy a diákok spontán és önszerveződve a parlament elé vonultak, csak még inkább erősíti, hogy ebben a kampányban ez az egy lap van amit meg kellene játszani és az MZP-brancsnak all in-t nyomni. 

Azonban az, hogy a diákok ennyi időn belül ekkora spontán erődemonstrációra képesek, hatalmas fricska mindenkinek aki az elmúlt időszakban tüntetést szervezett,

vagy aki ezernyi busszal kell felhordja a békéért menetelőket, jelentsen bármit az a béke amire ők gondolnak. 

Van azonban tanulság még itt bőven: először is a tanárok mellett szimpatizáló diákoknak, főleg azoknak akik most mennek először szavazni, simán bekapcsolhat a fejükben, hogy valamit tenniük kell a méltatlan helyzet megoldása érdekében, és simán bosszanthatja őket az, hogy a kormány ahelyett, hogy a teljesen evidensen jogos kéréseket meghallgatná, inkább azoknak köszöni meg a napot, akik nem sztrájkoltak, és azt mondják: „Persze, nekünk is fontosak a pedagógusok követelései, majd az EU-val leboltoljuk!” – de persze csak a következő ciklusban, ki tudja mikor.

A hatalom arroganciája nem szokott a választásokon kifizetődni, és ilyen szempontból Káslerék retorikája persze nemcsak a tanároknál és a fiataloknál, hanem a szülőknél is kiütheti a biztosítékot.

Van egy másik fontos tanulság is: nagyon reménykeltő az, hogy szerda délben fiatalok ezrei kiáltották egyhangúan, hogy a sztrájk alapjog. Ez nemcsak azért jó, mert egy generációnak a fejébe ég a sztrájk és a szakszervezetiség fogalma, és ez eleve nagyon-nagyon vagány. Hiszen úgy tűnik, egy – ahhoz képest, hogy a hatalom mindent megtesz, hogy az oktatást szétbarmolja – nagyon jogtudatos diákság néz most a jövő felé, akik a jövőbeli repressziók ellen bármikor eszközt tudnak találni mostani civil mozgalmárságuk és öntudatuk alapjaiban.

Másrészt egy olyan társadalomban, amely kezdi elfogadni, hogy simán és bármikor csonkíthatják azokat a jogokat, amelyek a viszonylagos jóléti társadalom alapját alkotják, és amelyeket egyáltalán nem volt olyan könnyű megszerezni a 20. század első felében, és amelyekhez elengedhetetlen volt a szakszervezeti tömörülés, felüdülést jelent, hogy

van olyan korosztály, amely legalábbis alapjaiban tudatosítja magában, hogy sztrájkhoz bármikor lehet fordulni egy demokratikus társadalomban, és ezt semmilyen hatalomnak sincs joga elvitatni.

Van azonban szomorúság is abban, hogy diákok ezrei tüntetnek, a politikusok nyilatkozgatnak, és a tanároknak – már amennyiben hinni lehet az EMMI-nek – csak a töredéke, azaz tizenhárom százaléka mer sztrájkolni. 

Számomra megfoghatatlan, mitől következik be az, hogy a társadalmi működés alappillérének csoporttagjait évek óta módszeresen megalázzák, és ennek ellenére félnek kiállni saját maguk jövője mellett. Mert hát nehezen magyarázható, a félelmen kívül mi motiválhatja a távolmaradásban őket?

De miféle retorzió érheti ma a tanárokat? Hiszen a rendszer már így is recseg-ropog, gyakorlatilag mindenféle megtorlás csak tovább erősítené azt az exodust, amely a már amúgy is összeomlás szélén levő közoktatásnak az utolsó szélfúvást adná, hogy dőljék.

A tanárok nem ismerik fel, hogy nincs félnivalójuk, a hatalom ugyanis nem teheti meg, hogy ellenséget kreáljon azokból, akik több generáció körében bírnak jelentős társadalmi befolyással.

Ha a diákok ki tudják jelenteni, hogy nem hátrálnak, mert hátul csak a szakadék van (pedig esetükben ez nem is igaz, hiszen ők még nyugodtan választhatnak olyan pályát, amelynek nemcsak társadalmi, hanem piaci és anyagi megbecsültsége is van), akkor nem nehéz belátni, hogy a pedálosoknak most lenne valós esélye a méltatlanság iszapját visszacsapni a döntéshozók arcába.

Az a baj, hogy az elmúlt évek megtorláspolitikája ide vezetett: legyen bármilyen társadalmi csoport, amely magáért vagy méltatlan helyzetben levő társaiért szót mer emelni, azonnal minimum kommunikációs célkeresztben találta magát,

ha nem éppen jogszabályokkal tettek be még inkább nekik. Ezért van az – és erről nekem több ellenzéki politikus is beszámolt – hogy egyszerűen elutasítják a segítséget, megtagadják a közös fotók kirakását, félnek a retorzióktól, hogy ellenzékieknek titulálják és közmegvetés tárgyává teszik őket. 

Csakhogy a tanárokkal azért nem lehet ezt megcsinálni, mert valós társadalmi és politikai támogatásuk van. A tanár nem olyan, mint a körzeti képviselő, akinek az embereknek szinte semmilyen kapcsolatuk nincs azon kívül, hogy négyévente mellette vagy ellene szavaznak, vagy figyelmen kívül hagyják.

Egy tanár, főleg ha már évek óta van a szakmában, több generáció életét tette már meghatározóvá, és sokkal élőbb a viszonya a közösséggel, mint egy parlamenti képviselőnek. Ellenük hangolni a kormánynak politikai öngyilkosság lenne. 

Ha pedig nem egyértelmű, hogy csak a kollegiális szolidaritás és a szakszervezeti összefogás meg a sztrájk hozhat megoldást, akkor talán eljött az ideje, hogy most a tanárok a diákoktól tanuljanak: a diákoktól meg lehet tanulni, hogy lehet félelem nélkül, szabadon és lendületesen kiállni egy olyan ügyben, amiben nincs semmilyen szégyellnivaló. A diákoktól meg lehet tanulni, hogy mennyi felszabadító erővel járhat egy ilyen akció, és milyen felemelő dolog társak ezreivel képviselni egy ügyet. 

És persze nemcsak a tanárok tanulhatnak, hanem azok is, akik hagyják szétbomolni a már meglévő szakszervezeteket, vagy a sztrájkhoz való jogon csak legyintenek. Aki ma így tesz, annak a jövőben lesz sokkalta nehezebb megvédenie azt, amivel ma rendelkezik. Aki ma nem áll ki a tanárok sztrájkjoga mellett, a saját jövőjét teszi nehézzé.

Furcsa, hogy tinédzsereknek kell erre felhívni a figyelmet, de vagány is!

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek