Patagónia egy tündérmese, nem a valóság

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.03.16. 18:48

Szélfútta végtelen terek, a horizontot uraló fenséges és haragos hegyormok, türkizkék tóból az ég felé meredő jégfalak, jéghegyek és gleccserek, amíg a szem ellát, távolba vesző jégmezők, kietlen sztyeppenövényzet, erdei fauna és kopár Andok – ez Patagónia, és ne felejtsük el: a déli végeihez közelebb van az Antarktisz, mint Buenos Aires.

Patagónia egy tündérmese, nem a valóság

Március 6.

Vasárnap hajnali háromnegyed háromkor keltem, három óra húszra jött a taxi, és mentem ki a Jorge Newberry repülőtérre, a Palermo negyed szélére, a La Plata mellé. Ez nem a nagy, az „igazi” nemzetközi reptér, viszont így is elég méretes, sok más országban simán elmenne elsőszámúnak.

Kihaltságnak nyomát sem láttam útközben: lüktettek, vibráltak az utcák, a folyóparton, nagy üres térben buliba tarthattak, vagy csak levegőzni mentek ki. Egyértelműnek tűnt, hogy elektronikus zenei, techno- vagy house-parti dübörög a közelben, ezekre jellemző hangulatok tükröződtek az arcokon, full kész lehetett a felük. Tizenöt-húsz éve biztos kiszálltam volna, most csak moziztam egy-két percig. Buenos Airesnek komoly partikultúrája lehet – és nemcsak Hernán Cattáneo.

Lassan kiértünk a reptérre, szombat este becsekkoltam online, így minden simán és gyorsan ment. Bevágtam egy sajtos szendvicset, utána elcaplattam a beszálló kapuhoz. Öt húszkor indult a gép,

felülnézetből és éjszakai kivilágításban Buenos Aires gyönyörűnek, magának a tökéletes geometriai rendnek tűnt.

A menetrend szerinti három óra húsz perc helyett három óra volt csak az út; nem sokkal nyolc után landoltunk a felhőkbe borult El Calafate-n. Mintha mondjuk, Budapesttől Lisszabonig mennénk, és még mindig ugyanabban az országban járnánk.

Mostani latinamerikai csavargásom alatt háromszor éreztem úgy, hogy lemegyek a térképről:

  • novemberben a Guajirán, Kolumbia Venezuelával határos karibi részén,
  • a paraguayi Chacoban – kis túlzással egész Paraguayban –
  • és Patagóniában.

Nyilván a Tűzföldön is fogom, de az nemcsak adminisztratíve, hanem hangulatilag is Patagónia folytatása

– hidegebb, durvább változata, oda még közelebb az Antarktika. Néhány nap, és meglátom.

Ráértem, volt időm morfondírozni, és mivel nem akartam túl korán megjelenni a szálláson, a reptéren reggeliztem, közben elment a shuttle – hagytam elmenni –, a taxi pedig méregdrága, ezért nem is próbálkozom vele. Inkább kivártam a delet, a következő shuttle-t.

Megvettem az oda-vissza jegyet, csütörtökön délután háromkor repülök majd a Tűzföldre. Napi nyolc-tíz gép száll le El Calafate-n, legalább öt Buenos Airesből, kettő viszont a „világ legdélebbi városából” érkezik. Kicsi, de praktikus és remekül felszerelt a településtől körülbelül húsz kilométerre fekvő reptér.

Délben beállt az épület elé a shuttle, elindultunk, egyre értem a városka szélén, a tóparttól öt percre lévő szállásra. Szerencsére van a közelben minden igényt kielégítő élelmiszerbolt, naponta járok majd oda a vacsorai szendvicsért, vagy empanadáért. A szoba tágas, este fűtik – délután megijedtem, hogy nem –, a többi meg mindegy, mert tényleg csak aludni fogok idejárni.

Délelőtt még elkelt a téli kabát, de egyre kisütött a nap, nem fújt a híres-hírhedt, nyári napokon akár száz-százhúsz kilométer per órás patagóniai szél,

és kellemes tizenöt-tizenhat fokban sétáltam egy nagyot az Argentína-tó déli, a sok madár, köztük flamingók miatt természetvédelmi területnek számító öböl partján.

Már a reptéren, amikor ki-kimentem levegőzni az épületből, megfogott a borongós csend, a helyből áradó hihetetlen nyugalom. Fura volt Buenos Aires után.

A tópart tágas tér, kevés a járókelő, de egyáltalán nem kihalt, csak még szikrázó napsütésben is álmos, pihenős. Sok a vadkacsa, a hattyú és persze más madár is, ornitológus-paradicsom a hely. Flamingót viszont nem láttam, pedig mindenhol leírják, hogy ők is gyakori vendégek.

Lovat annál többet, magányosan, vagy másod-, többedmagukkal legelészték a parton a bujának éppen nem, viszont jellegzetesen hideg égövinek sem nevezhető növényzetet.

Három óra alatt szubtrópusi, mediterrán faunából hideg félsivatagi klímába repültem, a vegetáció is ennek megfelelő, pedig ez még csak a nyár vége, kora ősz. Télre befagy, korcsolyásoknak édenné alakul át a tó. De hiába volt helyi mércével meleg, senkiről nem került le a kabát.

A fáradtságtól és a kialvatlanságtól ugyan rogyadoztam, pár kilométert mégis megtettem. Lenyűgözött a városközpont felé haladva egyre látványosabb vízinövényzet: egész fák gyökereztek a tóban, első benyomásra mintha mangrove-ok lettek volna, pedig ennyire délen nyilvánvalóan nem azok.

Egy idő után akármerre néztem, a vízben mindenhol fákat, bokrokat, miniatűr erdőket, erdők között természetes csatornákat és rengeteg madarat láttam;

annyit és annyifélét, mintha előttem szaporodtak volna meg.

Ennyi bőven elég volt bevezetőnek, ki is kellett pihennem magam, ezért visszasétéltam a szállásra. Közben ettem két csirkés empanádát, vettem sajtot, alfajort, és nagyon megörültem, hogy este negyed kilenckor sem nyugodott még le a nap. Mi lehet, meddig van világos itt december közepén? Mikorra esik, mennyire látványos az Aurora australis?

Március 7.

Hétfő reggel is korán, hétkor keltem. Épp csak lezuhanyoztam, bekaptam pár falatot, felavattam a direkt Patagóniára (még Limában) vásárolt kapucnis felsőt és a Buenos Aires-i szerzemény téli dzsekit – mindkettő fekete –, reggel el is bírtam együtt a kettőt, mert addig zimankó volt, amíg délben meg nem jelent az égbolton a Nap.

Nem maradt másra idő, pontban fél nyolckor jöttek értem, semmit nem késtek. Mentem első itteni túrámra, az El Calafate-tól kétszázhúsz kilométerre északra fekvő kis hegyi faluba,

az Andokban elterülő, UNESCO Világörökség Helyszín Los Glaciares Nemzeti Parkhoz – a déli félteke az Antarktisz utáni második legnagyobb jégtakarójához – tartozó El Chalténba.

Idegenvetővel, sofőrrel kb. tizenöten ücsörögtünk a kisbuszban. Eleinte kabátban, vacogva, szerencsére később már kevésbé fáztam.

Először egy folyócskánál, az El Calafate és El Chaltén közötti – szuvenírbolttal kiegészített – egyetlen kajáldánál álltunk meg, krumplis lángoshoz hasonló, csak kevésbé olajos helyi specialitást, két torta fritat reggeliztem – nem lett a kedvencem, de ízlett. Praktikus dolgokat, sapkát, sálat, kesztyűt is lehetett venni, csak sajna túlárazva, tízezer forintot nem adok ki egy sálért.

A reggeli tompa fényekben a folyó ugyanolyan gyönyörű és vad volt, mint maga Patagónia. Fenséges nyugalom áradt belőle, szél sem üvöltött körülötte, sőt, két nap alatt a leghitványabb enyhe szellőt sem érzékeltem.

Mintha később lenne a reggel: napfelkelte csak fél nyolckor van, az itt a hajnalnak számít, délután négy és hat között van a legmelegebb, naplemente fél kilenckor – tolódnak rendesen az órák. Soha nem értettem, hogy Dél-Amerika déli országai miért csak négy órával járnak mögöttünk, míg például Peru és Kolumbia a sokkal reálisabb hattal. A legmulatságosabb, hogy ha átmész a perui-chilei határon, rögtön két óra a különbség, annyit ugrasz vissza/előre, Peruban éppen csak befejezték a reggelit, odaát viszont már a korai ebédhez készülődnek.

Patagóniában majdnem mindegy, hogy sík vagy hegyes terepen járunk, mert minden zugra jut valamilyen látvány.

Vagy majdnem teljesen sivár, növényzetet alig tűrő sztyeppeszerű, szélfútta hideg síkság, a mélyedésekben tavakkal, vagy – az Andok felé közelítve – dúsabb flórával, délibükkel, fenyőkkel, erdőkkel, aztán még magasabban, ezer méter felett kopár hegyek, sziklák tornyosodnak.

A világ egyik legmostohább környezetét kevés, kicsi és mindennek ellenálló növény viseli csak el. Egyébként ez a három növényzettípus váltogatja egymást, de legáltalánosabb a sztyeppe.

A hegyvonulat nyugati oldalán rengeteget esik az eső, a Csendes-óceán parti vizei a Humboldt-áramlat miatt mindig hidegek, és ennyire délen az Atlanti-óceán is az. A speciális földrajzi fekvés és az óceánok által közösen generált nedves légtömegek jelentősen hozzájárultak a monumentális jégmezők létrejöttéhez.

A jéggyárak, azaz a gleccserek két meghatározó szerepet töltenek be: egyrészt szabályozzák az éghajlatot, másrészt fontos édesvíz-tározók. Bolygónk vízkészletének mindössze három százaléka édesvíz, a többi mind sós. Az édesvizek hetvenhét százaléka jég, a maradék folyékony halmazállapotú. Ezek a gleccserek, jégmezők alkotják a nemzeti park és az emberiség édesvizének jelentős részét.

Dél-Patagóniában 370 kilométer hosszúak, átlagosan 35 kilométer szélesek.

Az Andok és az Atlanti-óceán között 48 nagyobb, száznál több kisebb található belőlük. Hűtik a földfelszín és a légkör hőmérsékletét, eróziós erejükkel megváltoztatják a topológiát, völgyeket alakítanak ki, sziklás, kavicsos anyagokat szállítanak. A térség arculatát leginkább meghatározó, különleges képződmények. Az Andok egyes csúcsai, sziklái, mint a Chilével határos Fitzroy (Cerro Chaltén) alpinista-paradicsomok, a bel- és külföldről érkező turizmus kedvenc célpontjai közé tartoznak.

A komor patagóniai táj fölé magasodó, 3575 méter, andoki szinten nem különösebben magas Fitzroy drámai látvány, mintha csipkézett szarvak sora meredne az ég felé és közben folyamatosan füstölögne, mert annyi felhő veszi körül.

Döbbenetes az alakja, kicsit a svájci Alpok híres Matterhornjára emlékeztet, de egyedibb, plusz nem egy csúcs, hanem egy egész sorozat.

Rátelepül a horizontra, mágnesként vonzza magához a tekinteteket, a világ egyik legtöbbet fotózott hegycsúcsa. Valaha szent hegy volt, kultikus tisztelet övezte, de az őslakosokat rég kiirtották körülötte.

Hegyi séta sohasem árt, így hát felmentünk egy kilátóhoz, ahonnan új dimenziókat nyitó látvány terült elénk.

A Fitzroy közelről és távolról, jobbról-balról, elölről-hátulról, bárhonnan fényképezzük, mindig tökéletes, fotogén.

Ahány szögből, és a fényviszonyok alakulásának függvényében örökítjük meg, annyiféle arcát mutatja. Patagóniában percenként változhat az időjárás: egyik pillanatban még szikráz a napsütés, aztán teljesen beborul, szemetel az eső, majd megint jön a világosság és a napfény. A Nap állása is jelzi, mennyire délen vagyunk.

A kilátó után ebédelni mentünk. New Yorkban tíz évig élt, néhány hónapja hazaköltözött argentin házaspár és egy manhattani srác (mi ketten voltunk külföldiek, itt is a belföldi turizmus megy a brazilokkal kiegészülve) társaságában kajáltam sült csirkemellet krumplipürével – ettem már jobbat is. Közben megbeszéltük Patagóniát, Tűzföldet, aztán szóba került a most sajnos obligát téma, az orosz-ukrán háború.

A házaspár mondta, hogy készültek Európába, de kihagyják, erre megjegyeztem, hogy április eleje helyett egyre nagyobb valószínűséggel május közepén vagy később megyek haza.

Ami még pár hónapja abszurdnak tűnt, most húsvér valóság: Latin-Amerika jóval biztonságosabb Európánál.

Itt – Argentínában – véletlenül sem hallani Putyin- és háborúbarát hangokat, nem pingálnak sehova Z-t, nincsenek annyira megbolondulva, vagy ha igen, az idiotizmus nem éri el a kritikus szintet, New York meg eleve kötelez: az amerikai arc szintén megvetően, Hitlerhez hasonló háborús bűnösként beszélt a Kreml mindenható és üldözési mániás uráról.

Ennyit a hétköznapokba valahogy mindig besettenkedő nagypolitikáról, a szomorú ukrajnai valóságról. Délutánra a bűbájos, egyébként semmi különös, jellegzetes hegyi falucska, a hegymászóközpont Chaltén maradt, ahol tettem két kört, majd elindult a busz, három órás út végén visszaértünk El Calafatéba.

A nap konklúziója:

komoly elvárásokkal vágtam neki Patagóniának, de a Fitzroy és a táj mindent felülmúlt.

Este tízkor hullaként estem az ágyba, pedig a java, a gleccserek még előttem álltak.

Március 8.

Kedd reggel korábban, háromnegyed hétkor keltem, reggeliztem, aztán várakoztam vagy félórát, mert nyolc körül értek csak ide. Negyed nyolckor még sötét volt, az étkezdéből bambultam ki magamból, és néztem annak az Argentino-tónak az öblét, amelyen egész nap hajókázni fogok. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtetett, szemetelt az eső, beborult az ég, és ilyen is maradt egész nap, csak az eső állt el.

Félóra buszozás után érkeztünk meg a nemzeti park egyik bejáratához. Külön a hajóskirándulásokhoz találták ki, a bankkártyaolvasó automatájuk persze nem működött, holnap fizessek – mondták, rendben – nyugtáztam. Nem értem, hogy az itteni túrák miért nem tartalmazzák a belépőket. Logikus és praktikus is lenne, de

pont a szállásadóm mondta, hogy a logika és a racionalitás sokszor távol áll az argentínoktól.

Utolsó nap merült fel, amikor a reptérre vivő shuttle-ra vártam, hogy mivel a hostel a központtól legtávolabbi, tényleg faluszéli szállás, a legértelmesebb megoldás, ha ott kezdik. Igen, a legértelmesebb, de itt nem mindig gondolkoznak így – hangzott a válasz. (Egyébként engem szedtek össze először.)

Az emeletes sétahajó első szintjén találtam helyet. Egy Buenos Aires-i anya és tinédzser fia volt a társaságom, jókat beszélgettünk, már amikor pont bent voltunk, mert a zord időjárás ellenére az idő nagy részét kint töltöttük – ablaküvegen keresztül mégsem szerencsés fényképezni.

Volt mit, akár megállás nélkül lehetett volna kattintgatni.

A három nagyobb gleccserből – a Perito Moreno kivételével – kettő csak a tóról, vízi úton közelíthető meg, tehát két nap mindenképpen kell rájuk: az egyik hajós barangolás, a másik a Perito Moreno körbegyaloglása.

Patagóniának ez a része annyira délen van, a Nap annyira alacsonyan és másként áll, hogy a színek sem mindig azok, amiknek képzeljük őket,

mintha hangsúlyosabbak, változatosabbak lennének, egyesek pedig egészen elképesztők és csak döbbenünk az árnyalatain. A kedd egyértelműen a kékekről szólt. Acélszürkébe hajló kékes volt az égbolt, a mostoha látványt

az Argentína-tó hihetetlen türkizkékje ellenpontozta, a fehér helyett fénylő világoskékben úszó jéghegyek pedig mintha nem is evilági képződmények lettek volna, annyira hihetetlennek és gyönyörűnek tűntek.

Eleinte hegyek között szelt a hajó. Hidegvízi élmények ugrottak be, szintén a déli féltekéről, Új-Zélandból, mert a tavon eltöltött órák leginkább az Északi és a Déli sziget közötti Cook-szoroson történő átkelésre, illetve a déli végekhez közeli Milford Soundra emlékeztettek. Hiába jártunk még a nyárban, most meg nyár végén, az időjárás mindhárom alkalommal pocsék volt.

Elgémberedett, fagyos ujjakkal matattam az iPhone-t, és csináltam egy nap alatt párszáz képet. Szeretek fotózni, sokszor nem is az adott tárgyat, személyt, növényt stb. látom, nem a valódi szépségük fog meg, hanem egyből az ugrik be, hogy hogyan lehetne a legjobban, legegyedibb módon fényképezni, vagy egyszerűen csak annyi, hogy milyen kurva jó képet lehetne csinálni valamiről. Kameraszem – mondta erre az 1920-as években Dziga Vertov.

Az Andok és a szürkeség ellenére nyugodt, tó önmagában gyönyörű látványt nyújtott, a távolban magányos jéghegyek tűntek fel, aztán egyre masszívabbá váltak, magasabbra pedig gleccsereket képeztek a hegyoldalak jégtakarói. Csak az elejüket, oldalukat láttuk, aztán fagyos fehér hótömegként tűntek el a több kilométeres messzeségben, a gleccserek pedig egyre súlyosabb hegyekké álltak össze, bent a vízben, hol fehérben, hol kékben ragyogtak, míg valamivel odébb a későnyári erdő teljes pompájában és bujaságában nyújtott nagyszerű látványt.

És ez csak a kezdet volt, a jéghegyek megnőttek, a színek még durvábban hatottak az érzékszervekre, kékjükkel most sem tudok mit kezdeni, emésztenem kell még.

Ha az abszolút szépséget próbálnám tárgyiasítani, akkor jutnának eszembe hasonlók. Annyira magukkal ragadtak, hogy közben a hidegről is megfeledkeztem. Jött egyik a másik után, mértani rendben. Hihetetlen a természet, hogy micsoda geometriákat, rémbonyolult, mégis szabályos formációkat képes teremteni. Hajónk, a Türkiz Mária ezekhez közelített, araszolt, távolodott kissé tőlük, hogy aztán percek múlva egy másik szögben megint mellettük találjuk magunkat.

Déli tizenkettő körül kikötött a hajó, kiszálltunk sétálni, ütött-kopott kisépület mellett ballagtunk el. A tehenészek házában a nemzeti parkban sok a nem túl barátságos, Hereford marha, az 1990-es évek elején az argentin állam embereket keresett melléjük, és sokáig egy finn viselte gondjukat. Más fajokat elzavarnak, valamiért nem tesznek jót az ökológiai egyensúlynak – mondta egy idegenvezető, de tehén csak nem bukkant elő.

Aztán visszamentünk a hajóra, és ebéd előtt még láttunk pár jéghegyet. Helyi specialitást, patagóniai bárányos szendvicset sült krumplival és sárgarépával, karamellás-erdei gyümölcsös tejkrémet ettem, vörös bort ittam melléjük.

Pont elaludtam volna, amikor a horizonton feltűnt a leghíresebb gleccser, a Perito Moreno, előtte egy jégheggyel.

A hajón szó szerint körbetáncolta, hol jobbról, hol balról, hol elölről, aztán váltásban, ezek valamelyik kombinációjában közelítettünk rá.

A látvány fokozódott, jött egy ária az Aurora című operából, vastagon rátett az emelkedett hangulatra, és közben szép lassan eltávolodtunk a gleccsertől.

Sebaj, holnap úgyis látom majd a szárazföldről – gondoltam, és egyre fáradtabbnak kezdtem érezni magam. Durva hét, minden napra jut egy túra, és ha nincs, akkor repülök, vasárnaptól hétfő estig, kilenc napon keresztül ez megy, és már hetedik hónapja vagyok úton. Valahol nem árt majd pihennem, persze tudom: Cartagena előtt nagyon sehol sem fogok.

Március 9.

Szerda reggel más irányból, más bejáraton keresztül közelítettük meg a nemzeti parkot. Annyi hasonlóság volt az előző nappal, hogy a bankkártyaolvasó itt sem működött, annyiban viszont különbözött, hogy most volt nálam cash. Külföldieknek 2520 peso, hivatalos árfolyamon kb. nyolcezer forint a napijegy, két napra valamivel olcsóbb. Argentinoknak ötöde-tizede – minden múzeumban, nemzeti parkban stb. pofátlanul többet kell fizetnünk –, nyugdíjasoknak, gyerekeknek, háborús veteránoknak pedig ingyenes.

Apropó, veteránok: itt Délen élénkebben él az emlékekben a Falkland-háború, mint Buenos Airesben vagy Misionesben,

és az egyébként Argentínához soha nem tartozott, angol anyanyelvű, skót származású brit állampolgárok lakta szigeteket a sajátjuknak tartják. Tény, a spanyol korona (az angol és a francia is) sokáig igényt formált rájuk, amit Argentína megörökölt. Létesítettek is telepeket, de 1833-ban az Egyesült Királyság ténylegesen birtokba vette, benépesítette a történelem során rengeteg vita, viszály forrását jelentő, főként juhtenyésztéséről ismert, ma elsősorban turizmusból élő területet.

Az Argentína-tó másik arcát mutatta, az Andok vonulata Patagóniában is annyira megrendítő látvány, mint például az eddigi legnagyobb magashegyi élményem, a bolíviai altiplano.

A Perito Moreno lentről, fentről, középről, erdei és mindenféle ösvényen megközelíthető, persze célszerű az összest végigjárni, logikusan – igen, logikusan, itt Argentínában – következik egyikből a másik, másfél-két óra alatt simán abszolválható a különösebben nem nehéz séta.

Kora őszbe hajló erdőn keresztül vezetett, kanyargott, emelkedett, lejtett az út, a végeredmény azonban mindig ugyanaz a káprázat volt.

A világoskék-fehér jéghegyekkel egyszerűen nem lehet betelni, időnként leomlik belőlük néhány darab. Látványosan hullanak bele a jéghideg vízbe, törések és egyenesek egyaránt láthatók rajtuk, és egyszer-kétszer a Nap is kisütött; szélnek, szellőnek változatlanul se híre, se hamva nem volt.

Ezt a tájat járva szép lassan eltávolodsz mindentől, kiszakadsz a valóságból, nagyon messzi a külvilág, az egy kontinenssel odébb zajló borzalmak.

Időtlen szépség versus efemer szörnyűségek, szörnyetegek, s ugyan nehezen, de túllépsz az utóbbin, és csak a jégvilág marad.

Szergej Eizenstein klasszikusa, a Jégmezők lovagja ugrott be a mélyből, amikor a hosszú kilométerekig, távlatokba nyúló szikrázó fehérséget néztem.

Mértani alakzatok, süvegek és kúpformák, gömbök és téglatestek, s megannyi szabálytalan idom keringtek rajta, folytak láthatatlanul, csak mikrovilágokban érzékelhető módon egymásba.

A fehér és a kék számtalan árnyalata a legföldhözragadtabb lelket is magához láncolja, elvarázsolja. A nemzeti parkot járva megéreztem valamit az Antarktikából és a Déli-óceánból, hogy – nyilván sokkal viharosabb, zordabb kivitelben – milyen lehet vágyaim kontinense.

Délutánra maradt még egy óra hajókázás, a Perito Moreno-t a lehető legközelebbről néztük és kontemplálódtunk. A hajók bizonyos távolságig, talán száz méterig mehetnek, azon belül már környezetre, emberre, mindenkire veszélyes lehet. A tonnányi jégtömbökön kapuk formálódtak, járatok keletkeztek, alagutak tűntek elő. A csúcson turisták sétáltak, ízlelgették közelről a dermesztő és dermesztően szép jégvilágot.

Másnap, csütörtök koradélután a Tűzföld, Tierra del Fuego fővárosába, Ushuaiaba repültem. Nyáron onnan indulnak az antarktiszi járatok, de az most sajnos kimarad.

NYITÓKÉP: A Perito Moreno nevű gleccser. FOTÓ: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek