„Isten szikrája” – Hogyan változtatta meg az 1848-as év a forradalomról alkotott nézeteket?

1848-ban egészen más forradalom söpört végig Európán, mint amilyen a 18. század végén Franciaországban tombolt.

Az 1848-as forradalmak eszmetörténeti jelentőségét két idézettel lehet a legjobban érzékeltetni. Georg Büchner német író Danton halála című drámájában Lucile Desmoulins, egy kivégzett forradalmár felesége e szavakkal ítéli el a forradalmi terrort:

„Az élet árjának meg kellene dermedni, mihelyt egyetlen csöpp vért kiontanak, a földnek pedig sebet kellene kapnia ettől a gazságtól.”

Madách Imre drámai költeményében, Az ember tragédiájában Ádám, akit az előző színben Dantonként végezték ki, így emlékszik vissza a francia forradalomra:

„Mi nagyszerű kép tárúlt fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve. / Mi óriás volt bűne és erénye / És mind a kettő mily bámúlatos. / Mert az erő nyomá rá bélyegét.”

Az első idézet 1835-ből származik, a második 1859-ből vagy 1860-ból. Hogy lehet, hogy két érzékeny, művelt, humanista művész ennyire ellentétesen nyilatkozzon ugyanarról az eseményről?

Azt hiszem, ez azzal magyarázható, hogy a két író nemzedéke más nézőpontból vette szemügyre meg azokat a belpolitikai küzdelmeket, amelyeket ekkoriban már egyre gyakrabban neveztek forradalomnak. Akik átélték a francia forradalmat, rettenetes polgárháborúnak tekintették. A franciák készek voltak minden hatalmat arra a személyre ruházni, aki képes volt befejezni, lezárni a forradalmat. (Hogy ebből új problémák származtak, azzal most nem foglalkozunk.)

A 19. század első felében a politikusok és gondolkodók többsége még úgy vélekedett, hogy feltétlenül el kell kerülni a terrorral és vérontással járó forradalmakat.

Kossuth Lajos – ahogy ezt Hermann Róbert több írásában is hangsúlyozta – sohasem nevezte forradalomnak az 1848 tavaszán Magyarországon lezajlott eseményeket. Mivel ezek erőszakmentesek voltak, az átalakulást egy békés, mérsékelt reformfolyamat törvényes következményének tekintette, s az udvart vádolta azzal, hogy az erőszakhoz, vagyis forradalmi eszközhöz folyamodott. A reformkorban a konzervatívok lázadásnak vagy polgárháborúnak nevezték a francia forradalmat, a liberálisok pedig úgy vélekedtek, hogy 1789 vívmányait (a képviseleti rendszert és a törvény előtti egyenlőséget) védelmezni, sőt, terjeszteni kell, az erőszakos fordulatokat azonban mindenképpen el kell kerülni.

Csak egy szűk, radikális kisebbség írói és gondolkodói védelmezték a francia forradalmi diktatúra és terror emlékét. Közéjük tartozott Petőfi Sándor is, aki a francia forradalmárok között Marat arcképét is kitette szobája falára, s 1848 augusztusában így írt Arany Jánosnak: „Vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk… Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani s rá 9 embert!” (Ezzel a kormány tagjaira utalt.) De Petőfi kisebbségben maradt.

Mitől lett elfogadhatóbb a forradalom?

Mi tette Madách nemzedéke számára elfogadhatóvá a forradalom eszméjét, „ha vérrel és sárral volt is befenve”? Hogy ezt megértsük, kissé messziről kell kezdenünk a magyarázatot.

A század első fele igazolni látszott a felvilágosodás ígéretét: van fejlődés, haladás a történelemben, az emberiség aranykorát nem a múltban kell keresnünk, hanem a jövőben. A francia forradalmi és napóleoni háborúk idején fellángoló francia nacionalizmus sorra fellobbantotta a legyőzött népek saját nemzeti érzéseit. Az ipari forradalom megkezdte Európa átalakítását, amelyet immár egy nemzedék életében is érzékelni lehetett. A vonatok, gőzhajók és távírók lerövidítették a távolságokat, új városok épültek, gazdagabb és összetettebb társadalmak jöttek létre, a hatalom elosztása pedig az egyes államokon belül és az egyes államok között is módosult.

Európában felszámolták a személyes szolgaság valamennyi formáját, a társadalmi felsőbbrendűséget pedig már nem annyira származással és örökléssel, hanem inkább vagyonnal, ízléssel, tehetséggel, műveltséggel és viselkedéssel kellett bizonyítani. A régi társadalmakban az egyenlőtlenséget természetesnek tekintették a hagyományra vagy az isteni akaratra hivatkozva. Az új társadalomban viszont a tényleges egyenlőtlenség immár ellentétben áll a hangoztatott elvekkel, s lehetővé tette, hogy újra meg újra megkíséreljék egy immár igazságosabbnak tekintett, egyenlőbb, demokratikusabb társadalmi rend megvalósítását.

Egyre többen fogadták el azt a gondolatot, hogy a fejlődést és haladást talán fel is lehetne gyorsítani – ha másként nem megy, akkor erőszakkal, vagyis forradalommal.

Az 1780-as évektől az 19. század közepéig a társadalmi-gazdasági átalakulás kezdetlegessége és a modern államgépezet fejletlensége miatt törhetett ki oly sok forradalom.

A gazdasági átalakulás ugyanis már szétzilálta a régi társadalmi-politikai rendet, de arra még nem volt képes, hogy munkát és elfogadható életkörülményeket biztosítson a társadalom többsége számára. A modern államgépezet pedig még nem kínált törvényes lehetőséget a tiltakozó mozgalmak számára, még nem voltak sem széleskörű, szervezett politikai pártok, sem szakszervezeti mozgalmak. Ugyanakkor az állam elnyomó-apparátusa is fejletlen maradt, a kormányok még nem készültek fel nagyobb megmozdulások kezelésére, lecsendesítésére, szükség esetén felszámolására.

Mindez a 19. század második felében megváltozott, a gazdasági fejlődés fokozatosan emelte a városi tömegek életszínvonalát is, az államok pedig tovább erősödtek. A forradalmak ezért egyre ritkábbak lettek, s vagy szélsőségesen kegyetlen elnyomás esetén került sor rájuk, vagy olyan helyzetben, amikor egy háború lehetetlenné tette az állam normális működését.

1848-ban azonban az átalakuló, óvatosan demokratizálódó Európa több országában is politikai harcok folytak a választójog kiterjesztése érdekében. Mindenhol a hatalomból kizárt polgári, értelmiségi vagy köznemesi rétegek álltak e mozgalom élére. Közép-, Dél- és Kelet-Európában a haladás hívei a fejedelmi abszolutizmus és a rendi társadalom eltörlését követelték, alkotmányos, parlamentáris rendszer bevezetését.

Nyugat-Európában pedig, ahol már működött a parlamentáris rendszer, ott ennek demokratikus reformját, a választójog kiterjesztését tűzték ki célul. A külföldi uralom alatt álló vagy széttagolt területeken pedig nacionalista mozgalmak indultak meg. Az olasz és német hazafiak egyszerre reménykedtek a politikai demokratizálódásban és a nemzeti egység létrehozásában.

Ebben a helyzetben vált elfogadhatóvá sokak szemében a politikai erőszak alkalmazása, amelyet már nem polgárháború, hanem forradalom néven emlegettek.

Egy történelmi pillanatra úgy tűnt, hogy egész Európa át fog alakulni. A tüntetések, fegyveres felkelések és háborúk során azonban szinte mindenhol felülkerekedtek a régi államgépezetek. Egy angol történész szerint 1848 volt az a fordulópont, ahol Európa nem fordult új irányba. Vajon igaza volt? Valóban eredménytelen volt az 1848-as nemzedék küzdelme?

Szó sincs róla, az 1848 folyamán kiharcolt eredmények egy része fennmaradt: a szárd, svájci, dán és belgiumi alkotmány, a francia általános választójog, valamint a közép-európai jobbágyság minden maradványának eltörlése. Egy időre viszont mindenhol megszilárdult az elnyomás, az állami rendőri és katonai szervezeteket mindenhol megerősítették.

Ebben a reakció által áthatott társadalmi légkörben a forradalomról már nem a francia forradalom tömeges kivégzései jutottak az emberek eszébe, hanem 1848 eszméi, a nagyobb társadalmi egyenlőségért, a képviseleti rendszerért és nem utolsó sorban a nemzeti függetlenségért vívott küzdelmek.

A forradalom eszméje magába olvasztotta a hazafias törekvéseket, az önfeláldozó harcokat, a nemzeti hősök kultuszát, s ezért az 1848 utáni nemzedék egyre több képviselője már nem veszedelmes polgárháborúnak tekintette a forradalmat, hanem kultikus tiszteletre méltó történelmi jelenségnek – Madách szavaival élve „Isten szikrájának”.