A magyar Vasember, akit elfelejtettünk, és talán ma sem értenénk

A politika által foglyul ejtett történelmi emlékezetünkben nem mindig emlékszünk meg azokról, akik fontos szerepet töltöttek be egy esemény kapcsán. 1848 és az 1867-es kiegyezés kapcsán pedig egy megkerülhetetlen szereplő Nyáry Pál, akiről vélhetően idén is csak szülőfalujában fognak megemlékezni.

Az idei március 15-ét a közelgő választásoknak köszönhetően az átlagosnál is jobban túszul ejti majd a napi politika. A politikusok a szokottnál is izzadtabban fognak erőlködni, hogy bizonyítsák: ők 1848 igazi örökösei, ellenfeleik pedig méltatlanok a nagy idők nagy embereinek emlékéhez.

A gátlástalan kampánynekromanták állás- és üléspontnak megfelelően rángatják majd elő sírjukból Petőfi, Kossuth és Bem, vagy épp Batthyány, Széchenyi és Görgey szellemét, hogy az ő nevükben ígérjenek szebb jövőt, s átkozzák el a másik oldalt.

Lesz azonban valaki, akit borítékolhatóan idén is meg fog kímélni a politikai feketemágia.

Nyáry Pál neve szülőfaluján kívül talán sehol sem hangzik majd el idén sem. Holott megérdemelné – igaz, ehhez le kéne mondanunk e kétbites, fröccsöntött eldobható narratívákról, mert ezekbe igen nehezen gyömöszölhető be.

Nyáryt szokás a márciusi ifjak közé sorolni, holott sem olyan fiatal, sem olyan radikális nem volt, mint a Pilvax törzsközönsége. A 43 éves jogász mögött 1848 tavaszán már komoly közéleti múlt állt. Ekkor már három esztendeje a reformellenzék egyik, ha nem a legfontosabb hátterét adó Pest-Pilis-Solt vármegye helyettes alispánja volt, részt vett a Nemzeti Színház megalapításában, sürgette a megyei közigazgatás és a büntetés-végrehajtás modernizálását.

Oroszlánrésze volt abban, hogy egy évvel korábban valóra váltották Metternich rémálmát, és országgyűlési követté választották Kossuth Lajost

– akinek ekkoriban egyik legközelebbi harcostársa volt, s akivel később akkor szállt szembe, amikor szinte senki sem.

Sarkantyú és zabla

Március idusának arcképcsarnokába Petőfiékkel együtt került be, a népi emlékezet úgy őrizte meg őket, mint akik együtt vezették a húszezres tömeget a „rettegni méltóztató” Helytartótanács épülete elé.

Így is volt – ám valójában mindent megtett, hogy az a nap ne egészen úgy alakuljon, ahogy a francia forradalom szellemi emlőin nevelkedett ifjú társai elképzelték.

A legtöbben a Pilvaxban ugyanis igazi forradalomról álmodtak fegyvert ragadott néppel, barikádokkal, lámpavasra húzott reakciósokkal, lerombolt Bastille-al. Hogy nem így történt, abban Nyárynak kulcsszerepe volt.

Jól tudta ugyanis, hogy a bécsi ribilliótól megrettent udvart sarokba szorító pozsonyi országgyűlési reformellenzéknek nem egy olyan Pest kell, ahol a forradalom már kitört, hanem olyan, ahol bármikor kitörhet, ha követeléseik nem teljesülnek.

Ezért aztán átvette Petőfiéktől a kezdeményezést, szépen keresztülvezette a városon a fellelkesült tömeget, amelyet aztán Táncsics kiszabadítása után, a cenzúra nyílt semmibe vételével kinyomtatott Nemzeti dallal és a 12 ponttal a kezében haza is küldött.

Ezzel egyszerre tette világossá a magyar közvélemény és Bécs számára is: a régi rendnek vége.

Ugyanakkor megüzente a Burgba is: végződhetett volna – és, ha megmakacsolják magukat, végződhet is még – ez sokkal csúnyábban is. Elment addig a pontig, ahonnan a változások már nem fordíthatóak vissza, de a békés kiegyezés még éppen, hogy lehetséges a hatalommal.

A következő szűk másfél évben ezt igyekezett elérni újra, meg újra: egyszerre meglovagolni és zablát is tenni a meglóduló történelemre. Ha lassul az iram, sarkantyúzni, ha túl gyors, visszafogni. E szédületes akrobatamutatványban nem az volt a meglepő, hogy végül kudarcba fulladt, hanem az, hogy jó ideig úgy tűnt, sikerülni fog.

Ami itt dől el – és ami nem

Az első népképviseleti Országgyűlésben az új kormány egyik legádázabb kritikusának szerepébe helyezkedett. Nem azért, mert egy percig is árulónak tartotta volna Batthyányékat, hanem, mert érezte: a márciusban létrejött, – és akkor általa is messzemenőkig támogatott –

a királytól és a nádortól a reformellenzéken át a márciusi ifjakig ívelő nemzeti közmegegyezés csak ideiglenes állapot.

Tartóssá akkor válhat, ha Bécsnek túl sokat kell kockáztatnia, hogy ezt felrúgja, a kivívott engedmények pedig elegendőek lesznek ahhoz, hogy kifogják a szelet a pesti radikálisok vitorlájából. Ehhez pedig az, amit az adott pillanatban a kormány képviselt, már nem volt elég.

Nyáry tudta, hogy a Burgban éppen úgy háborúra készülnek, mint a Pilvaxban, s ennek csak akkor lehet elejét venni, ha megteremtik az önálló magyar honvédelmi erőt. Olyan reguláris hadsereget, amelynek nem Bécsből parancsolnak, de nem is a jakobinus asztalcsapkodók szónoklataira gyűlik egybe. Mindenekelőtt ezért kelt ki szenvedélyesen az ellen, hogy magyar csapatokat küldjenek az Itáliában megszorult császári haderő támogatására. Azokra a katonákra ugyanis itthon volt szükség, egyébként sem állt érdekünkben, hogy gyorsan végezzenek az olasz forradalmakkal. Addig sem értek rá velünk foglalkozni.

Ugyanezért követelte, hogy a magyar kormány folytasson saját külpolitikát, szövetkezzen a német egységet sürgetőkkel, tolja bele minél jobban Ausztriát az új germán állam körüli diplomáciai (és talán katonai) küzdelmekbe, hátha még az újjászülető birodalomtól rettegő oroszokkal is konfliktusba keveredik.

Nyáry tisztában volt azzal, amivel a mindenkori magyar politikusok közül csak fájdalmasan kevesen: Magyarország sorsa elsősorban nem Magyarországon dől el.

Ebből következően egy-egy lépés helyességét, vagy helytelenségét nem elvont ideológiai szempontok, hanem az éppen aktuális nemzetközi politikai realitás határozza meg. Itt Közép-Európában pedig mindenekelőtt az, mi történik német földön.

És ’48 nyarán egy pillanatra úgy tűnt, pontosan az, amire nekünk van szükségünk. Augusztus 6-án a császári ezredek parancsba kapták, hogy a fekete-sárga Habsburg-színek mellé húzzák fel az össznémet lobogót is, úgy tűnt, Bécs belemegy a német egységbe.

Ám az új forradalmi Germánia 24 órát sem élt meg. Másnap Latour hadügyminiszter levonatta a fekete-piros-arany zászlókat, amelyek örökre raktárba kerültek. A júliusi itáliai győzelmekkel együtt most már világos volt: a Burg figyelmét már sem észak, sem dél felé nem köti le semmi, arccal kelet, a „magyar kérdés” felé fordulhatnak.

„Minden pillanatban készek vagyunk a békére”

Nyáry eddig volt ellenzéki. Már júliusban is ő volt az, aki az Országgyűléstől a haza védelmének anyagi fedezetét kérő Kossuth beszédét félbeszakítva felugrott: „Megadjuk!” A kormány egyik legádázabb kritikusának nyilatkozata aztán el is döntötte a kérdést.

Szeptembertől már az Országos Honvédelmi Bizottmány alelnökeként szervezte az önvédelmi harcot. Amit mindenáron el akart kerülni, most már elkerülhetetlen volt, s ha már így alakult, vállalta a küzdelmet.

De nem Petőfiék respublikájáért, s nem is Kossuth teljesen független „magyar álladalmáért”. Előbbit nem is akarta, utóbbiról tudta, hogy szónoklatokban jól hangzik, de valójában lehetetlen – mert a nagyhatalmak közül senkinek sem érdeke.

„Védjük magunkat, ameddig lehet, s fel nem adjuk a nemzet jogait, mindamellett a nemzet törvényes jogainak s függetlenségének alapján minden pillanatban készek vagyunk a békére”

– szögezte le az Országgyűlésben, s indítványozta, hogy ezt hivatalosan is határozatba foglalják. Leszavazták, mert a többség nem értette, minek a békéről beszélni háború idején.

Nyáry viszont tudta: az országra kényszerített háború egyetlen reális célja a minél előnyösebb béke megkötése,

s erről tudatni kell a nagyhatalmakat is, amelyeknek teljesen mindegy, milyen keretek közt működik a Habsburg Birodalom, a fontos, hogy létezzen.  

Áprilisban azon maroknyi képviselő között volt, akik a Függetlenségi Nyilatkozat ellen érveltek. Nyáryt nem vakították el a tavaszi hadjárat sikerei. Tisztában volt vele: bármilyen hősiesen harcolnak a honvédek, az ország sorsa nem a hazai harcmezőkön dől el. 

Nem tudjuk, addigra eljutott-e a híre Debrecenbe, de ha nem, akkor is már jó ideje minden józan szemlélő számára világos volt, hogy így lesz: április 3-án az eddig időhúzásra játszó porosz király hivatalosan is visszautasította az egységes Németország koronáját.

Ezzel (egyelőre) lemondott a kisnémet egységről is, kizárva az elméleti lehetőségét is, hogy konfliktusba kerüljön Ausztriával (erre majd csak 1866-ban kerül sor). S, ami legalább ennyire, ha nem még inkább sorsdöntő volt: az új, hatalmas európai rivális birodalom rémképe már nem kísértette a cárt sem, aki (ahogyan Hermann Róbert is rámutat) így már nyugodtan dönthetett úgy, hogy eleget téve Ferenc József kérésének, seregeinek nem Berlin, hanem Magyarország felé adja ki a támadási parancsot.

„Annál jobb” – írta gúnyosan az ifjú császár édesanyjának, mikor értesült, hogy a magyar Országgyűlés megfosztotta trónjától. A 18 éves uralkodó pontosabban mérte le a Függetlenségi Nyilatkozat valós súlyát, mint a legtöbb, nála évtizedekkel idősebb magyar vezető.

Az orosz intervenciót persze nem ez idézte elő, hiszen arról már március vége óta tárgyaltak, s legkésőbb a német egység ellehetetlenülése után döntöttek is Szentpéterváron.

Ám a debreceni Nagytemplomban hatalmas lelkesedéssel elfogadott határozat végül egyedül arra volt jó, hogy Európa minden nagyhatalmát hidegrázás fogja el a Habsburg Birodalom felbomlásától és a helyén keletkező vákuumtól,

amelyről Londonban és Párizsban is meg voltak győződve, hogy végül úgyis az oroszok töltenek be. Na, meg persze arra, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat megszavazása, sőt, nem egyszer a puszta kihirdetése miatt a szabadságharc vérbe fojtása után Haynau vérbírái még több embert küldjenek kötélre.

Nyáry alighanem – legalább nagyobbrészt – tisztában volt ezzel. Mégis maradt Debrecenben. Nem ő ütötte a léket a hajón, de már nem hagyta el, akkor sem, amikor az már süllyedt.

Vállalta a kilátástalan küzdelmet, s aztán az egyetlen felelős döntést: a harc feladását is.

Ott volt a világosi fegyverletételnél, így nem kerülte el a hadifogságot, a vésztörvényszéket, a halálos ítéletet, majd a kegyelemből kiszabott börtönéveket sem. (Ellentétben például fő ellenlábasával, az emigrációba vonuló Madarász Lászlóval, aki Debrecenben oly előszeretettel bélyegezte gyávának a békére hajlókat.)

Se Kossuth, se Deák

Szabadulása után kivette részét a Kiegyezéshez vezető politikai küzdelmekben – ezúttal ismét a radikálisabb táborban. A Felirati helyett a Határozati Párthoz csatlakozott, az Országgyűlés hozzájárulása nélkül kiszabott adók megtagadására szólított fel, s végül az 1867-ben tető alá hozott megállapodást is elutasította.

Ugyanakkor nem osztotta Kossuthnak a megegyezéstől való teljes elzárkózását sem, amely a valósággal köszönőviszonyban sem levő légvárakon túl érdemi alternatívát nem nyújtott. Talán nem meglepő: alig volt, aki megértette. Egy alkalommal indulatosan így csattant fel:

„(…) én leczkéket sem Kossuthtól, sem Deáktól elfogadni nem vagyok köteles. (…) Meg vagyok győződve, hogy 1867-ben többet követelve, hosszasabban türve és kitartva, többet lehet elérni”.

Mérsékeltből radikális, radikálisból mérsékelt, aztán megint radikális. Szerencsésebb országokban egy politikai szédelgő pályafutása fest így, Közép-Európában egy reálpolitikusé.

Akit elvont ideológiai ködevések helyett egész életében egyedül a hazája érdekei vezettek. És, aki ebben az egy – és minden másnál fontosabb – kérdésben olyan könyörtelenül következetes volt, hogy kortársai Vasembernek hívták.

Az adott helyzetben a lehető legtöbbet tűzte ki célul, ami a valós hazai és nemzetközi viszonyok között még reálisan elérhető volt. Ebből nem engedett semmit, de ennél tovább se volt hajlandó menni. Kitartóan és keményen küzdeni, de közben végig résnyire nyitva hagyni a megegyezés ajtaját – foglalhatnánk össze krédóját. Vagy akár Szent Ferenc imádságával:

„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Ha ezeket az agyonidézett sorokat – s velük a történelmi tudattalan mélyére száműzött Nyáry Pálokat – egyszer majd legalább nagyjából megértjük, akkor talán a provinciális önfeladáson és a dafkekuruckodáson túllépve lesz magyar nemzetstratégia, ne adj’ Isten magyar államférfiak is.

NYITÓKÉP: A Nemzeti Múzeum a forradalom napján. FOTÓ: Ismeretlen szerző akvarellje / Wikimedia Commons