1848 üzenete a Z- és az Alfa-generáció számára

1848. március 15-e mindannyiunké. Ennek megfelelően használjuk is saját céljaink eléréséhez, cselekedeteink indokolásához. 1848. március 15-e minta, amelyet követünk és követnünk kell.

A forradalmat használta a hatalom a megszorítások igazolására, a rezsicsökkentés vagy a Brüsszel elleni harc ideologizálására, és feltételezem, a „stratégiai nyugalom” okolása is a témából indul majd ki. Használja ugyanakkor az is, aki kritikus a hatalommal szemben: március idusa kiváló kiindulópont a putyini barátság elítéséléséhez. Persze, használta a Tanítanék Mozgalom is 2016-ban a legnagyobb pedagógustüntetésen a Kossuth téren. Kövezzenek meg, de szerintem ez így van rendjén.

A sorosozással sem március 15. miatt volt baj, és egyáltalán nem elítélhető az sem, ha az ellenzék a protekcionizmusról, a korrupcióról vagy az EU-s pénzek elsíbolásáról beszél ezen a napon. Egyszerűen azért, mert március 15. a jelenünkről szól. Mert az elődeink cselekedeteit úgy tudjuk a magunkénak tekinteni, ha

kapcsolni tudjuk az életünkhöz, a mindennapi gondjainkhoz.

1848-ban a jobbágyság felszabadítása, az ősiség eltörlése, a közteherviselés megteremtése, a régóta vágyott unió Erdéllyel voltak napirenden, ma a mellettünk zajló háború és az ebből fakadó problémák: a benzinellátás akadozása, a menekültkérdés, a nagymértékű infláció, valamint a helyzet rosszabbá válásától való félelmünk. Mindez mint közösséget és mint egyént is érint mindannyiunkat.

A feudális rendszer megakadályozta a gazdaságunk fejlődését. Bénítólag hatott minden társadalmi rétegre. A Nyugatról érkező forradalmi hullám hatalmas lökést adott a magyar viszonyok rendezésére is. Bár óriási elmaradással, de még mindig évtizedekkel a kelet-európai államok előtt (II. Sándor csak 1861-ben szabadította fel az orosz jobbágyokat) elindult a társadalmi átalakulás. Az áprilisi törvények lehetőséget biztosítottak az immár szabad parasztságnak a fellélegzésre, a birtokosoknak pedig a földjeik eladásával a tőke befektetésére.

A forradalmat azonban a reálpolitizálás indokolására nem lehet felhasználni.

Március 15-én a lelkesedés, a lendület és a hatalom esetleges megtorlásának következményeivel számoló bátorság (vagy az azzal nem számoló vakmerőség) nyilvánulhat meg. Egyéni és közösségi egyaránt. 1848-ban tehát az embereknek hasonló problémáik voltak, mint amilyenekkel ma szembesülünk, amelyek a mindennapi életüket keserítették meg. A megmozdulások pedig abból fakadtak, hogy nem volt miért tűrniük, nem volt más választásuk, nem volt hová hátrálniuk.

Az a hamis pátosz, amely 1848-at körülveszi, teljességgel hiteltelen. A megfeszülő arcizmokkal, bátorságot sugárzó kiöregedett rockerekkel és maníros musicalszínészekkel elharsogott Nemzeti dal félrevezető és káros.

A tradíciók ápolása nem piedesztálra emeléssel történik,

hanem azzal, ha hozzá merünk nyúlni a témához, ha lerántjuk a leplet a legendákról, és bizonyítást nyer, hogy Petőfi, Jókai, Sükei, Bulyovszky ugyanolyan ember volt, mint amilyenek mi vagyunk: az egyik indulatos, kiállhatatlan, a másik visszahúzódó, cseppet sem forradalmár alkat, a harmadik önállósítja magát, és nevetségessé válik, és így tovább.

Elismerem, hogy messziről indultam, ám szerettem volna rávilágítani arra az alapvetésre, hogy 1848 figurái ugyanúgy éltek, szerettek, hibáztak, mint a mai ember. Ez teremti meg a kapcsolatot múlt és jelen, egyén és egyén, közösség és közösség között. Ez biztosítja a közösség- és nemzettudatot, nem pedig az erőltetett, hamis patetikus múltba révedés.

A tradíció továbbörökítése a történelemtanár feladata is. Kiemelt szempont a fentiek alapján, hogy megpróbáljuk a tanítványaink mindennapi életéhez kapcsolni a történelmi eseményeket. Ha ez nem sikerül, a Z- és az Alfa-generáció megnyerésére esélyünk sem lesz.

Másfél évtizeddel ezelőtt a megboldogult Nemzeti Tankönyvkiadó jóvoltából néhány kollégámmal és barátommal készítettünk az általános iskolások számára egy munkafüzetet a nem szakrendszerű oktatás megkönnyítéséhez. Az 1848. március 15-i témanap kooperatív technikákra történő kidolgozása az én feladatom volt: A tanulók a nőttön-növő tömeget grafikonon követhették, Petőfi otthon felejtett Nemzeti dalát ólombetűkből rakhatták ki, Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója a szénapiacról beszökő tehenek kihajtásához kapott a gyerekektől matematikai segítséget.

Az elmúlt 20 évben számtalanszor állítottam össze iskolai műsort nemzeti ünnepek alkalmából. Egy alkalommal színpadra is vittem a márciusi eseményeket. Igyekeztem úgy összeállítani a „darabot”, hogy lehántsam róla az összes rátapadt fals réteget, és csak az emberi arcát mutassam meg az eseményeknek: Sükei Károly dadogását, Landerer Lajos és Irinyi József összekacsintását (a nyomdatulajdonos minden ehetőségre rendelkezett forgatókönyvvel), a Nemzeti Színház esti eseményeit: a csókjelenetet, valamint hogy „a vak író” (Táncsics) nem tudott eleget tenni a „viszontlátás” örömének. Abban mindenképpen biztos vagyok, hogy a formális, ünneplő ruhás, az igazgató beszédétől vontatott, XIX. századi kifejezésekkel tűzdelt, vigyázzba állós műsorok

inkább elidegenítik a témától a gyerekeket,

mintsem közelítenék hozzá.

Gyakorlatilag mindegy, hogy a pedagógus a személyiségével varázsolja el a tanítványait, vagy olyan módszereket, technikákat alkalmaz, amelyek által a gyermekek részesei lesznek az eseményeknek („Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem.” Konfuciusz). A legjobb persze, ha mindkettő egyszerre van jelen; a lényeg, hogy élményszerű legyen, és a tanítványaink a saját gondjaikhoz, örömeikhez tudják kapcsolni az őseik gondjait és örömeit. Csak így lesznek képesek magukévá tenni, és következtetéseket, tanulságokat levonni.

Ma fordítva ül a huszár a lovon. A ló arca Nyugat felé, a huszár Kelet felé haladna. A történelmi tapasztalat pedig, mint minden esetben, most is az, hogy a győztes forradalmat a nyugati szél hozta, a honvédő háborút pedig csak a Kelet volt képes eltiporni nagyhatalmi érdekek mentén. A következtetésnek pedig annak kell lennie, hogy az értékválasztásunk Szent István óta egyértelmű,

ne menjünk azzal szembe, mert nem éri meg!