A második latin-amerikai nagyváros, ahol azonnal otthon éreztem magam

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.03.10. 19:05

Az argentin főváros tényleg Dél-Amerika Párizsa, de a maga jogán is kulturális világközpont. Modern képzőművészetből Rionál is nagyobb és mélyebb dózist kaptam, láttam tangótáncosokat, gigantomániában fogant temetőt, vasárnap piaccá alakuló San Telmot, színpompás Boca negyedet. Kezdem kapisgálni, miért Evita Perón és Diego Maradona az ország két legnagyobb hőse.

A második latin-amerikai nagyváros, ahol azonnal otthon éreztem magam

Február huszonötödikén tűző napsütésben az uruguayi Colonia del Sacramentoban hajóra szálltam, és az Amazonashoz hasonlóan „végtelen” vízfelület, a La Plata másik oldalán fekvő, külvárosokkal együtt tizenötmilliós Buenos Airesbe utaztam.

A világítótorony, a parti házak és a közeli szigetecskék fái hamar a távolba foszlottak, csak az óriásfolyam maradt. Gyorsan megettem egy csirkés szendvicset és jellegzetes hispanoamerikai édességet, egy most éppen csokis alfajort, az uruguayi változatot – ahány ország, annyiféleképpen csinálják –, és siettem ki az utastérből, hogy ne bent ücsörögjek, amikor megérkezünk a Madero kikötőnegyedbe.

Posztmodern toronyházak, szokásos raktárépületek fogadtak – ezek voltak az első benyomásaim Buenos Airesből, majd szinte csak raktárépületeket, darukat, kartonpapírokat, kicsit lepusztult közeget láttam. Melyik kikötő nem az?

Egy és negyed óráig tartott az út, menetrend szerint futottunk be, majd állttam végig a közel egyórás sort. A határőr csak azt kérdezte, miért jöttem Argentínába, és máris pecsételt. A maradék uruguayi készpénzt még a hajón átváltottam, de annyira kevés volt, hogy rögtön kereshettem automatát, vehettem ki belőle, mert taxiban itt nem szokás a kártyás fizetés, és Argentína sajnos távolról sem olyan olcsó, mint hittem és mint híresztelik róla – de az én készülékemben volt a hiba.

Nem készültem fel eléggé az országból, és mert nem szeretem a készpénzt, nem is gondoltam, hogy kéne párszáz dollár, mert ha feketén váltom be, legalább a kétszeresét kapom a realitásokat alig fedő banki árfolyamnak: most 108, tehát 216 pesót ér egy dollár. Az árak viszont a banki árfolyamhoz vannak hangolva, itt Revoluttal sem lehet spórolni, az is hivatalos, cseszhetem, plusz a háború miatt történelmi mélyponton a forint.

Az itteni pénzek is lejtmenetben, de nem értéktelenednek el olyan gyorsan, mint a magyar; igaz, nem Ukrajna a szomszéd.

Egy átlagebéd, mondjuk rántott csirkemell sült krumplival, és mellé fél liter Coca Cola hivatalosan kb. 4500 forint, míg ha a Microcentro (a központi üzleti negyed) híres sétálóutcája, a calle Florida valamelyik feketeárusánál váltanék dollárt, csak háromezer lenne. Ott rengeteg a pénzváltó, mást sem lehet hallani, csak hogy „cambio, cambio.”

Argentínába se dollárt, se eurót nem hoztam, fel sem merült, mint ahogy máshova sem vittem, csak az út elején Kolumbiába, majd a maradékot át Panamába, ott úgyis az a hivatalos fizetőeszköz. Állítólag kicsi az esélye, hogy az utcai árusok átvágják az embert, viszont hallani még náluk is jobban váltó kínaiakról is. Most már mindegy, lemaradtam, délen meg minden nap túrázom, kirándulok, pingvint nézek, és túrákhoz általában jár ebéd.

A tüntetés egy obeliszk árnyékában is nemzeti sport

Első este szembesültem a nyers pénzügyi valósággal: paradicsomos-petrezselymes halszeletet ettem, 3,75 decis argentin vörösborral (Alamos/Malbec) és buborékos ásványvízzel kísértem le, és tízezer forintnál többet fizettem. Eleve ritkaság, hogy a kártyahasználat plusz tizenöt százalék, itt annyit tettek rá (Uruguayban nemzetközi kártyáknál inkább levonják azt a tizenöt százalékot), sőt, a végén a pincér mosolyogva közölte: a borravaló nincs ám benne a számlában.

A hal ízlett, de nem volt különleges, borral, tokkal-vonóval, soha nem ért meg tízezer forintot, viszont legalább észbe kaptam: nem árt még jobban odafigyelni a kiadásokra.

A közvetlen belváros egy részét be is jártam már addig. A szálloda öt percre van a sok műantik szobor miatt parnasszusi hangulatú Kongresszustól, úgyhogy azt nagyon hamar, plusz helyi specialitással, tüntetéssel egybekötve néztem meg. A vezérszónokok például a nők és a munkások jogaiért szólaltak fel, miközben az egyik transzparensről (az argentin) Che Guevara nézett harcosan a járókelők szemébe. Mintha ismét világforradalomba csöppentem volna.

Kongresszus.

Kongresszus.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Aznap a város másik pontján, Ukrajna mellett is kiálltak, szerdán pedig szintén a kongresszus elé vonult monumentálisan a jónép, több zászlón Eva Perón (1919-1952) arca díszelgett. A legendás tangóénekes- és komponista, Carlos Gardel (1890-1935), Lionel Messi és Ferenc pápa ugyan iszonyat népszerű, de Argentínának csak két igazi népmesei hős, tragikus sorsú ikon adatott meg: Evita és Diego Armando Maradona. Tényleg szeretnek errefelé tüntetni, hallatni a hangjukat, ez már nemzeti sport, és jól is van így – konstatáltam.

Meg azt a szomorú tényt is, hogy bármerre járok, feltűnően sok a hajléktalan, a kongresszus előtti, keresztutakkal szabdalt hatalmas tér is tele van velük. Matracokon, mindenféle limlomokon, általában csoportosan alszanak, napközben békések, elvannak, sötétedés és néhány pia után sokuk agresszívebb, veszélyesebb. Egyetlen latinamerikai nagyvárosban sem láttam még ennyit.

Emlékezzünk: 1976 és 1983 között Dél-Amerika történelmének egyik legdémonibb katonai rezsimje uralkodott itt, ölte szakmányban a másként gondolkozókat, baloldali aktivistákat, csalatta el az 1978-as foci világbajnokságot, majd belebukott az eszement Falkland-kalandba.

A szigeteket (argentinul: Islas Malvinas) rendületlenül magukénak vallják, de manapság kevesen bolondulnának meg annyira, hogy többmillió juhért hadba vonuljanak. Üvöltő jeges szelekből Patagóniában és a Tűzföldön sincs hiány, és ott harcolni sem kell.

Tüntetés Buenos Aires-ben.

Tüntetés Buenos Aires-ben.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Első gyors sétámba a város első – a mai San Telmo negyed területén történt – alapításának négyszázadik évfordulóján, 1936-ban felavatott Obeliszk és környéke, a Köztársaság tér, a Július 9. és a Corrientes, valamint a Kolumbusz színház fért bele. Rengeteg a monumentális sugárút, pompás palotákkal, tágak, de még emberiek ezek a terek, és az aggasztóan kevés zöldterület ellenére azonnal otthon éreztem magam Buenos Airesben. Ezt az érzést eddig csak egyetlen másik latinamerikai nagyvárosban, Cartagenában (kisvárosok közül pedig az egy szem Mompoxban) éltem át.

A metropolisz építészeti arculatát a meteoritszerű gazdasági fellendülés éveiben, 1870 és 1930 között, a szédítő tempójú növekedés, fejlődés, és a főként Olaszországból érkező nagy bevándorlási hullám közben alakították ki. Az akkori világ egyik leggazdagabb államának hivalkodásra és vagyonának mutogatására vágyó elitje számára Párizs volt a minta, a követendő példa.

Nekem ez a párizsi vonal köszön vissza Buenos Airesben, mások szerint viszont jellegzetes délolasz hely. Egy biztos: Montevideo mellett a legeurópaibb nagyváros a kontinensen.

Architekturálisan három stílus határozza meg: neoklasszicizmus, art nouveau, art deco/modernizmus. Itt jóval kevesebb a koloniális emlék, mint északabbra, csak a szűkutcás, macskaköves San Telmoban maradt pár mutatóba, és azok sem tizenhatodik-tizenhetedik századiak. A romantikus munkásnegyed, a pofátlanul turistacsalogató, de azért mutatós La Boca (magyarul: száj) kivételével egységes a központi barriok arculata, könnyű tájékozódni.

Obeliszk.

Obeliszk.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A gyarmati építészet hiánya tudatos tervezés eredménye: helyi mesztic barokk soha nem létezett, és a tizenkilencedik század második felében a maradék koloniális örökséget is ki akarták gyomlálni. Helyette az Haussmann-féle párizsi újjáépítéstől ihletett építészek a francia felvilágosodás szellemiségét próbálták megjeleníteni. Az ibériai hatás a jóval kevesebb modern katalán, újkoloniális és újspanyol reneszánsz konstrukciókon figyelhető meg. A francia és a spanyol vonal tökéletesen kiegészítik egymást.

Minden út Evita Perónhoz vezet

Másnap a La Platához közeli Recoleta negyedben, a világ egyik leghíresebb temetőjében kezdtem.

1822-ben nyitották meg, a század végére kapták fel, azóta háromszor újítottak rajta. Fura egy hely, a közel ötezer kriptából hetvenet műemlékké nyilvánítottak – ez iszonyat magas szám –, és mintha nem is sírok között, hanem város a városban járnánk, angyalkás-jézuskás szobrokkal, szoborcsoportokkal, kisebb palotaméretű mauzóleumokkal, a megszokottnál ájtatosabb szövegekkel. Klasszcizmustól a neogótikáig, korai modernig, art nouveau-ig csomó stílus találkozik, és üti egymást rendesen.

A túlburjánzó recoletai temető.

A túlburjánzó recoletai temető.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Nekem a viszonylag egyszerű, nem hivalkodó fekete márvány art nouveau sírok tetszettek legjobban. Milyen jó lehet itt halottnak lenni – szokta mondani az apám egy-egy nyugalmasabb-látványosabb temetőt, például a Pére Lachaise-t járva. A recoletaira elfogynának a szavai, és igaza lenne, mert a látványt tényleg nehéz leírni.

Ugyanazzal a gigantomániával szembesülünk, mint a várost a tizenkilencedik század végén teljesem átfazonírozó építészek munkáiban.

De itt túlburjánzik a giccs, a gőgös magamutogatás, az én palotám szebb és főként nagyobb, mint a szomszédé; az építmények bábeli tornyokként törnek az égbe, hívságok és képmutatás emlékművei, tábornokok, írók, Nobel-díjas tudósok és a közélet más nagyjainak sírjai között szédelegve magunknak is csak félve valljuk be: felesleges a felhajtás, bóvli és gagyi, meg minden. De mégis megfog, mint ahogy a minőségi kerti törpéket, vagy a Jancsi és Juliska hangulatú német kisvárosokat sem lehet nem imádni.

Az alapigazságok itt is érvényesülnek: minden út Rómába, a Recoletaban pedig Evita Perón (leánykori nevén Maria Eva Duarte) megkapóan egyszerű, fekete márvány nyughelyéhez vezet.

Felmenőivel, a Duarte családdal együtt alussza örök álmát, sírján mindig frissek a virágok. Ha feltámadna, és holnap lenne elnökválasztás, kiütéssel nyerné. A nép lánya, akinél kevesebben tettek többet az elesettekért, hátrányos helyzetűekért, mélyszegényekért, melósokért. Egyszerű, közérthető üzeneteket fogalmazott meg, és míg a perónizmus máig megosztja az argentin közvéleményt, rá majdnem mindenki hősként emlékezik, alakja érzelmeket mozgat meg, hoz felszínre.

Evita Perón síremléke.

Evita Perón síremléke.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A legelitebb, legelegánsabb, remek pékségekkel és más csodaboltokkal teli városrész, Palermo szívében áll a remekül összeválogatott Evita Perón múzeum. Tényleg minden klappol, nincs túlzott heroizálás, a tragikusan rövid életút bemutatása csak enyhén szentimentális, ruhák és megsárgult fényképek, archív televíziófelvételek a háromszor elnökké választott férj, az ellentmondásos megítélésű, populista, de a közvélekedéssel ellentétben – legalábbis felesége haláláig – nem széljobb, diktatórikus módszerekhez később, akkor viszont durván hozzányúló Juan Domingo Perón- (1895-1974) és Eva-beszédekkel, második világháború utáni argentín lakásbelsőkkel, konyhákkal – addigra már rég bedőlt a gazdasági csoda, az ország elindult az örökös, mára alapértelmezett államcsőd-állapot felé.

Soha nem voltam Evita-rajongó, nem vagyok argentin, alakja és drámai élete viszont rám is hat.

Valahogy úgy mint a tiszavirág, a kérész: még fel sem fogtuk lényének lényegét, de máris eltávozott, örök űrt hagyva maga mögött, mert folyamatosan belelátjuk, képzeljük a „mi lehetett volna, ha” történetvégeket. Evita történetének az lett a vége, hogy harminchárom évesen, harminchárom kilóra lefogyva, hunyt el méhnyakrákban, s vált halhatatlanná. Utána a közeli ökoparkban, patagóniai rágcsáló állatkák és pávák között, egy kertnyi őstermészetben, borult égbolt alatt szellőztettem ki a gondolataimat.

Palermo negyed békéje.

Palermo negyed békéje.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Addigra a Latin-amerikai Művészeti Múzeumot is megjártam, azt kaptam, amire számítottam, nagyívű panorámát a kontinensnél méretesebb, az USA-Mexikó határig terjedő térség huszadik és huszonegyedik századi vizuális alkotásaiból. Az egyik időszaki kiállítás keretében Buenos Airesben élő kolumbiai nőtestvérek az éjszaka hírességeit, színészeket, táncosokat stb. ábrázoló hatvanas-hetvenes évekbeli fotóit, a másikon a szintén retro, helyi transznemű alkotók és előadóművészek különös világát bemutató darabok

A múzeum annyira híres és agyonreklámozott, hogy törvényszerűen csalódás egy kicsit. Szerencsére ugyanabban a kategóriában másnap hibátlant láttam.

Az argentin főváros a világ egyik leginkább meleg- és leszbikusbarát helye, itt aztán tényleg a kutya sem foglalkozik azzal, hogy ki kivel, kivel nem, látni is az utcán, rengeteg az azonosnemű pár, sok a transznemnű, iskolásokat persze senki nem csalogat nemváltó műtétre, inkább mulat egy nagyot a város. A régmúlt erkölcsi normáit visszakövetelő, erénycsősz törvényekkel, népszavazásokkal – mintha soha nem lett volna szexuális forradalom – sem akarnak valós problémákról fiktívekre terelni.

Palermo több negyedből összeálló városrész. Palermo Hollywood és különösen Palermo Soho a szórakozásról szól, utóbbi kocsmái, bárjai, emberi léptékű utcái Buenos Aires éjszakai életének kedvelt helyei. Szerda este az ezredforduló partikorszakáig visszavezethető ismeretséggel, egy nagyon kedves és életvidám arccal boroztam – ő koktélozott – az egyikben. Régóta a tangó szerelmese, itt tanulja, neki Buenos Aires a top, szerinte is nagyon kedvesek és segítőkészek az argentinok. Abszolút értem, ez a város tényleg kifinomult csúcsdesztináció, némi dekadenciával. Maga a tangó is dekadens (és gyönyörű) műfaj.

Múzeumi séták a modern és a kortárs képzőművészet világában

Vasárnapra elromlott az idő, szemetelő esőben gyalogoltam el a félórára lévő méretes főtérig a központi üzleti negyedben. A montevideói Plaza Independenciara emlékeztető, hasonló funkciót betöltő, de valamivel nagyobb Plaza de Mayo nagy folyóhoz, kikötőhöz közeli végén a jellegzetes vöröses elnöki palota, a Casa Rosada, a másikon az egykori Rio de la Plata gyarmati alkirályság hófehér székhelye, a ma helytörténeti múzeumként funkcionáló Cabildo áll.

Köztük a műfajában szokatlanul klasszicista városi katedrális, paloták, közigazgatási épületek, bankszékházak, középen a monumentális Május piramisa emlékmű, a Szabadság allegorikus alakját megformázó szoborral.

A főtér.

A főtér.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A májusi forradalom 1810-es eseményekre utal: a napóleoni háborúkra reagálva az alkirályt elmozdították, helyi kormányt neveztek ki helyette.

A tér gyönyörű, a Casa Rosada mögött pár perc séta után a kortárs toronyházakkal, vöröstéglás dokképületekkel megszórt, a legújabb építészeti trendek laborjaként is funkcionáló, a legátfogóbb felújításon átesett Madero kikötőnegyedben kötünk ki. A kortárs architektúra szerelmeseinek aranybánya. A kisebbik folyóparton legalább egy órát ücsörögtem, semmit nem csináltam, csak az épületeket, gyönyörű mértani rendjüket, a belőlük áradó mérhetetlen nyugalmat bámultam.

A romantikus San Telmo szintén néhány perc a Plaza de Mayo-tól, főutcája van vagy egy kilométer, vasárnap az egész negyed óriási kirakodóvásárrá alakul át,

tele antik boltokkal, mindenféle kacat- és dísztárgykereskedéssel, standokkal, könyvárusokkal – Buenos Airesben is szeretnek olvasni – és persze éttermekkel. Nagy, de békés a nyüzsi, hömpölyög a tömeg, folyamatosan megy az adás-vétel, köttetnek az üzletek, tangótáncosok lépnek fel a kajáldákban, és kalapoznak az előadás után. Egyre be is ültem, a negyed másik végében, a helyi főtéren, közel a Modern Művészetek Múzeumához.

San Telmo főutcája.

San Telmo főutcája.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A huszadik és huszonegyedik századi képzőművészet viszont minden történelemnél jobban érdekel, úgyhogy hamar bevettem magam a négyszintes épületbe, és nagyon bejött. Rióban is, Buenos Airesben is ez a múzeum a top, a viszonyítási pont. Szerencsém volt, mert pont a kortárs argentin irodalom kultikus figurája, a „fejetlen realizmust” kitaláló, mindenféle tabunak nekirontó író-költő, az 1973-as születésű Washington Cucurto (eredeti nevén Santiago Vega) „Minden fikció” időszakos kiállításának is otthont adott. Élénk színek, különösen feketék, sárgák és vörösek, mindenféle figurák, naiv és mágikus jelenetek, kollázs-megoldások…

Végig meg voltam győződve, hogy az alkotó csak afroamerikai lehet, pedig nem.

Basquiat az egyik kedvenc festőm, a képeken érződött a hatása – az utóbbi harminc-harmincöt év melyik afrohangulatú művén nem? –, de semmiféle utánérzés, epigonizmus nem ugrott be, Cucurto vizuális művészete a hatások ellenére úgy autentikus és zseniális, ahogy van. Előtte fogalmam sem volt róla, vizuális anyagaira viszont nagyon rákattantam, meghozták a kedvem a könyveihez. Állítólag Burroughs, Bukowski és Henry Miller írásaival rokon világ. 2002-ben sikeres nonprofit kiadót (Eloisa Cartonera) alapított – újrahasznosított anyagokból kézzel készített, megfizethető árú könyveket jelentetnek meg.

Washington Cucurto munkája.

Washington Cucurto munkája.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A múzeum persze nem csak az ő műveiből állt, és szintén a rióihoz hasonlóan ez is inkább az 1980 óta eltelt időkről, és nem a tényleges modernizmusról, az 1920-1960 közötti periódusról szólt. Nem mintha bajom lenne azzal, viszont sokkal jobban ismerjük, mint a kortárs argentin képzőművészetet, és ha már a kulturális szempontból csillagos ötös Buenos Airesben járok, inkább az utóbbira vagyok kíváncsi.

A pszichedeliától cyberdeliáig, környezetvédő mementóktól gyerek-játszóterekig, posztmodern homokozókig, sajátosan értelmezett térképektől minimalizmusig van minden. A mellette lévő Kortárs Művészeti Múzeum viszont kevésbé fogott meg, és a témaválasztás sem az én ízlésem: az 1936-os születésű francia Claude Vialiat jelenkori klasszikus festő előtt tisztelegtek a kurátorok, főként 1960-as és 1970-ben készített művei, köztük a tér fogalmát és a díszítőművészeteket újraértelmező monumentális freskószerű darabok töltötték meg a szomszédnál sokkal kisebb teret képező négy szintet.

A képzőművészeti szcéna mellett természetesen a tánc, az irodalom, a színház és a dzsessz is pörög rendesen, ínyenceknek és sznoboknak tökéletes hely ez a város.

Képzőművészeteknél maradva elmentem még a Boca Proa múzeumába, játékokról szólt az egész, ötletes kitekintéssel focira, bokszra és persze a legendás negyed múltjára, jelenére. Tetszett, de semmi különös, bőven több volt a futottak még kategóriánál, harmadnapra mégis elfelejted. A nyolcemeletes Kirchner Kulturális Központ kiállításai kevésbé felejthetők,

szerencsére nem minden emeleten, és emeletenként is szellősen futunk bele a művészetekbe, mert ha nem így lenne, napokig járhatnánk, és annyira tele lenne a fejünk az egésszel, hogy egy idő után képtelenek lennénk bármit is befogadni.

Az épületbelső a kortárs interior design remeke, sötét neoklasszicista a tér, lila és zöld téglatest- és négyzetformákkal a magasban, látogató megint alig, brazilok és pár nyugat-európai, főként holland kivételével nincsenek turisták, az egyik teremben például egy szem magamra jutott vagy négy őr. Összességében a videoanyagok fogtak meg leginkább, különösen egy mangákat és animéket idéző opus. Minden az elátkozott világról, ökológiai katasztrófákról, a nagy félelemről szólt.

Kirchner Központ.

Kirchner Központ.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Boca: kissé erőltetett

Ennyi múzeum talán sok is volt, mindenesetre most másféle élményekben, bazi nagy jéghegyekben, gleccserekben, fókákban és pingvinseregekben lesz részem. Buenos Airesbe ezekben a napokban szökik be az ősz, délen meg lassan télbe váltanak, annyira fütyül a szél. A főváros legkultikusabb barriojába, a lepusztult régi kikötő melletti, éjszaka nem veszélytelen, mindenre képes kurvákkal teli Bocába viszont még a legnagyobb nyárvégi kánikulában, plusz harmincban gyalogoltam ki, volt vagy másfél óra a San Telmo után egyre kilátástalanabb utakon, lakótelepek mellett vivő, uncsi út.

A negyedet dél-európai bevándorlók, elsősorban olaszok alapították a tizenkilencedik század vége felé. Praktikus okokból esett rá a választásuk – hajóik a kikötőbe futottak be, és egyből a közelben telepedtek le. Mikrovilágokat, összehasonlíthatatlanul egyedi közeget teremtettek, a földkerekség talán legművészibb és legszínpompásabb, 882-ben egy hosszú sztrájkot követően, Argentínától rövid időre elszakadó munkásnegyedét alapították meg.

Első utam a sárga-kékre festett, régi idők fociját idéző Boca Juniors stadionhoz vezetett. Buenos Aires legendás klubja (a másik a nagy rivális River Plate) mezét Diego Maradona és a népkedvenc Carlos Tevez is viselte pár évig. A környéken majdnem minden a 2020 rosszemlékű öszén elhunyt isteni Diegoról szól. Lehet Messi vagy bárki világmegváltó szupersztár, az argentin focit eddig egyedül és kizárólag Maradona váltotta meg, a labdarúgásban sem 1986 előtt, sem 1986 után nem fordult elő, hogy lényegében egy valaki nyerjen meg egy világbajnokságot.

Ő ezt tette, és az argentin néplélekben azóta ugyanaz a természetfeletti, mitikus hős, mint Evita Perón.

Soha nem voltam Diego-fan, Isten keze meg a doppingos csalásai kiverték a biztosítékot nálam, viszont mindig tiszteltem és elismertem a zsenijét, bár egy Johan Cruyff labdarúgásra és a kedvenc csapataimra (Ajax, FC Barcelona, holland és spanyol válogatott) gyakorolt hatását vagy Ronaldinho őstehetségét többre értékelem. Ettől Diego még Diego marad. Lábjegyzetnyi érdekesség, hogy a botrányos körülmények között megnyert 1978-as VB hőseire, Osvaldo Ardilesre, Mario Kempesre és a tréner Cesar Luis Menottira a kutya sem emlékszik már, viszont amíg Argentína Argentína marad, Maradona az örök number one.

A stadiontól pár perc a negyed főutcája, a turistáktól hemzsegő Caminito, zöld-sárga-kék-vörös házikókkal, az emeleti ablakokból, teraszokról életnagyságú Maradona, Evita és Ferenc pápa bábfigurák vigyorognak a járókelőkre, közös fotót is készíthetünk velük. Csomó művész árulja portékáját, tangótáncosok mindenhol, éttermek teraszán állandóan megy valami produkció, folyamatos a zsibvásár, a pörgés. Hamar bele is fáradtam, és a színkavalkád, a forgatag ugyan elvarázsolt, de mégis kissé művinek, erőltetettnek éreztem az egészet, a helyi kedvencemmé avanzsálódott San Telmo és Palermo is jobban bejött.

La Boca, színorgia.

La Boca, színorgia.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Be se ültem a méregdrága éttermek egyikébe, inkább visszaballagva a Microcentroba, ettem egy ízletes tejszínes-sóskás halételt, aztán másnap, mélydéli kirándulásra készülve ugyanott vásároltam egy fekete téli dzsekit. Hosszan moziztam Buenos Aires Párizshoz hasonló kávéház-kultúráján, nézegettem a pékségek ínycsiklandozó és túlméretezett süteményeit, hallgattam a járművek állandó tülkölését, porcikáimmal igyekeztem magamba szippantani a metropoliszt, megélni összehasonlíthatatlanul egyedi szellemiségét.

Puerto Madero.

Puerto Madero.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Egyetlen Buenos Aires kép sem lehet teljes a La Platába ömlő kisebb folyók, köztük a Tigre és az azonos nevű népszerű hétvégi és nyaralóhely nélkül. Valamikor régen az oda vetődött spanyol telepesek jaguárokat láttak, fogalmuk nem volt róluk, azt hitték, tigrisek, innen ered az elnevezés. Két óra tömény hajókázás, szerencsére végig sütött a nap, Puerto Madero-i indulás, a kikötő és a felhőkarcolók fokozatosan távoli pontokká váltak, eleinte a La Platán szeltük a vizet, elhaladtunk Recoleta, Palermo és a kintebbi negyedek, majd a River Plate stadionja mellett (ott játszották a rosszemlékű 1978-as világbajnoki döntőt: Argentína-Hollandia, hosszabbítás után 3-1).

Aztán a végtelennek tűnő város messzi egyenessé merevedett, majd a semmibe veszett, a hajó pedig a La Platáról valamelyik kisebb folyóra, a víz színe középkékről világosbarnára váltott: kicsit olyan volt, mint az Amazonas.

A Tigre-delta.

A Tigre-delta.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Egyre édenibb tájakra keveredtünk, tehetős villákkal, nyaralókkal, folyók egymás után és mellett, elképesztő a La Plata gyűjtőmedencéje. Tigre csak harminc kilométer Buenos Airestől, mégis teljesen más, éteribb világ. A városka kellemes, de művészeti múzeumán kívül építészetileg nem nagy szám, a szigeten legalább tízezren, nyáron jóval többen laknak. Tigrisek, sőt, jaguárok sincsenek már, utóbbiakból kb. kétszáz maradt Argentína északibb, az Iguazú vízeséshez közeli részein.

Dél-Amerika lassan biztonságosabb, mint Európa

Vasárnap hajnalban indulok a dél-patagóniai El Calafateba, bő három óra repülés, környezet- és klímaváltás, oda már közelebb az Antarktisz, mint a főváros. Lesz időm a világban folyó szörnyűségeken, a hanyatló elmeállapotú és öregedő, ezért egyre veszélyesebb diktátor, az echte homo sovieticus Vlagyimir Putyin háborúján töprengenem.

Jelen állás szerint valószínű, hogy a tervezett április ötödike helyett később megyek haza, mert megint az a durva helyzet állt elő, mint 2020-ban: hogy Dél-Amerika, különösen a lassan második otthonom, Cartagena biztonságosabb Európánál.

A hónap közepén, már Kolumbiában fogom eldönteni. Ha Leóka élne, mennék, így viszont nagyon nincs kiért, miért sietnem. David, a szállásadóm már tudja, hogy esetleg megint hosszabb ideig fogok nála tartózkodni, családtagként tekintenek rám, úgyhogy ha nem azért maradnék, amiért, akkor örülnének is neki.

A magyarországi Putyin-híveket csókoltatom – kormánypárti szavazókként egyik kedvenc szokásuk az agyatlan hazaárulózás, a mostani helyzet tragikomédiája viszont, hogy jelen pillanatban náluk semmirekellőbb, hitványabb hazaárulót nem hordoz hátán a magyar föld. Ők 1849-ben és 1956-ban is egyetértően bólogattak volna az orosz és a szovjet dúlásra, minden egyes kivégzésen tapsikoltak volna, Szent István helyében is keletre nyitottak volna.

De ha valaki az „egyrészt-másrészt”-érveléssel kezdi magyarázni a megmagyarázhatatlant, sanszos, hogy ő is Putyin-fan. Bálványukhoz hasonlóan ezek mind homo sovieticusok, kormányközeli megmondóemberektől magukat újságírónak hazudó pártpropagandistákig, politikai elemzőkig, egytől-egyig klasszikus kommancsokból áll össze a brancs, már csak a vörös hadseregbe kéne jelentkezniük.

Nincs többé egyrészt meg másrészt, a háborút eleve nem a másik, hanem az egyik indította el.

De azt se felejtsük el, hogy nem az orosz nép, nem az orosz kultúra támadta meg a szomszédot, hanem a Szovjetunió és a KGB szellemiségét átmentő-megöröklő katonai-gazdasági gépezet bűne a háború. Dosztojevszkij, Csehov, Malevics, El Liszickij, Dziga Vertov, de még Eizenstein sem azonos Vlagyimir Putyinnal.

Az ukrán nép hősies ellenállása mellett a másik jó hír, hogy egyre több orosz lázadozik, és a szankciókkal az oligarchák szívéből is kikopik majd a földöntúli szerelem:

csak egy hatalomtól megrészegült, országát és a világot a pusztulásba vezető vénembert látnak majd, akit meg lehet és meg is kell puccsolni.

A háború árnyékában szinte teljesen megfeledkeztünk a koronavírus-járványról. Nem véletlenül, mert lecsengőben van. Argentínában zárt térben még mindig kötelező a maszk, utcán opcionális, a napi megbetegedések száma drasztikusan csökken. Dél-Amerika messze van Európától, Putyintól. Legközelebb Patagóniából jelentkezem.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek