Ha tájékozódni akar, nem a Magyar-Orosz Baráti Társasághoz jár az ember

Szerző: Aradi Péter
2022.03.09. 19:31

Ha talál egy olyan meghívót, ahol kötetlen beszélgetésre hívják a Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaságtól, akkor csak felcsillan mindenki szeme. Az esemény aztán nem pont úgy sült el, ahogy elképzeltük.

Ha tájékozódni akar, nem a Magyar-Orosz Baráti Társasághoz jár az ember

A Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság nőnapi összejövetelt szervezett, amiből az Azonnali sem szeretett volna kimaradni. A Társaságról annyit érdemes tudni, hogy már akkor megszületett a megalapításának az ötlete, amikor Magyarországon még javában folytak a második világháború harcai.

Ahogy a Társaság önmagáról írja, már 1945 februárjában felmerült az igény egy magyar-szovjet kapcsolatokat ápoló társaság megalapítására. A politikai akarat és a hazai értelmiség részéről egyaránt volt igény a két ország közötti kapcsolat kiszélesítésére. A társaság végül Magyar-Szovjet Művelődési Társaság néven 1945. június 9-én alakult meg, és

rögtön ötszázan kérték a felvételüket.

A társaság tagjai között volt többek között Szent-Györgyi Albert, ő díszelnöki pozíciót is kapott, Balázs Béla filmrendező és Kodály Zoltán zeneszerző.

Az 1950-es évektől a Társaság legnagyobb szabású eseménye mindig évente megtartott Szovjet-Magyar Barátság Hónapja volt, amikor művészek, sportolók, tudósok látogattak Magyarországra a Szovjetunióból, hogy eladásokat tartsanak nemcsak Budapesten, hanem vidéken is. A hidegháború éveiben a Társaság elsődleges feladata a kulturális-felvilágosító munka és a Szovjetunió népszerűsítése volt, országszerte előadásokat, kultúresteket és sportrendezvényeket tartottak. 1956-ban aztán Társaság szétesett, csak egy évvel később 1957 júniusában indult újra. A rendszerváltás után aztán megint majdnem megszűntek, majd 1992 júniusában felvették a mostani nevet, és azóta is működnek.

Arra voltunk kíváncsiak, vajon azután, hogy Putyin 2022. február 24-én megtámadta Ukrajnát, és az orosz hadsereg azóta egyre valószínűbb, hogy háborús bűnöket követ el az országban, vajon milyen hangulatban telik egy ilyen nőnapi köszöntő Vajon annak a fényében, hogy a szomszéd országban március nyolcadikára már nagyon valószínű, hogy több ezren már életüket vesztették, mennyire lehet felszabadult egy ilyen találkozó, és vajon miről szólhatnak a kötetlen, baráti beszélgetések? Mit szólnak ahhoz, hogy Putyin még február 27-én fokozott készenlétre utasította a nukleáris elrettentő erőket?

Vajon mit szólnak a résztvevők ahhoz, hogy az Orbán-kormány legalább egy évtizeden keresztül kínosan kereste Putyin barátságát, most meg Kovács Zoltán államtitkár arról beszél, hogy csak

egyes újságírók próbálják oroszbarátsággal vádolni a kormányt?

Akkor most annak, hogy Szijjártó Péter a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésében elért eredményeiért még Barátságért kitüntetést is kapott Moszkvában, most örülni kell, vagy sem? Vagy ha másról nem, arról hátha lehet hallani valamit, hogy Oroszországban a nők helyzete sem a legjobb.

Kezdődik a filmvetítés

A helyzet viszont az volt, hogy a Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság nőnapi összejövetelén úgy csináltak, mintha nem történne a szomszédban az égvilágon semmi.  Amikor megérkeztem, az egyik vendég ahhoz készült, hogy magyarul és oroszul is felolvassa az alkalomra költött versét, aminek a címe Tudom, hogy minden nő csodálatos, és olyan megállapításokat tartalmaz, hogy a nő Isten csodája, és Isten a férfiakra parancsolt, hogy éljenek méltósággal mellette, és hogy kerülje el lelküket a háború. Hát, ennyi.

A teremben összesen 20-25-en lehettek, többségében nyugdíjaskorú vendégek. Az asztalokat szépen feldíszítettek, mindegyikre kerültek sütik, édességek, a terem elejében álló asztalon pedig még üdítő és bor is volt.

Miután meghallgattuk a verset, a szervezők közül valaki felállt, és elmondta, hogy

az alkalomra filmvetítéssel készültek,

és három film közül lehet választani, amiben így vagy úgy, de a nők valamivel fontos szerepet kapnak. Az egyik Jiří Menzel Pacsirták cérnaszálonja volt, a másik Makk Károly Egy erkölcsös éjszakája, a harmadik pedig Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondokja. Azt mondta, amíg körbemegy és megkérdez mindenkit, melyikre szavaz, addig nyugodtan lehet enni-inni.

Ezalatt sikerült néhány szót váltanom Gilyán Györggyel, a Társaság elnökével, aki több államtitkári poszt után 2008 és 2010 között volt hazánk moszkvai nagykövete. Nem mellesleg 1975-ben moszkvában diplomázott. Az egykori diplomata az Azonnalinak elmondta, hogy

ők egy kulturális társaság, és nem politizálnak,

ennek ellenére éreznek magukban tenni akarást, és remélik, az események nem fogják akadályozni a tevékenységüket, azaz, hogy klasszikus és kortárs orosz produktumokat mutassanak be, és ismertessenek meg Magyarországon, és fordítva, a magyar kultúra termékeit juttassák el oroszhonba.

Ő személy szerint nagyon elkeseredett a háború kitörését hallva, és úgy gondolja, a háború nem adekvát válasz egy ilyen kiélezett szituáció megoldására. Ahogy szerinte az sem megoldás, hogy sok orosz szereplőket zárnak és szorítanak ki a háború miatt a nyugati kulturális és sportvilágból.

„A kultúrának éppen hogy közelebb kéne hoznia az embereket egymáshoz, hiszen az ismereteket bővíti, ezáltal a bizalmat is növeli.”

A beszélgetés után azon gondolkodtam, vajon jól járok-e el akkor, ha az események alakítójává lépek elő, és ha más nem, egyesével végigkérdezek mindenki, mit szólnak ahhoz, hogy szeretett Oroszországuk megtámadott egy másik államot, vagy maradjak-e csak szimplán megfigyelő, de

miközben ezen morfondíroztam, megszületett a döntés: a többség Makk Károly filmje mellett döntött,

úgyhogy hamar vége lett az evés-ivásnak, és kezdődött a vetítés anélkül, hogy bárki egyetlen szóval is felhozta volna, hogy kitört a háború.

Márpedig csinálni kell

Aztán egyszer csak megszólított a mellettem ülő nő, és megkérdezte, beszélek-e oroszul. Hát, mondtam, nem igazán, és rögtön magyarázkodni kezdtem, hogy újságíró vagyok, és csak azért jöttem, megkukkantsam, hogyan néz ki egy ilyen nőnapi kötetlen beszélgetés, és ha netán szóba kerül az ukrán-orosz háború, akkor miket lehet itt hallani róla.

Kiderült, hogy Edit, akivel rögtön össze is tegeződtünk, szintén azért érkezett, hogy a háborúról beszélgessen az itteniekkel, ő ugyanis szintén nem beszél oroszul, és nagyon érdekelné, hogyan kommunikálják a dolgot Putyinék. Az is hamar kiderült aztán, hogy az egyik ismerőse, aki Németországba disszidált még anno, és egyszerre nézi a német, a magyar, az orosz híreket,

azt az egyet tudta mondani neki, hogy mindenki hazudik.

Az is kiderült ám közben, hogy a koronavírus miatt legalább két éve nem ült már össze a Társaság, és hogy nagyon megfogyatkozott a létszám. Mint Edit magyarázta, régebben a terem, amiben ültünk, kicsi volt ahhoz, hogy mindenki elférjen, és hát, vallotta be, akkoriban a felhozatal is más volt, régen például Farkas Bertalan is lejárt a klubba. Ő egyébként Gilyánnál is érdeklődött, nem beszélgetnek-e inkább az aktuális hírekről, de Gilyán azzal szerelte le, hogy egy hónap múlva előveszik a témát. „De hát, kit fog az érdekelni egy hónap múlva?” – tette föl a költői kérdést.

Mivel Edit látszólag jól ismerte a társaságot, és otthonosan mozgott benne, ő azt is bevállalta, amit én nem mertem: magához ragadta a kezdeményezést. Már ment a film, amikor odament valakihez, hogy beszél-e oroszul, és amikor másik azt mondta, igen, rákérdezett, hogy miket adnak az orosz csatornákon, és mit gondol róla. Az idős férfi erre viszont azt mondta,

elképzelése sincsen, mert tévéje viszont nincsen.

A következő percben már az előszobában álltunk, néhány perccel később pedig a konyhában, és Edit mindenkit megkérdezett, beszél-e oroszul, és ha igen, akkor követi-e a híreket. Az egyik férfi azt mondta, hogy oroszul ugyan nem beszél valami jól, a híreket viszont követi és meg is van a véleménye róla, de azzal a lendülettel ki is sétált a konyhából.

Edit viszont még mindig nem adta fel. Azt mondta, hogy addig nem mehetek el, amíg nem végeztem el a munkámat, és odalépett az előszobában ténfergő utolsó emberhez is, aki jól láthatóan már öltözködött, és indulni készült. Mint kiderült, a nőnek Ukrajnában és Oroszországban is, sőt az Egyesült Államokban is vannak rokonai, és mint mondta, lassan beleőrül abba, ami a két ország között zajlik. Azt is elmondta, hogy a nagyapja egyébként itt, Magyarországon született Mohács környékén, de nem lettek magyar állampolgárok. Többet viszont nem tudtunk beszélni, mert sietnie kellett.

Aztán álltunk még egy kicsit, még legalább egy óra lehetett hátra a filmből, a teremben pedig legfeljebb tizen, tizenöten, ha maradhattak.

„Hát, azt is meg lehet végülis írni, hogy itt senki nem foglalkozik a háborúval”

– nézett rám. Ebben maradtunk.

NYITÓKÉP: Aradi Péter / Azonnali

Aradi Péter
Aradi Péter Az Azonnali újságírója

Szeret futni, írni, olvasni, utazni. Mindenhol és mindenben leginkább az érdekli, ami így vagy úgy, de nagyon csúnyán elromlott.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek