Mi a valódi oka az Ukrajna elleni orosz agressziónak?

Pintér Bence

Szerző:
Pintér Bence

2022.03.09. 12:47

Az ukrán konfliktus nem Oroszország biztonságpolitikájáról, hanem az autokrata, illiberális orosz rendszer önbizalomhiányáról szól.

Itt vagyunk az Ukrajna elleni orosz agresszió harmadik hetén, amikor Kijev és Harkiv még mindig áll, ahogy állnak az orosz katonai konvojok is, elakadva az üzemanyaghiány és a sár miatt. Egy pillanatra sem szeretném azt állítani, hogy biztonságpolitikai elemző vagyok, mindenesetre ha Putyin le is nyomja ezután az ukránokat, annyit már tudunk, hogy azért annyira nagyon nem kell félni a hatalmas orosz medvétől – és ez már önmagában vereség.

A legutóbbi béketárgyalós körből már az is látszik, hogy az oroszok a korábbi nagy bemondásokat – amelyek Ukrajna bekebelezését jelentették volna – elengedve már megelégednének ukrán részről a Krím, Donyeck és Luhanszk elengedésével, illetve azzal, hogy Moszkvából jelöljék ki az ukrán miniszterelnököt. Ami mondjuk azért nem kevés.

A válasz nyilván nemleges volt, szóval az elakadt offenzívával Putyin elnöknek marad egyelőre a városok rommá bombázása és a civil lakosság terrorizálása, na meg az atombombával való fenyegetőzés és a rendszeres értekezés arról, hogy Ukrajnát meg kell szüntetni – pont úgy fest ezek által, mint egy felelős, komolyan vehető, becsületes vezető, akivel érdemes tárgyalni, és nem úgy, mint egy őrült, tömeggyilkos diktátor.

Az, hogy Magyarországon ennek ellenére még mindig rengeteg ember van – legalábbis a borzalmas Facebook borzalmas kommentszekcióiban –, aki valamilyen formában Oroszországot és/vagy Putyint mentegeti, az egészen elképesztő.

Akár abból az irányból, hogy az ukránok hogy kezelték a magyar kisebbség jogait: rosszul persze, de a Moszkvával kokettáló Budapest sem volt valami remek partner; és el nem tudom képzelni, az ukránokkal ellenségeskedők miért gondolják, hogy a háború után ez a viselkedés ezen a helyzeten javítani fog. Ehelyett, ahogy Ésik Sándor jól megírta, a lengyelek mindent megtesznek az ukránokért, és a háború után majd benyújtják a számlát – ők tehát nem csak morálisan cselekednek helyesen, de még a külpolitikában is okosabbak.

Akárhogy és akármikor ér véget a háború, a Nyugat és Putyin viszonyában nem lesz visszatérés a status quo antéhoz. Az Orbán-féle Putyin-barátságnak örökre vége, jelenleg legfeljebb azért akarhat jó pontokat gyűjteni Orbán Putyinnál, hogy valami orosz cég igazgatótanácsába bekerüljön, bár mit ér az már manapság?

De akár abból az irányból is nézhetjük az oroszmagyarázók álláspontját, hogy a Nyugat ki szerint hány százalékban hibás a helyzetért. Szerintem is hibás, hiszen Vlagyimir Putyintól nem gázt meg olajat kéne venni évtizedek óta, hanem az első adandó alkalommal érdemes lett volna megálljt parancsolni neki.

Nem tettük, most az ukránok teszik meg helyettünk.

Ez az illiberális rendszerek végpontja

Persze a legcsodásabb az lenne, ha egy stabil, prosperáló és demokratikus Oroszország lehetne az EU partnere, és Eurázsia így együtt képviselhetne végre valódi erőt a világpolitikában Kínával és az USA-val szemben. (Szó szerint 1984!)

De pont az a lényeg, hogy nem erről van szó. Az egész ukrajnai agresszió lényege és legfontosabb eleme, hogy Oroszország nem demokratikus állam.

A hamis realisták jönnek, és előadják azt a mantrát, hogy ez a háború a NATO túlterjeszkedéséről szól, hiszen egyrészt senki sem fogott puskát a másik fejéhez, hogy csatlakozzon a NATO-hoz: az 1997-es NATO–Oroszország-egyezmény megkötése után csatlakozott országok demokratikusan, sok esetben népszavazás útján döntöttek a NATO-tagságról. Másrészt viszont épp Putyin tett róla, hogy a szakadár területek miatt se Ukrajna, se Grúzia, se Moldova ne tudjon a szabályok alapján csatlakozni a NATO-hoz – erről érdemes elolvasni Eörsi Mátyás írását a múlt heti ÉS-ben.

Az itthon rég normalizált orosz propagandát teljesen bekajálók szerint ráadásul még az orosz kisebbség megvédéséről is szól a háború, mármint azokról, akiket éppen most ágyúz a halálba Putyin Kelet-Ukrajnában, mert éppen ennyire érdekli őt az orosz kisebbség – ahogy azt Balogh Gábor is megénekelte az Azonnalin. Másrészről Donyeckben és Luhanszkban nem lett volna háború eddig se, ha azt Moszkva nem provokálja ki és támogatja.

Ezekkel szemben ez a háború lényegét tekintve arról szól, hogy még oly döcögősen is, de Kijev elkezdett rugalmasan elszakadni az oligarchikus, illiberális-rablókapitalista autokráciától, aminek a mai Oroszország gyakorlatilag a csúcsteljesítménye.

A csúcson a hűbérúr Putyinnal, körülötte az udvartartással, sokszázmilliós – most lefoglalt – jachtokkal, alul széteső, polarizált, szétforgácsolt társadalommal.

Ezt a rendszert csak úgy lehetett életben tartani, hogy Putyin szisztematikusan kicsinálta a politikai ellenzéket, kiüresítette a demokráciát, megbélyegezte és szétkergette a civil szervezeteket, meggyilkoltatta politikai ellenfeleit, kicsinálta a független médiát – ezt éppen most fejezte be teljesen –, és mindenféle paranoid-nacionalista propagandaelemekkel mosta át az általa irányított központi médián keresztül az oroszok agyát.

Az ukránok 2014-ben, a belaruszok pedig 2020-ban, az elcsalt-elrabolt elnökválasztáson és az azt követő tüntetéseken jelezték, hogy inkább nem kérnek ebből. Az, ami az elmúlt nyolc évben felcsillant, miszerint erre van lehetőség: hogy egy olyan nép tud elindulni egy viszonylag normális, Moszkvától független, demokratikus működés felé, amelynek tagjai ezer szállal kötődnek Oroszországhoz, teljes mértékben elfogadhatatlan volt Putyin számára.

Hiszen akkor az oroszok is testközelből láthatnák, hogy lehet más a politika, és még kedvet is kapnának hozzá.

Ilyet Putyin nem engedhet meg: ha nem megy neki a rezsimváltás katonai erővel, akkor az is jó lesz neki, ha a kőkor környékére bombázza vissza legalább Ukrajna egyik felét.

Persze ilyenkor érkeznek a Nyugatot temetők is, akik annyit tudnak felróni leginkább a Nyugatnak – az USA valóban kritikára méltó imperializmusán kívül –, hogy ott nem verik a buzikat, és a négereket is egyre kevésbé, ezen felül néha egy ideig Twitteren csúnyán néznek valami magát konzervatívnak képzelő boomer akadémikusra, akit zavar, hogy már nem verik annyira a négereket.

És ami a legfontosabb: a Nyugat országainak nagy része működő demokrácia, ahol az aktuális hatalmasság egyszer úgyis megbukik,

és más ül a helyére; és ahol ha máshogy nem, a sajtó útján utólag általában szembe kell nézni a mindenkori politikai vezetésnek és a társadalomnak a saját bűneivel. Az orosz modell mindennek a szöges ellentéte.

Mit gondolnak erről a Fidesz szavazói?

Mindez persze azért érdekes, mert az elmúlt tizenkét évben a Fidesz egészen pontosan azon az úton kezdett járni, amit Vlagyimir Putyin kitaposott.

A Fidesz Moszkvával való, most kényessé váló kapcsolatának csak egyik fele az, hogy hogyan adósították el, tették függővé az országot az oroszoktól; illetve lettek Putyin bábjai vagy hasznos idiótái az EU-ban és a NATO-ban. Persze önmagában ez is kellemetlen, és indokolja, hogy Orbán fülét-farkát behúzva a legcsodásabb fehér galambbá változzon a nemzetközi békemozgalom történetében, és esetleg pár nap múlva előadjon egy dalt a Hairből a közmédia reggeli műsorában. Mondjuk az Aquariust.

De eközben a belpolitikában is putyini mintára kezdték meg az ország átalakítását a kétharmados felhatalmazással.

Az Orbán köré szervezett oligarchák kezébe kerültek a közpénzek és a nagyobb gazdasági szektorok jövedelmező üzletei, ezzel párhuzamosan kiüresítették a demokráciát az igazságtalan választási törvénnyel és még kismillió más eszközzel, megbélyegezték a civil szervezeteket, szétforgácsolták az egyébként is gyenge társadalmi szolidaritást, ellehetetlenítették a sztrájkokat, nagyrészt kicsinálták a független médiát, és ehelyett mindenféle paranoid-nacionalista propagandaelemekkel átmosták az emberek agyát.

Annak, hogy nem jutottak olyan messze az elnyomásban, mint Putyin, az az oka, hogy egyrészt vannak azért kulturális különbségek, másrészt mégiscsak bent vagyunk az EU-ban, harmadrészt pedig még nem volt rá elég idejük. Ettől függetlenül a magyar demokrácia intézményrendszere egy roncs, a független média éppen csak elműködget még valamennyire, de a társadalom az 1990 óta tartó, 2010-től felpörgetett züllesztés nyomán már évek óta pont annyira letargikus, mint az orosz.

Úgy is mondhatnánk, hogy a 24. órában vagyunk.

Röviden összefoglalva: ahol a politikusok nem mernek a tőlük független médiának leülni, és adni egy rendes interjút; az ennek hiányában kamerával utánuk loholó újságírókat pedig vagy lepattintják valami hülye, semmitmondó válasszal, vagy szimplán elfutnak előle, ott lehet érezni, hogy baj van. Ott a politikus nem tiszteli a választókat – a sajátjait sem –, és szinte biztos, hogy nem az ő érdekeiket képviseli.

A kamera elől elszaladás a nyitópont, a vége meg az, hogy le kell rohanni valami szomszédos országot, és megölni pár ezer ártatlan civilt, mert annyira félsz a saját rendszered tarthatatlanságától.

Szerencsére itthon még lehet választani, nem is olyan soká lesz rá lehetőségünk.

Ismerős a szöveg? Ha nem, az azért van, mert még nem jár neked az Azonnali heti kétszeri hírlevele, a Reggeli fekete! Iratkozz rá fel, és akkor legközelebb már reggel 7-kor képbe kerülsz!

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek