Mennyi és mekkora baja van a románoknak a magyarokkal?

Bár a románok nem szeretnének magyarokat diszkriminálni, de a kisebbségi jogokról még mindig nincs jó véleményük. Kiss Tamás szociológussal, a Magyarellenesség Romániában című most megjelent kötet egyik szerzőjével beszélgettünk.

Nemrég könyvet mutattak be Kolozsváron Magyarellenesség Romániában címmel, amelyben a románok magyarokkal szembeni viszonyulását mérték meg. A könyvet három társadalomtudós, Kiss Tamás, Jakab Zalán Tamás és Tóró Tibor írták, mi az elsővel, Kiss Tamás szociológussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával beszélgettünk az eredményekről.

Időről időre vannak felmérések a románok magyarokkal szembeni attitűdjéről, ehhez képest milyen újdonságokat hozott a most megjelent könyv?

Ez könyv jóval tágabb spektrumát emeli ki a magyarokkal szembeni viszonyulásnak. A kilencvenes évektől vannak vizsgálatok a magyar etnopolitikai célkitűzésekhez és kisebbségi jogokhoz való viszonyról; mérték például a nyelvhasználati, a külön oktatási rendszerhez és többnyelvű feliratokhoz való viszonyt, illetve az automóniatörekvésekhez valót is.

2011 után aztán már voltak felmérések a magyar nemzetpolitikai célkitűzésekre nézve is, például hogy hogyan viszonyulnak a románok a kettős állampolgársághoz és a támogatáspolitikához. Mi is megismételtük ezeket a kérdéseket, de megpróbáltuk szisztematikusan végiggondolni, hogy a magyarokhoz vagy általában a kisebbségekhez való viszonyulás milyen dimenziók mentén értelmezhető.

És mik ezek a dimenziók?

Két fő dimenziót határoztunk meg. Az elsőben az egyenlő társadalmi részvételre vonatkozó (diszkrimináció, állampolgári jogegyenlőség, politikai részvétel) kérdéseket tettünk fel, a másikat a kulturális és politikai pluralizmushoz viszonyuló kérdéskörnek neveztük. Ezek mentén lett gyakorlatilag hét darab aldimenzió, azt gondoljuk, ezek lefekedik az egyéni és kollektív kisebbségi jogokhoz való többségi viszonyulást.

A kutatás mellett kiegészítettük tartalomelemzéssel is a tanulmányt, olyan tartalmakat elemeztünk amelyekből kiderül, hogy a többségi diskurzusban hogyan jelennek meg a magyarok. Megnéztük egyrészt a román diákok által használt történelem-, irodalom- és állampolgári nevelés tankönyveket, és azt, hogy a román politikában hogyan jelenik meg a magyarok kérdése. Utóbbit közösségi médiás tartalomelemzésre építettük.

A kérdőíves felmérésre adott válaszokból az derül ki, hogy 2012-höz és a korábbi évekhez képest is jelentős pozitív változások vannak az egyenlő társadalmi részvételhez való hozzáállásban. Minek köszönhető ez a javulás?

Az egyenlő társadalmi részvétel tekintetében valóban jelentős az elmozdulás, a magyarok és románok közti társadalmi távolságok relatíve alacsonyak,

a munkahelyi és piaci diszkriminációban (például, hogy a románok nem akarnak gazdasági tranzakciókat végezni a magyarokkal, nem akarnak nekik lakást kiadni, tőlük lakást vásárolni) volt egy jelentős csökkenés.

2008-ban például a munkahelyi diszkriminációnak még olyan negyven százalékos elfogadottsága volt, az állampolgári jogegyenlőségnek is nőtt az elfogadottsága.

A legnagyobb probléma, hogy a kulturális és politikai pluralizmus kérdésében nem történt javulás, például nagy baj, hogy a nyelvi attitűdökben és ideológiákban sem, az

sok román számára továbbra is magától értődő, hogy a közszférában és általában véve is van egy hierarchia a román és a magyar nyelv között, így nagyfokú nyelvi intolerancia tapasztalható a részükről.

Sokakat zavar, ha magyarul beszélnek körülöttük, nem fogadják el azt sem, ha valaki akcentussal beszél. A különböző rassziális kisebbségeket, például a romákat is látható kisebbségeknek szoktuk nevezni, ilyen szempontból Romániában a magyar egyfajta „hallható kisebbség”, és ebben a dimenzióban érhető tetten a magyarellenesség, és sokkal kevésbé az egyéni szintű diszkriminatív viszonyokban.

Mégis, minek köszönhető a társadalmi részvétel szempontjából a javuló tendencia?

Az elmúlt évtizedben elsősorban a román középosztályban – de a társadalom egészére is egyre inkább jellemzővé válik – az úgynevezett fejlődési idealizmus, tehát fontos politikai és társadalmi cél sok román számára, hogy az ország fejlődjön, ez alatt valamiféle nyugatosodást, európai intézményekhez, kulturális normákhoz való felzárkózást jelölnek meg.

Komplex csomag, hogy mit értenek fejlődés alatt, és ebbe az emberi jogok meg a diszkrimináció tilalma úgy tűnik, hogy beletartozik.

A román középosztálybeliek nem szeretnek olyan színben feltűnni, hogy diszkriminálnak.

A kisebbségjogok meg a nyelvi pluralizmus viszont nem tartozik bele a fejlődéskoncepciójukba, ezt egy korábbi vizsgálatunkban meg is mértük. De a férfiak és nők közötti egyenlőséget például beleértik.

Számomra az is szembetűnő, hogy míg javulás van abban, hogy szavaznának-e magyar etnikumú jelöltre, még mindig a magyarokra szavaznának legkevésbé. Ennek mi a magyarázata?

A választhatóság kérdésében valóban volt elmozdulás, azaz abban, hogy elviekben indulhasson egy magyar is választott pozícióba. Ez az állampolgári jogegyenlőség, az individuális jogokhoz tartozik, és a románok azt gondolják, hogy ebben a polgári jogban nem szabadna korlátozni a magyarokat.

Amiben kevésbé van áttörés, hogy valóban szavazna-e is magyar jelöltre. Klaus Johannis esete azt mutatja, hogy egy német etnikum pedig felhajtóerő lehet.

Johannis nem annak ellenére lett államelnök, hogy német, hanem pont azért.

Cristian Cercel írt ezzel kapcsolatosan egy nagyon jó könyvet. Azt írja, hogy a németek fejlődési ideált testesítenek meg, a „fehér ember”, nyugati, civilizált ember típusa régen a francia volt, ma már a német Cercel szerint. A magyaroknál ilyen felhajtóerő biztos nincs. Ráadásul a román és magyar elitek közt, főleg Erdélyben, a vegyes lakosságú vidékeken van egy etnopolitikai konkurencia, a  románok versenytársat látnak a magyar elitekben, ez pedig korlátozza a hajlandóságot, hogy szavazzanak rájuk.

Tanulságos, hogy a felmérésben azok a válaszadók jelentik ki inkább, hogy a román és a magyar etnikum között konfliktuális a viszony, akiknek nincs napi szintű tapasztalata a magyarokkal. Ez miért lehet így?

Leginkább az olténiaiaknak van egy ellenszenve a magyarokkal szemben. A konfliktuspercepció az etnopolitikai rivalizáláshoz kapcsolódik, a hétköznapok szintjén pedig nem hiszem, hogy konfliktusként élnék meg az emberek.

Az erdélyi románok kapcsán, akik közelebb laknak, gyakrabban mutatkozik ez meg. Sokan mondják, hogy magyar szomszédaik és ismerőseik vannak, így amikor ők a viszonyra gondolnak, akkor ezekre a személyekkel kapcsolatban gondolnak.

Azok pedig, akik nem ismernek magyarokat, inkább asszociálnak az etnopoltikai konfliktusra.

Ez a kettősség mindenhol megvan, az erdélyi románoknál is. Azt mondják nincs különösebb baj a magyarokkal személyes viszonylatban. Ez akár nem rangsorolt csoportrendszernek is nevezhető, ez azt jelenti, hogy a magyarok relatíve kevés akadállyal szembesülnek akkor, ha a többségiek köreibe akarnak tartozni. Viszont kollektív, etnopolitikai szempontból versenytársat látnak a magyarokban, ez előhozhatja a konfliktuális viszonyértékelést.

A nyelvi attitűdök kapcsán is azt látjuk, hogy a magyar nyelv általánosan jobban zavarja a románokat, mint más kisebbségek nyelve vagy más nyelv.

Mi a román többség magyarokhoz való viszonyulását monokulturális integrációnak neveztük el. A románok abban az esetben tekintenek valakit a társadalom teljes jogú tagjának, ha kulturálisan hasonul hozzájuk. Ez nem teljes azonosulást jelent, tehát nem asszimilációs modellről beszélhetünk.

Ez a fajta monokulturális integrációfelfogás a kisebbségi nyelvhasználatot és kultúrát teljes mértékben a magánszférában szeretné tudni. Egy asszimilációs modell ott is üldözné.

A közszférában tehát a románok nagy része nyelvi azonosulást vár el. Ezzel a probléma, hogy a tényleges román kisebbségpolitikai rendszer meg nem erre épül, nem ezt termeli ki, hanem a magyaroknak nagyon széleskörű intézményrendszert biztosít az etnikai pártoktól kezdve az egyre magyarosodó oktatási rendszerig.

A tényleges intézményes folyamatos és kisebbségpolitikai történéseknek a szintje és a közvélemény monokulturális integrációra vonatkozó szintje nem talál, és ebből van az a fajta feszültség, amely a nyelvvel kapcsolatos attitűdökben megmutatkozik.

Nem beszéltünk róla, de a vizsgálatnak volt egy magyarokra vonatkozó része is.

Mindenféle frusztrációjuk, például a mobilitáshiánnyal, elégtelen esélyekkel kapcsolatos frusztrációikat mind a nyelvi tudásbeli hiányosságokra vezetik vissza.

A román többség is ebben a nagyon restriktív és bizonyosmértékben agresszív nyelvi attitűdökben éli meg ezt a feszültséget, ami az elvárásrendszere és a ténylegesen létrejött kisebbségpolitikai intézményrendszer között van.

Ezt a szakadékot mennyire próbálta áthidalni a politikum?

Itt van a probléma, és ezért volt fontos, hogy a tankönyveket is megvizsgáljuk. Hiszen ennek betömése azt jelenthetné, hogy a román többséget felvilágosítanák arról, hogy milyen különböző életformák termelődnek ki intézményesen és strukturálisan Romániában.

Ehhez képest a tankönyvek, a média és a történelemszemlélet egyáltalán nem változtak meg, ugyanott vannak, mint a kilencvenes években, talán kevesebb bennük a nyílt sztereotípia,

de továbbra is ez a monokulturalitás, román nyelvűség jelenik meg bennük egyfajta normaként.

A többségi diskurzusokban, történelmi kánonokban meg kellene jelennie a romániai tényleges valóságnak és ez egyébként a különböző európai kisebbségvédelmi dokumentumoknak is ez az egyik legfontosabb fókusza: az aszimmetria csökkenéséhez a többség önképébe, nemzetképébe be kell építeni a kisebbségi létet és hozzájárulást, a kisebbségnek kell legyen valamiféle ellenőrzése abban, hogy a többségi nyilvánosságban miként jelennek meg. Ezért kombináltuk a felmérést tartalomelemzéssel.

Sajnos a magyar politikai eliteknek az érdekérvényesítési stratégiájából szinte teljesen kimaradt az, hogy olyan csatornákat építsenek ki, amelyeken kommunikálni tudnak a többséggel, és ők maguk sem fektetnek különösebb hangsúlyt ahhoz, hogy a nyilvánosságban hogyan jelennek meg a magyarok, hanem a saját intézményeiket építik.

Ez ugyan jól sikerült, hiszen egy kisebbségi intézményrendszerekkel feltartott aszimmetrikus etnikai párhozamosságról beszélhetünk, de úgy, hogy közben ennek a többség egyáltalán nincs tudatában és nem tartja normalitásnak, miközben a román kisebbségpoltikai rendszer az általa indukált intézményes folyamatok termelik ki ezt a párhuzamosságot.

A tankönyvek és a sajtó állapota inkább a kisebbségi érdekérvényesítési rendszerek hiányosságaira, vagy pedig a nemzetállami logikára utalnak?

Előbb van a nemzetállami logika. 1990-ben, amikor Románia elindult a demokrácia útján, a román politikai osztály és elitek úgy próbálták megvalósítani, hogy az etnikai többségnek legyen szuverenitása az állam fölött.

Ebben az értelemben a nemzetiesítő politika és többségi etnikai nacionalizmus az elsőrangú ok, de ezzel szembenáll az erdélyi magyar eliteknek a saját kisebbségi nacionalizmusuk, vagy kisebbségi nemzetépítésük.

Ebből lett egy kompromisszum: nem lesz etnikai hatalommegosztás, nem kapnak a magyarok autonómiát, viszont hallgatólagosan megengedik, hogy a saját intézményrendszereket építsék, és ezekben éljék az életüket.

A magyar politikai osztálynak ez milyen előnyökkel jár?

Egy egyre kompaktabbá váló magyar társadalomnak az érdekeit ők képviselhetik az állam felé.

A magyar népességnek a románok irányába mutató linkjei egyre inkább leépülnek, az RMDSZ-nek a közvetítő szerepére vannak ráutalva, bármit akarnak a román intézményrendszeren belül elérni.

Ez nem metafora, a magyar iskolaigazgatóknak, polgármestereknek, intézményvezetőknek az a megoládási módjuk, hogy az RMDSZ-en keresztül próbálnak mindenféle engedményeket elérni. Az allokációs és tárgyalási monopólium az RMDSZ számára nagyon kényelmessé teszi a helyzetet.

Gondolhatod, ha a magyar csoportoknak és intézményeknek horizontális kapcsolataik lennének hasonló román csoportokkal és intézményekkel, akkor ez a fajta vertikális patronázshálózat nem lenne annyira hatékony.

A románok számára meg azért kényelmes, mert úgy vonulnak vissza a magyarok saját intézményeikbe, hogy ezzel ők nem kell szembesüljenek. Nem kell feladják így a nemzetre, történelemszemléletre való elképzeléseiket. A magyarok szempontjából azonban van itt egy marginalizációs folyamat is, hiszen mégiscsak egy szűk intézményes világ, amely a magyarok munkaerőpiaci és más lehetőségeit korlátozza.

Akkor is – és önök ezt meglepőnek tituláltátok a könyvben –, ha a magyarok azt állítják, alig tapasztalnak diszkriminációt a többségiek részéről?

Igen, hiszen egyéni szinten nem is szembesülnek diszkriminációval, és ők maguk is interiorizálják a köztük és románok között levő hierarchiát. Ők maguk is elfogadják, hogy a magyar intézményes világban éljék az életüket, és ha ebből kilépnek, akkor románul kell beszélni, már nem lehet magyarként fellépni, a monokulturalitást elfogadják normaként.

Ez abból is látszik, hogy például nem volt többségi támogatottsága annak, hogy magyar többségű területeken a román gyerekek is tanuljanak magyarul, pedig bármiféle nyelvi szimmetriának ez lenne pedig az egyik alapja.

A magyarok azt élnék meg diszkriminációként, ha a magyar származásuk miatt érné őket hátrány, vagy az integráció szándékában gátolnák őket a románok, és ilyenekkel valóban nem kell szembesüljenek, mint például a romák.

Abban pedig nincs tudatosság, hogy ez a fajta nyelvi hierarchia vagy az erőforrások elosztása maguk is strukturális értelemben diszkrimanitívak.

A magyarok többnyire az egyéni szintet tekintik diszkriminációnak. De ez azért van, mert nem diszkriminációs és nem egy tényleges egyenlőségre apelláló nyelvezetben fogalmazza meg magát a magyar elit sem. Ahhoz, hogy tovább lehessen lépni, az kellene egyrészt, hogy a többség monoklulturális önképét pluralizálódjon,

a magyar poltikai osztály érdekérvényesítő diskurzusát is át kellene ugyanakkor hangolni egy bővített értelemben vett diszkrimináció irányába.

Ez amúgy teljesen kompatibilis a kisebbségjogi nyelvezettel, hiszen manapaság nemcsak az egyéni, hanem a strukturális értelemben vett diszkriminációról beszélnek a jogvédők. Például lehet vizsgálni participatív szinten, és nem muszáj egyénileg és jogilag bizonyítottan tárgyalni, hogy akkor valaki konkrétan egy-egyhelyzetben ért-e diszkrimináció.

Annak mi az oka, hogy a kulturális és politikai pluralizmus kapcsán nincs előrelépés, holott az RMDSZ ezeket a témákat folyton felvállalja?

Látszólag vállalja fel, hiszen számukra azt jelenti a pluralitás, ha ez a magyarosodó intézményrendszer minél stabilabbá válik. A magyar iskolák hálózata egyre kiterjedtebb, a magyar iskolákban egyre inkább magyarosodnak a folyamatok.

Azt nem vállalják föl, hogy ez megjelenjen a románok előtt.

A pluralizmus román közvéleményben való elfogadának növelése nem prioritás.

A tankönnyvizsgálatok során külön-külön mire jutottak?

Háromféle tankönyvet vizsgáltunk. Az első a román nyelv- és irodalom. Ezeket a tankönyveket főleg az ignorancia jellemzi, egyetlen esetben találtunk csak kisebbségi magyar szerzőtől művet, Fodor Sándor Csipikéjét.

Az állampolgári nevelés tankönyvekben több van, a kisebbségi visoznyrendszert ignorálja, de az etnikai hegemóniát promoválja. Amikor például különböző régiók viseleteit és sajátosságait mutatják be, nem jelennek meg a kisebbségek ebben.

Ugyanakkor a hazafiság fogalmát is erőteljesen etnikai értelmezésben határozza meg.

A legrosszabb a helyzet a történelemtankönyvekben, ezekben a negatív sztereotípiák dominálnak a magyarokkal szemben.

Az elnyomókként, a magyar nemességként találkozunk főleg velük, de arról nincs szó, hogy kisebbségként hogyan élnek itt immár száz éve.

A háromból a monokulturális nemzettudat simán újratermelődik. Teljesen érthető, hogy ha egy regáti fiatal elvégzi az iskolát, és sosem találkozott magyarokkal, akkor az iskolában tanultakból rakja össze a képe róluk.

A közösségi média tartalomelemzése során azt az eredményt kapták, hogy még mindig döntő többségben hosztilisan tüntetik fel itt a magyar kérdéseket. Ez a pártok részéről stratégiának tekinthető, és az jelentené, hogy még mindig megéri a magyarokkal riogatni?

Nem feltétlenül következik, hogy ez fő politikai tényező lenne, inkább az, hogy

az a plurális és magyarok által is befolyásolt magyar-kép nem létezik, így teljesen ad hoc módon, leginkább incidensek során jelennek meg a magyarok.

Hármat lehet ezekből kiemelni: az úzvölgyi-esetet, a gyergyóditrói pékek kapcsán kialakult konfliktust és Johannis magyarokat sértő „io napot chivanoc” -üzenetét. Ott számos dolgot sikerült az elnöknek összemosni, az irredentizmustól kezdve a retrogádság vádjáig.

Többnyire csak ilyenkor foglalkoznak a magyarokkal, amúgy nem nagyon foglalkoznak velük. Ilyenkor meg előjönnek velük kapcsolatban a tankönyvi toposzok is.

NYITÓKÉP: Klaus Johannis román államfő, George Simion, az AUR jobbszélső román párt vezére, és Traian Băsescu volt román államfő / A politikusok Facebook-oldalai