Amiről nem illik beszélni a tanárok kockás inges tüntetései kapcsán

Amikor társadalmunk egy csoportját évtizedek óta páros lábbal tiporja a hatalom, nincs jóravaló ember, aki jó szájízzel lenne képes rámutatni az ő hibáikra is. Egyszerűen túlságosan sajnáljuk őket, és túlságosan igazuk van. Azonban ahogy a gyűlöletnek és a félelemnek, úgy a szeretetnek és együttérzésnek sem engedhetjük meg, hogy kicsavarjon a kezünkből egy fontos társadalmi diskurzust. Úgyhogy vegyünk egy nagy levegőt, essünk túl rajta, aztán kockás ing fel, és irány az utcára tüntetni.

Minket, magyarokat sok minden összeköt. Nyelvünk, történelmünk, hagyományaink. Kedvelt népmeséink és regéink, örömteli és szívszaggató dalaink. Hőseink, József Attila és Ady Endre, Neumann János és Rubik Ernő, Szent István, a törökverő Hunyadi és az igazságos Mátyás.

Verhetetlen konyhánk és fenséges boraink, a lelkünket melengető és mellkasunkat dagasztó büszkeség, amit a magyar sportolók világraszóló sikerei fölött érzünk, miközben hájas testtel tespedünk az olimpiai közvetítés előtt. Alkoholizmusunk, idegengyűlöletünk, mutyizásaink és kisstílű ügyeskedéseink, pökhendi kiválasztottságtudatunk.

És összeköt minket három nemzeti sorstragédiánk, Mohács, Trianon

és a magyar oktatási rendszer, ez a néplelket nyomorító legnagyobbik természeti erő, ahol tehetségtelen dilettánsok rabolják meg gyerekeink sorsát nemzedékről nemzedékre, újra meg újra.

A magyar társadalom demokráciáról való fogalmatlanságának szép példázata, hogy az oktatásügy láthatóan a választói preferencia első harminc meghatározó kérdéskörébe sem fér bele, a politika látóterének mezsgyéjére sodorva ezzel azt, gazda és bármily vízió nélkül, a nap, a szél és a hó gondviselésére bízva.

Azonban nem csak maga a tananyag van százéves lemaradásban. A keretek az állam miatt szűkösek, de

a pedagógusok azok, akik még ezt sem képesek tartalommal megtölteni.

A legtisztább bizonyíték erre a nyelvtanárok esete, akik talán a diákok legszélesebb köre számára hasznos tárgyat taníthatják a legnagyobb szakmai szabadság mellett. Egyedülálló módon az ő célkitűzéseik egy 21. századra optimalizált tanrendbe is szinte változatlanul beleférnének, ezek eléréséhez pedig mindenki másnál optimálisabb körülmények állnak rendelkezésükre, és nocsak, mégsem emelkednek mint fénylő sarkcsillag szerencsétlenebb kollegáik fölé, ugyanolyan képtelenek bármiféle érdemi munka elvégzésére.

Bátorkodom kételkedni benne, hogy a történelem- vagy magyartanárok ellenben ugrásra készen várnák az alkalmat, hogy végre megcsillogtathassák kiválóbbnál kiválóbb képességeiket. 

A legfájóbb probléma az őszinteség hiánya

Miért elismerhetetlen egy történelemtanár számára, hogy valójában senkinek sincs szüksége vagy kétszáz évszám és dátum bemagolására? Miért elismerhetetlen egy magyartanár számára, hogy senki jelleme sem épül attól, ha teljesen random településneveket rendel egy-egy költői életrajzhoz? Miért elismerhetetlen egy kémiatanár számára, hogy az osztályának legalább kétharmada csak az idejét pazarolja az óráin?

Talán csak nem azért, mert önmagának is hazudik? Mert így szeretné megőrizni egy értelmes élet illúzióját?

Szeretném jelezni, hogy pont ezen hazugság nyomán válik értelmetlenné az élete, ez akadályozza meg az ostoba szabályok rugalmasabb kezelésében.

Ha felelős polgárokat akarunk kiereszteni az iskola kapuján, magyarázzuk el nekik, mit miért csinálunk, minek van értelme és minek nincs! Miért kell néha megtanulni mégis az értelmetlen dolgokat, és kinek a hibája ez. Adjunk nekik döntési szabadságot. Ha joggal haszontalannak találják az óránkat, foglalkozhassanak mással. Ne akármivel, hanem valamivel, ami építi őket: tanuljanak mást, olvassanak egy könyvet, faragjanak verset, vagy ha feltétlenül szükséges, aludjanak.

Ne csak elvárjuk a teljesítményt, mutassunk magunk is példát!

Ez a tanítás alapja és legtisztább formája, egyáltalán, ez adja meg az erkölcsi alapot a szakma gyakorlására.

Hogyan is merészelnek katedrára állni azok a jobbhíján-tanárok, akik csak azért vannak itt, mert kibuktak egy keményebb szakról, vagy be sem jutottak oda?! Hogyan is formálhatnak ezek jogot arra, hogy kineveljék és a maguk képére formálják az ország jövőjét?! Nem szégyenli-e az ilyen magát, amikor a diákjait szidja meg a gyenge teljesítményük miatt?!

Fontos tehát, hogy szakadatlan igyekezzünk fejlődni, ne csak tanárok legyünk, hanem mindörökké tanulók magunk is.

A legfontosabb lenne talán, hogy kiváló előadóvá váljunk. Ezt pusztán az évek rutinja nem adja meg nekünk, ahogyan vezetni sem tanulunk meg igazán jobban az évtizedek alatt, ha célzottan nem fejlesztjük magunkat.

A figyelem szétesését is érdemesebb lenne elsősorban ezáltal, preventív jelleggel megakadályozni, mintsem utólagos fegyelmezéssel korrigálni.

Barátkozzunk meg a hibázással

Az oktatás legfontosabb feladatai között van (kellene legyen) a kezdeményezőkészség bátorítása, aminek első támoszlopa, hogy ne bénítson meg bennünket a kudarctól való elemi félelem.

Fontos lenne a diákoknak átadni azt az üzenetet, hogy a kudarc valójában kifejezetten kívánatos, megkerülhetetlen része a tanulási folyamatnak, nélküle mindenfajta fejlődés elgondolhatatlan.

Érdemes lenne tehát pozitív attitűddel fogadni az órához való mégoly ostoba hozzászólásokat is látványos megbotránkozás helyett, valamint bátorítani a prezentációk és beadandók kreatív elkészítését (és mégegyszer, elkerülni a látványos cringelést).

A dolog persze nehéz, mert a megaláztatástól való félelem mindannyiunkban erősen munkálkodik.

Két dolog segíthet még:

• a saját hibáink nyilvános elismerése,
• illetve a személyesebb kapcsolatra való törekvés a diákokkal.

Sokkal jobb az olyan tanárokkal dolgozni, akik néha hajlandóak kötetlenül végigpofázni egy-két órát, bátrabbak lesznek a diákok, ha meglátják bennünk az embert. 

Az oktatás nem egyszerűen fontos. Az oktatás rendbehozatala ma a magyar értelmiség elsőszámú történelmi feladata.

A gazdasági feltételek már adottak, a háztartások döntő többségében már van internet, melegvíz, és elegendő élelem.

Persze, talán nem mindenhol, azonban ezeréves fennállása alatt sosem volt még ekkora jólét Magyarországon. A politikai feltételek már adottak, a demokratikus intézményrendszer áll. Persze, a kétfejű sárkány bitorolja és zülleszti, de a talapzat ép, a lehetőségek adottak. Már csak a szellemi teret kell megszállnunk.

Nem a GDP erősebb pörgetése hozza el a megváltást, és Márki-Zay győzelme sem fog alapvető változást hozni.

Az igazi változást az jelentené, ha az értelmiség képviselői elkezdenének kapitalista szellemben gondolkodni saját kasztjukról, és szellemi energiáikat önmaguk megsokszorozott újratermelésébe fektetnék be.

Felejtsük már el az ostoba mesét a kicsiny Dávidról és a hatalmas Góliátról! Nem győzhetünk Dávidként, magunknak is Góliáttá kell hizlaljuk magunkat, ha bármit is el szeretnénk érni.

Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a legjobbjaink közül is többen vállalják az oktatás lassú, lemondásokkal teli és kicsit sem látványos aprómunkáját.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!