Fedél nélkül, Dankó nélkül? – emlékek a hajléktalanellátásban töltött éveimből

Az olvasó bizonyára azt gondolja, empirikusan megalapozott tudása van hajléktalan honfitársaink életéről. Ott vannak az utcán, változó mértékben ittas állapotban, kéregetnek, alszanak, jobb esetben zenélnek, újságot árulnak. Gondosan kikerüli, esetleg pár forinttal, étellel megszánja őket, megveszi a Fedél Nélkült. Megteszi, ami tőle telik. Ebbe jobban belefolyni senki nem akar.

Akikkel találkozunk, az „egészséges” hajléktalan, esetleg bekötött lábszárral a járda szélén ücsörgő koldus („biztosan kamu, nincs is sebe”). De mi van, ha tényleg beteg? Hol fekszik? Hol lábadozik? Hol látják el? Ha fekvőbeteg ellátást igényel, hova veszik fel?

Aztán ha „hazaengedik”, hova megy, hogy folytassa a lábadozást?

Vidéki gyerek voltam, 19 évesen költöztem fel Budapestre még 1992-ben, és úgy alakult, hogy fővárosi életem legnagyobb része a nyolcadik kerülethez kötődött. Medikusként a SOTE Tömő utcai kollégiumában laktam, első munkahelyem a Bőrklinika volt, majd a nyolcadik kerületi, Auróra utcai rendelőintézet bőrgyógyászati szakrendelője.

Még orvostanhallgató koromból eszembe jut egy eset. Várom a metrót, valaki megszólít egy magas férfi, jól szabott kabátban. Tartása egyenes, megmaradt haja kócos, arca petyhüdt, tekintete kemény.

– Adjon egy kis pénzt, uram. Súlyos betegségem van, az orvosok nem tudnak segíteni.
– Nézze, itt a zárójelentés – nyomja kezembe a megviselt okmányt.
A diagnózis: cirrhosis hepatis, aethilismus chronica. Magyarul: alkoholos májzsugor.
– Az valóban gyógyíthatatlan – bólogatok, miközben a tárcámat keresgélem.

A Bőrklinikán mind az ambulancián, mind pedig fekvő osztályon előfordult hajléktalan beteg, és általános volt, hogy ügyeletben érkezett, nem egyszer mentővel. Újabb emlék. Ügyeletes voltam, lassan csordogált a téli este. Ülök a könyvtárban a számítógép előtt, a portás felszól: hajléktalan érkezett.

Emberünk kedélyes, magas, vállas férfi, iszonyúan elhanyagolt állapotban, meghatározhatatlan színű öltözékben, nadrágja madzaggal kötve. Kérem, vetkőzzön le. A nővértől tanultam meg, mi volt az a szokatlan, jellegzetes szag, ami a nem pusztán tisztátlan ember szaga: „tetűszag”. Életem első találkozása volt a ruhatetűvel.

Hemzsegtek a bőrén, a derekán szaporán igyekeztek vissza, a nadrág meleg sötétjébe. A varrások fehérlettek a serkéktől. A réges-régóta vakart, vastag, pigmentált és száraz, ún. „vagabond bőrön” a sok kivakart seb elfertőződött, begyulladt, a gennytől a ruha a testhez ragadt. Világos volt, hogy a férfinak elsősorban egy kiadós fürdésre van szüksége. Kértem a nővért, eresszen egy kád vizet, de ne legyen túl meleg. Télen a hajléktalan emberek testhőmérséklete alacsonyabb, a krónikus kihűlés állapotában vannak. Egy kád meleg vízbe hirtelen beleereszkedve vérkeringésük összeomolhat.

A vízbe bőségesen öntöttünk Betadine oldatot, olyan sokat, hogy élénk barnás-narancsos színe lett. Gondoltam, amíg én megírom a kórlapot, addig lefürdik. Be is ült, ruhái zsákba kerültek. Még alig fejezem be a kórelőzmény írását, valaki megáll mellettem. A beteg az, csöpögő testtel.

– Miért szállt ki, uram? Még csak öt-tíz perce fürdik. Szálljon csak vissza!
– Már leengedtem a vizet.

Le is engedte, nehogy visszaküldjem. Mit tehettünk, kapott egy pizsamát, ágyat, kezelést. Azért meggyógyult.

Sokszor éreztem azt, hogy túl hamar voltunk kénytelenek kiengedni őket, kellett az ágy másnak,

nem az a világ volt, mint amit egy idősebb kollégám mesélt, hogy volt egy páciens, akinek egy év kellett egy lábszárfekély begyógyulásához, ezért bent is feküdt egy évet. Még tortát is kapott az egyéves évfordulón a személyzettől.

Amint valaki jobban lett, mennie kellett. De hova menjen? Ha annyira jól volt, vissza, az utcára került. Ha nem, akkor el kellett helyezni valahol. A hajléktalanok fekvő ellátását az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai Oltalom Kórháza látta el.

Napi kapcsolatunk volt a Dankó utcával. Ha tehették, átvették őket.

De folyamatosan telt házzal dolgoztak ők is, nem mindig ment pöccre a dolog, néha veszekedésbe torkollott.

Ha meg ők szorultak meg, általuk már kezelni nem tudott bőrbaj miatt, mi vettük fel a betegeiket, lelkes klinikás fiatalok. Helyet kellett szorítani nekik, volt is bajom belőle. De nyertünk pár napot.

Amikor először hallottam róla, hogy van „hajléktalan kórház”, valami nyomorult ispotályt képzeltem magam elé, máshová már nem kellett orvosokkal, akik kényszerből dolgoznak ott. Ehhez képest meglepett, hogy éppolyan kórházban éppolyan orvosok voltak, mint nálunk, és elhivatottan, magas színvonalon végezték munkájukat. Értettek hozzá, képben voltak. Bizonyos dolgokban jobban is, mint mi. Szociológiában mindenképp.

Következő munkahelyem, a nyolcadik kerületi szakrendelő „profi” a szegény, nincstelen vagy prekarióta, a társadalom perifériáján élő emberek ellátásában. A hajléktalanok gyakori vendégek, leggyakoribb betegségeik a pszichiátriai és belgyógyászati (máj, szív, keringési stb.) betegségek mellett a bőrelváltozások. Tipikus a fej- és ruhatetvesség, rühesség, lábszárfekély, a piszkosságból és elhanyagoltságból adódó bőrfertőzések.

No meg a fagyási sérülések.

Télvíz idején a vizsgálat végeztével, nagyon lassan öltöztek vissza a fülkében, hogy minél többet tölthessenek a melegben. A váróban is elüldögéltek.

A rühessségről jut eszembe. Egy idős nő ült előttem, bőre egy merő gyulladás, hámlás, vastag kéreg. Nem tudtam mi baja lehet, azt gondoltam, „norvég” rühesség, ami a scabies egy elhanyagolt variánsa, gyakran immunhiányos betegen. Firtatom a kórelőzményt, mire a kissé ittas néni, akiről azt sem feltételeztem, hogy egy értelmes mondatot kiszedek belőle, higgadtan megszólal:

– Ne gondolkodjon, doktor úr! Iktiózisom van (ichthyosis, vagyis „halbőrűség”, egy genetikai probléma)!

Aztán búcsú a „nyóckertől”, utolsó állami állásom Rogán elegáns kerületében volt, ahol a bőrgondozóban enyhén szólva nem „fő profil” a hajléktalanellátás.

Mindig volt magánrendelőm, de most már kizárólag privát orvoslást folytatok, immár nyolc éve. Kiépült nagy és népszerű praxisom van, elegáns, jól öltözött, tiszta betegekkel. Volt egy hajléktalan lány, aki betévedt tavaly, TAJ-száma sem volt. Valaki azt mondta neki, itt ellátják. Elláttuk. Elment és azóta senki nem jött közülük. Egy magánrendelőbe nem járnak hajléktalanok.

Zárásként egy utolsó történet. Egy alkalommal kimerülten battyogtam hazafelé két nap és egy ügyelet után a klinikáról. A Corvin mozi előtt elém áll egy szép roma nő. Haja kontyban, tekintete tiszta, fürkésző, farmerkabátja kopott, de szintén tiszta.

– Vegyen Fedél Nélkült, uram!
- Odaadom az árát.
– Ne. Vegye meg. Versek vannak benne.
– Nocsak. Ön is írt?
– 3 hónapja. Ebbe nem.
– Abból nincs?
– Csak májusi van.
– Mennyibe kerül?
– Amennyit ad. 3-4-6-8 száz.
– Tessék egy ötszázas.
– Köszönöm. A verseket olvassa el. Sajnos van bennük szomorúság.

Ha megszűnik a Dankó, még több lesz.