Nekünk Kijev kell

Amit ma Ukrajnában látunk, az az európai külpolitikai stratégia óriási önellentmondásainak látványos összeomlása. Ennek korrigálására történelmi lehetőségünk van. A folyamat nem lesz könnyű, sok erőforrást fog igényelni, de ha most nem kezdünk bele, később a mulasztásunkért még nagyobb árat fogunk fizetni.

Három évvel ezelőtt volt szerencsém moderálni egy rendezvényt a Külügyi és Külgazdasági Intézetben az első Osztrák Köztársaság 100 éves alapítási évfordulója alkalmából. Az eseményen sok dolog mellett többek között szóba került az európai külpolitika egységes fellépésének nehézsége, melynek fő okát a résztvevők az eltérő nemzeti érdekekben és a különböző biztonsági fenyegetettség-percepciókban látták.

Arra a kérdésre, hogy ezeken hogyan lehetne javítani, és több közös álláspontot kialakítani, az egyik osztrák diplomata meglehetősen szkeptikusan így felelt:

ezen csak valamilyen külső sokkterápia, például valamilyen agresszív orosz lépés tudna segíteni.

A kívánt egyesítő hatásnak ugyanakkor kicsi a valószínűsége, az oroszok ugyanis kellőképp óvatosak és inkább a Nyugat megosztására törekednek.

Ezek a szavak ma már úgy hatnak, mintha egy másik világból mondták volna őket. Oroszország és Belarusz jelenleg hét napja háborút folytatnak Ukrajnában, melynek során eddig több ezer ember vesztette életét, több százezer ember kényszerült elhagyni otthonát, a háború okozta anyagi kár pedig felbecsülhetetlen.

A Kreml háborúja egy új történelmi korszakot jelent, melyben a harcok majd valamikori befejezését követően nem lesz többé lehetőség a status quo ante-hoz való visszatéréshez.

Az elmúlt pár napban olyan külpolitikai fordulatokat láttunk a nyugati hatalmak részéről, melyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Az Egyesült Államok, az EU, Nagy-Britannia, Svájc és Kanada példátlan gazdasági és kereskedelmi szankciókkal sújtotta Oroszországot, az ország legnagyobb bankjait levágva a SWIFT-ről. Az EU27-ek 500 millió euró értékben vásárolnak fegyvereket Ukrajnának, katonai konfliktusban lévő országnak ez az első alkalom, hogy az EU ilyet tegyen.

Ursula von der Leyen „vízválasztónak” nevezte az európai blokk döntését. Svédország szakítva neutralitási politikájával 1939 óta első alkalommal küldött támadó katonai fegyvereket nyílt katonai konfliktusba. A szintén semleges Finnországban hasonló történelmi lépésre szánta el magát a kormány. Olaf Scholz három héttel ezelőtti washingtoni bemutatkozó útján egyszer nem mondta ki Északi Áramlat 2 nevét, azóta Berlin leállította a projekt engedélyezési eljárását, és feladta korábban konzekvensen tartott álláspontját támadó katonai fegyverek nem szállításáról.

A külpolitikai tabutörések szemmel láthatóan mindennapossá váltak.

Jó okunk van kételkedni abban, hogy az orosz gazdaságra mért szankciók bármilyen mértékben is befolyásolnák Vlagyimir Putyin politikai mérlegelését, amely miatt visszavonná az orosz egységeket. Szintén erős a kétség, hogy az Ukrajnának megígért fegyverszállítások elegendőek lesznek-e arra az ország számára, hogy Oroszország ne tudja elérni saját céljait (feltéve, ha azok egyáltalán időben megérkeznek).

Jelen helyzetben a globális közhangulat egyértelműen az ukránok pártján van, az elmúlt pár nap elképesztő képsorait nézve nem okoz nehézséget utálni a Kremlt.

A nehéz lecke számunkra, európaiak számára most kezdődik, nevezetesen, hogy milyen tanulságokat vonunk le a szomszédban zajló háborúból.

Megtölteni az EU stratégiai ürességét

Konszenzust teremteni egy eltérő politikai érdekekkel és kultúrával rendelkező huszonhét tagból álló blokkban mindig is embert próbáló feladat volt.

Ugyanakkor ezen egyes érdekek mögött meghúzódó európai stratégiai gondolkodásban

túl hosszú ideig volt meghatározó az az alapvetés, hogy autoriter rezsimekkel kölcsönösen hasznos gazdasági és kereskedelmi üzleteket lehet kötni

a releváns biztonságpolitikai, technológiai, és nem utolsósorban emberi jogi szempontok figyelembevételének mellőzésével és relativizálásával.

Putyin „digitális szuverenitás” célkitűzése nyugati technológia- és hardware-transzfer nélkül elképzelhetetlen lenne, ugyanez igaz a nyugati támogatással kiépülő kínai megfigyelőhálózatra. A német külpolitika hosszan, a decemberi kormányváltást követően is „magánberuházásként” hivatkozott az Északi Áramlat 2 projektre, jóllehet elképesztő diplomáciai tőkét mozgattak meg annak sikeres befejezésének érdekében. De említhetjük Londongrád kiépülését a laza brit pénzügyi és bevándorlási szabályozásnak köszönhetően, a felsorolás pedig tetszés szerint bővíthető.

Az eredmény európai részről egy stratégiai zsákutca lett.

Ez az orosz relációban egy olyan politikai tervezési mixet jelentett, melynek részét képezték a szankciók, az elítélő nyilatkozatok, ugyanakkor az óvatos közeledési kísérletek, valamint a gazdasági együttműködés egyaránt.

Kína irányában pedig sokatmondó az Európai Bizottság és az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője 2019 márciusi közös közleménye, mely egyszerre nevezi az országot „rendszerszintű riválisnak” és „fontos partnernek”.

Ezek a stratégiai ellentmondások dőlnek össze most látványosan a szemünk előtt, mikor orosz rakéták csapódnak be kijevi és harkovi lakóépületekbe.

Be kell lássuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok liberalizmus interdependencia modelljének univerzalitása megbukott az autoriter rezsimekkel szemben. A megkötött orosz gázüzletek vagy a kínai telekommunikációs szolgáltatások lehet, hogy rövidtávú gazdasági előnyöket ígérnek számunkra, hosszútávon viszont növelik kiszolgáltatottságunkat egy kiszámíthatatlan rezsimmel szemben.

Mindez elvezet bennünket a külpolitikai stratégiai szemléletváltás szükségességéhez, amelynek lényege annak szem előtt tartása, hogy az autoriter rezsimekkel való külpolitikai és gazdasági kapcsolatrendszerben az egyes döntések milyen módon segíthetik az autoriter hatalom (geo)politikai célkitűzéseit. Saját jól meghatározott európai érdekünk mellett ennek a szempontnak legalább olyan fontos szerepet kell játszania a tervezési folyamat kezdetekor, innen érdemes nézni az adott döntés összes további aspektusát.

A komplex kapcsolatrendszerünk felülvizsgálata, és a lehetséges alternatívák feltérképezése költséges, de szükséges folyamat lesz, melyre az EU készülődő Stratégiai Iránytű dokumentumának is reflektálnia kell. Az EU teljes gázimportjának 47 százaléka jön jelenleg Oroszországból, a közép-kelet-európai térségben az arány 75-80 százalék körül van. Csupán az európai–orosz energetikai viszonyt nézve látjuk, hogy elképesztő függőségi viszonyban vagyunk.

A folyamat nem lesz könnyű, sok erőforrást fog igényelni, de ha most nem kezdünk bele, később a mulasztásunkért még nagyobb árat fogunk fizetni.

Mert ami megtörténik Kijevben, holnap megtörténhet Tajpejben. Előbbihez olyan teljesen irracionális döntések sorozata vezetett, amelyet csak a legkevesebben jeleztek előre. Miért tűnne ez alapján az utóbbi vészmadárkodásnak?

Ha következetes akarok maradni, akkor a fent írtak magyar részről azt jelentik, hogy bizonyos, korábban megkötött vállalásokat érdemes lenne felülvizsgálni. Függetlenül annak belpolitikai vonatkozásaitól,

a Paks II. projekt kivitelezése a még nagyobb orosz függőségi viszony kialakításán túl már csak technikai szempontból azért is problémás, mert a beruházást orosz részről finanszírozó Vnyesekonombank nyugati szankciós listára került,

melyet a magyar kormány is megszavazott. Minden, amit a magyar diplomácia a jelenlegi válságban tesz, vagy épp nem tesz, sokáig fenn fog maradni a transzatlanti szövetség kollektív emlékezetében.

Volodimir Zelenszkij elnök ráérezve az európai közvéleményben kialakult fordulatra aktív telefondiplomáciával sikeresen hatott az európai vezetőkre a szankciók élesítésében.

„Lehet hogy végül nem fogja tudni megmenteni Ukrajnát, vagy megváltoztatni Oroszországot, de ő megváltoztatja Európát” – foglalta össze a helyzetet a Guardiannek az egyik európai vezető hivatala.

Ha az EU és az azt alkotó tagállamok valóban komolyan gondolják, hogy a blokk normatív hatalmat képvisel a nemzetközi politikában,

akkor most van itt az ideje levonni az európai külpolitika stratégiai ellentmondásainak következményeit, a korrekciót pedig minél előbb el kell kezdeni.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója, írása magánvéleményét tükrözi.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!