Oroszország számára nem maradt más, mint a véres pusztítás

Annak ellenére, hogy Ukrajna eddig sikeresen ellenállt, még korai orosz vereségről beszélni – katonai értelemben. Ahogy az idő halad előre, a háború Oroszországnak egyre nagyobb veszteségeket generál mind katonai, mind gazdasági szempontból. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Putyin ezt a háborút katonailag elveszíti – egy Csecsenföldön és egy Szíriában már működő, a genfi egyezményeket sértő taktikával próbálhat magának szerencsét csikarni.

Vélhetően nem így tervezték meg a Kremlben Ukrajna invázióját, hiszen a leginkább villámháborúra berendezkedett orosz hadsereg már az első nap elakadt a terveiben, amikor a Kijevhez közeli hosztomeli (az Antonov repülőgépgyár székhelye) repülőtér sikeres elfoglalása után már aznap visszafoglalták az ukrán csapatok az azt őrizni hivatott orosz ejtőernyősöktől, és így meghiúsult a nagy létszámú deszant Kijev közelébe átdobása. Kénytelenek voltak helyette közúton haladni, jelentős ellenállás közepette.

Annak ellenére, hogy az oroszok megakadtak – mint azt például Horváth Csaba Barnabás is kielemezte –, még egyáltalán nem lefutott a háború, sőt,

néhány nyugati szakértő arra figyelmeztet, hogy a háború véres nyitánya még csak most kezdődik. 

Elbukott villámháborús terv

Mielőtt rátérnénk arra, hogyan változtatja meg Oroszország a stratégiáját az események tükrében, fontos előtte megvizsgálni, pontosan milyen tervek is heverhettek Putyin asztalán, mielőtt megindították volna a támadást, és ezek hogyan mentek végül füstbe.

A stratégia röviden annyi lehetett, hogy egyszerre három fronton indít támadást Ukrajnára Putyin: délen a Krímből, keleten a hivatalosan Ukrajna részét képző, de 2014 óta de facto valamennyire önállóan működő szeparatista luhanszki és donyecki régiókból, illetve északon Belarusz felől.

The latest Ukraine map from my @washingtonpost colleagues. pic.twitter.com/IKJ7Qm4Tj8

— Dan Lamothe (@DanLamothe) February 28, 2022

A háborúnak alapvetően két célja lehetett:

Egyrészt földi folyosót nyitni Krím és Oroszország között, hiszen ne feledjük, annak ellenére, hogy a Krím-félszigetet Oroszország már 2014-ben annektálta, jelenleg csak egy közúti híddal, vízi és légi úton lehet elérni Oroszországból, így pedig nehéz az ott élőknek minden infrastruktúrát biztosítani – nem véletlen, hogy miután kitörtek a Krímből, az első dolguk az orosz csapatoknak az volt, hogy megindítsák a vízellátást a Krím felé, hiszen az annektálás előtt a víz 85 százaléka ukrán területről érkezett a félszigetre. 

Ehhez az orosz csapatoknak ki kellett törni Krímből, és lehetőség szerint egészen a Dnyeperig kell elfoglalniuk területet Ukrajnából, miközben keleten szintén előretörnek, hogy a Krím-félszigetet és a csak Oroszország által elismert szakadár népköztársaságokat össze lehessen kötni a szárazföldön.

Ehhez el kell foglalniuk a 150 ezres lélekszámú Melitopolt (ez jelenlegi információk szerint megtörtént), illetve a Krím és szakadár régiók között fekvő stratégiai kikötővárost, a 300 ezres Mariupolt.

Azonban ahhoz, hogy ez a szárazföldi útvonal tartható legyen, ahhoz Donbassz felől jobban be kéne törnie az orosz csapatoknak, ami jelenleg elakadt, és Mariupolt sem sikerült még bevenni,

pedig már a háború első napja óta heves tűz alatt áll a város.

A másik cél pedig az ukrán kormány megbuktatása lehetett, ehhez pedig északról Kijevet kívánták elfoglalni, egyfajta coup de main-ként bevonulni a fővárosba, hogy így kényszerítsék megadásra az ukrán kormányt,

azonban az északi tervek már az első nap kudarcot vallottak, 

mivel a Kijev elfoglalásához szükséges Antonov repteret nem tudták megtartani az orosz ejtőernyősök a támadások első napján (a repülőtér újabb csapatok, felszerelés és utánpótlás szállítását tette volna lehetővé), míg északon az orosz páncélosok elakadtak. Azt végül február 25-én sikerült elfoglalni, ám a repülőtér súlyos sérüléseket szerzett – az ukrán védelmi minisztérium szerint nagyjából használhatatlan.

Ezután a délnyugati Vaszilkiv katonai repteret próbálták elfoglalni, ám ott a már kilőttnek hitt ukrán légvédelem lelőtt egy – egyes jelentések szerint kettő – 80-90 ejtőernyős szállítására képes IL-76-os szállítógépet, így végül azt sem tudták elfoglalni: így maradt a napok alatt, szép lassan, klasszikus módszerrel történő csapatmozgatás, amivel megvan az esélyük Kijev körbekerítésére.

Az, hogy az oroszok villámháborúra rendezkedtek be, egyrészt mutatja, hogy már a hétvégén arról érkeztek hírek, hogy sok orosz harckocsi üzemanyag nélkül áll egyhelyben, másrészt előre tudhatták, hogy az orosz agresszióra válaszul súlyos gazdasági és pénzügyi szankciókat hoznak meg a Nyugathoz tartozó országok, így a harcokat már csak ezért sem tervezhették túl sok időre.

Ami elromlott

Mint arra már az előbb hivatkozott Horváth Csaba Barnabás történész is rámutatott, az orosz támadások elakadtak,

mivel rosszul mérték fel az ukrán ellenállás mértékét, míg a saját páncélos és gyalogsági erejüket, és különösen a saját csapataik harci morálját túlmérték, a logisztikai problémákat pedig súlyosan alulbecsülték. 

Emiatt nem tudták még elfoglalni Kijevet, pedig az amerikai hírszerzés a városnak mindössze 1-4 napot adott, illetve vélhetően ezért mozgósították a különleges csecsen alakulatokat – akiket egyébként első bevetésükor az ukránok rakétákkal szétlőttek –, illetve a Wagner magánhadsereget is, hogy ezzel növeljék harci képességük dimenzióját.

Az orosz veszteségek még akkor is magasak, ha az ukránok által közölt számok felét vesszük alapul,

miközben az oroszok többnyire olyan területeket ellenőriznek, ahol az ukrán hadsereg ellenállása nem volt túl magas – az ukránok ugyanis már az első nap közben úgy döntöttek, a városok és délen a Dnyeperen lévő hidak védelmére rendezkednek be; az egyetlen jelentős győzelem eddig a csernobili atomerőmű elfoglalása volt, de annak elfoglalására azért került sor, mert a hosztomeli repülőtérre ledobott ejtőernyősöket a közeli erdőkbe zavarták, majd a szárazföldön, a csernobili tiltott övezeten keresztül küldött csapatok segítségével sikerült elfoglalni az addigra már szétlőtt repteret.

Az orosz páncélosokat eddig nagyon jól ellensúlyozzák az ukránok által használt nyugati típusú (a brit NLAW, az amerikai Javelin és számos más típus) vállról indítható páncéltörők, és az orosz légifölényt sem sikerül úgy kihasználni, ahogy előzetesen tervezhették, hiszen az ukrán hadsereg által használt török Bayraktar TB2-es drónok a jelek szerint szintén komoly veszteségeket tudtak okozni az orosz csapatoknak.

Azonban a nyugati médiumok hiába írják, hogy Vlagyimir Putyin már elvesztette a háborút, ne feledjük,

az orosz hadseregnek még így is eszméletlen túlereje van, bár tény, eddig nem ennek megfelelően alakultak a harci események.

Békeidőben az oroszok 900 ezer katonát tudnak felmutatni, míg a reguláris ukrán haderő számát 200 ezer körülire lehet becsülni, emellett több lőfegyver, harcijármű, helikopter, illetve hozzájuk szükséges lőszer áll az oroszok rendelkezésre.

Azonban az ukránok legfontosabb fegyvere, a vállról indítható páncéltörő rakéták eddig sikeresen feltartóztatták a leginkább T-72B3-as, és T-80-as, azaz messze nem a legmodernebb harckocsikat használó orosz páncélosokat,

míg a Stinger-rakéták a helikopterek ellen bizonyult hasznosnak. Nem véletlen, hogy Ukrajna ezt a fajta fegyvert kérte leginkább Nyugattól, amit Oroszország szeretne megállítani: az ukrán hadsereg ellátási vonalát el akarják vágni a lengyel-ukrán határ közelében, hogy a felajánlott nyugati fegyverek egyáltalán ne érkezhessenek meg időben. Ehhez már felvonultatták az ukrán hadseregnél jóval gyengébb belarusz hadsereget is, amelynek belépése a háborúba lehet, hogy újabb fordulatot hozhat.

Time for Plan B 

Ilyen körülmények között érkeztünk el március 1-jére, a harcok hatodik napjára, amit a már szokásossá vált mélységi támogató tűzzel indított az orosz tüzérség: Kijev mellett így lőtték a harcok első napja óta heves tűznek kitett Mariupolt, de

új célpontként megjelent a hat napja kőkeményen ellenálló Harkiv és Csernyihiv, ahol többnyire lakóövezetek kerültek tűzérségi tűz alá.

Az oroszok, miután elakadtak a szárazföldi csapataik, a tűzerőben bíznak: a Belarusz, illetve szakadár régiók felől indított tüzérségi támadások megalapozhatnak egy szárazföldi inváziót, másrészt demoralizálhatják az ukrán hadsereget is, hiszen nem túl jó érzés úgy harcba vonulni, hogy az erre kiképzett – vagy az ezt a feladatot elvállaló – katonák helyett ártatlan civileket lőnek, ami az ukrán vezetést is a háború minél hamarabbi feladására kényszerítené, legalábbis a terv szerint.

Az oroszok ezt az egyáltalán nem humánus, a genfi egyezményeket sértő taktikát már a csecsen háború, illetve a szíriai ütközetek alatt is használták:

a lakóövezetek tűz alá vételével elpusztítják az infrastruktúrát, és arra kényszerítik a civileket, hogy a tüzérségi támadásoktól menekülve blokkolják az ukrán csapatok megérkezését,

hiszen az oroszok irányába nem valószínű, hogy megindulnának, így a legtöbb esetben azokon az utakon keresztül távoznának a városból, ahonnan az ukrán haderő érkezne. Az orosz hadsereg egyébként már felajánlotta Kijev és Mariupol lakóinak, hogy folyósót nyitnak a civileknek, de az ukránok az ilojavszki esetből tanulva ezzel a lehetőséggel inkább nem szeretnének élni.

Így a jelenlegi orosz taktika egyértelműen a tűzérségi pusztítás, majd azt követően a szárazföldi benyomulás

– ehhez először kiiktatják a kommunikációs pontokat, például a kijevi TV-tornyot is ezért lőtték ki a délután folyamán.

Kijev felé ukrán információk szerint jelenleg egy több mint 64 kilométer hosszú hadoszlop tart, amik leginkább utánpótlást szállítanak, és a célja vélhetően az, hogy azok segítségével körbekerítve Kijevet majd bevonuljanak az ukrán fővárosba, ha annak infrastruktúrája, illetve lakóinak lelkesedése – vagy kitartása – összeomlott.

Persze az elkövetkezendő órákban, napokban sok minden változhat, de jelenleg csak egy dolog biztos: Putyin a háborút annyiban valóban megsínylette, hogy az orosz gazdaság romokban, a Nyugat és a független államok pedig egy emberként álltak be Kijev mögé, az ukránok pedig az ellenállásukkal bizonyították: ők nem akarnak Oroszország érdekszférájába tartozni, miközben az orosz közvélemény egy jelentős része is ellenzi a háborút.

Így Putyinnak nem maradt más, mint a véres pusztítás, ha a háborút legalább katonailag nem szeretné elveszteni.

Mert abban azért sok elemző egyetért, hogy más területeken már nem nyerhet.

NYITÓKÉP: Elhagyatott orosz T-80-as tankok Ukrajna észak-keleti részén. FOTÓ: Henry Schlottman / Twitter