Történelem Tanár Úr ránk rúgta az ajtót, és érettségiztet minket

Bárhogyan is alakul a háború, bármeddig is gördülnek el Putyin tankjai, ez már egészen biztosan invázió, amely az orosz történelem legsötétebb lapjaira fog felkerülni. És ehhez Nyugat is asszisztált.

Orosz rakétatámadás sújtotta panelházról készült felvétel járja be az internetet. Görcsbe szorul a gyomrom, gombóc kúszik fel a torkomba:

Istenem, ilyen lakótelepen nőttem fel!

A ház, amelyben éltünk, nagyjából ugyanúgy nézne ki egy légicsapás után. Légicsapás...Újpesten. Őrület. 24 órával ezelőtt így gondolhatták Harkivban is.

Európa-szerte százmilliók érzik úgy, hogy egy egészen másik világra ébretek ma hajnalban. Pedig sajnos tévednek. Ez a világ ugyanolyan, mint tegnap, fél éve vagy 20 esztendővel ezelőtt.

Csak a civilizáció joviális álarcát dobta le magáról, s a maszk mögül ránk vicsorog a brutális valóság: az utolsó szó mindig, de tényleg mindig az erőé.

Hogy Oroszországnak mi a bűne ebben a helyzetben, az minden józan ember számára világos: teljes erőbedobással nekirontottak egy náluk sokkal gyengébb szomszédjukra. Akiben egy percre is felmerült, hogy az agressziót kelet-ukrajnai oroszajkú lakosság (sajnos nagyon is valós) sérelmeivel igazolja, azokat legkésőbb a Kijevre, és a Donyecktől 1200 kilométerre levő Ivano-Frankivszkre hulló rakéták ki kell, hogy józanítsák.

Bárhogyan is alakul a háború, bármeddig is gördülnek el Putyin tankjai, ez már egészen biztosan invázió, amely az orosz történelem legsötétebb lapjaira fog felkerülni.

Nyugat is hibázott

De beszélnünk kell a Nyugat bűneiről is. Kezdjük azzal, hogy, hogy elhitették az ukrán néppel (és minden jel szerint saját magukkal is): Ukrajna rácsaphatja az ajtót az orosz medvére, és fél évezred után egy évtized alatt átzsilipelhet az euroatlanti világba.

Ez ugyanis az ukránok akaratától és vágyaitól sajnos tökéletesen függetlenül geopolitikai képtelenség.

Nem lehet egy országot felpakolni, és arrébb vinni ezer kilométerrel. Viszont azok a szélességi és hosszúsági fokok, amelyeken Ukrajna elterül, legalább részben elkerülhetetlenül Oroszország érdekszféráját képezik. Az USA és az EU a Majdan óta úgy tesznek, mintha Moszkva egy távoli országban igyekezne befolyást szerezni, amelyhez soha semmi köze nem volt. Ez pedig sem történelmi, sem etnikai, sem gazdasági, sem társadalmi tekintetben nincs, és valószínűleg soha nem is lesz így.

De, ha már úgy döntöttek, hogy egy alternatív valóság szerint politizálnak Ukrajnában, akkor már ragaszkodniuk is kellett volna ehhez. Csakhogy nem ezt tették.

Évek óta beszélünk Orbánék hintapolitikájáról a NATO és az oroszok, illetve kínaiak között. Az igazán lelkiismeretlen és veszélyes (mert a magyar tojástánccal ellentétben az eseményeket valóban döntően befolyásoló) hintamutatványt azonban a Nyugat mutatta be az elmúlt hetekben.

Miközben jóformán kétnaponta órára pontosan jósolgatták az orosz támadás kezdetét, és a legsúlyosabb, de tényleg a le-he-tő leg-sú-lyo-sabb következményeket kilátásba helyezve, valójában vörös szőnyeget terítettek az orosz tankok elé.

Hiába adták a kilincset egymásnak a Kremlben a nyugati politikai vezetők és diplomaták hónuk alatt dörgedelmes nyilatkozatokkal, ha közben a minimális amerikai katonai jelenlétet is felszámolták Ukrajnában – már február 13-án!

„Ez az átcsoportosítás nem jelenti azt, hogy megváltozna az Ukrajna fegyveres erőinek támogatására irányuló elhatározásunk, hanem rugalmasságot biztosít a szövetségesek segítésében és az agresszióval szembeni elrettentésében" – nyilatkozta a Pentagon,

miközben éppen az utolsó valódi gátat bontották el az orosz invázió elől.

Ez a szöveg az égvilágon semmivel sem volt kevésbé hazug és cinikus, mint Putyin „nácítlanítást” és „demilitarizálást” ígérő szavai a támadás megindítása előtt. Félreértés ne essék: még véletlenül sem azt akarom mondani, hogy Amerikának világháborút kockáztatva kellett volna fegyveres erővel megvédeni Ukrajnát. Ilyet ép ésszel senki se várhat tőlük.

Az viszont simán lehet, hogy

a Kremlben kétszer is meggondolták volna, hogy kiadják-e a támadó parancsot, ha csak egy csekély esélye is van annak, hogy rakétáik amerikai katonák életét oltják ki,

ezzel akár az atomháborúig eszkalálva a konfliktust.

Az USA eleve csak jelképes erejű csapatainak eliszkolása azt garantálta Moszkva számára, hogy ez a veszély még elméletileg sem fenyeget. Persze lehet, hogy Putyint még ez sem állította meg, de az tény, hogy meg se próbálták. Ez pedig ebben a pattanásig feszült helyzetben jóval több volt, mint szimpla hanyagság vagy gyávaság:

Washington a napnál is világosabbá tette, hogy a fenyegetésként lóbált papírtigriseknek valójában nincs foga.

A Nyugat tehát kitartóan súgta az ukránok fülébe, hogy az orosz medve nem is olyan mérges, ha mérges, nem is olyan erős, s ha erős, akkor ők még erősebbek. Aztán mikor a hatalmas ragadozó feltűnt a bokrok mögül, akkor szépen egyedül hagyták őket az erdőben.

S aztán beszélnünk kell még Magyarországról is, amelynek kormánya hosszú évek óta hintapalintázik Kelet és Nyugat között, s amelynek most választania kellett. És ezúttal jól választott: a nyugati oldalon ugrott ki a hintából, leszögezve, hogy mindenben osztja az EU és a NATO véleményét, s régiós partnereihez képest megkésve ugyan, de explicite is elítélte az orosz agressziót.

Júliusban azt írtam:

ha a kormány a formálódó új hidegháborúban képtelen lesz még időben besorolni a nyugati oldalra, „ahová nem elsősorban az értékeink, hanem az érdekeink mentén tartoznunk kell”, az nettó nemzetárulás.

Nos, a helyzet az, hogy most besoroltunk oda, ahová kell. Hogy még időben történt-e ez meg, az egyrészt erősen szubjektív kérdés, másrészt egyelőre még aligha látható tisztán. De megtörtént.

S, aki ezt most dúlt keblű dafke ellenzékieskedésből letagadja, az nem csak a valóságot hajlítja meg, de a nemzeti érdekkel is szembemenetel. Háborús időkben ugyanis a politikai elitek, a hírszerzések és a média is elektromikroszkóppal vizsgálják minden szövetséges megbízhatóságát. Lehet, sőt kell is arról beszélni, mennyiben felelős a magyar külpolitika azért, hogy hazánkra talán mindenki másnál gyanakvóbb figyelem irányul.

De ezt a gyanakvást most – ezúttal konkrét tényszerű alap nélkül – ellenzéki politikai vezetők részéről még inkább felerősíteni, Putyin háborús bűntársánaknevezni a kormányt orbitális felelőtlenség. Pontosan akkora, mint amikor a NER házi „alkotmányjogásza” a közmédiában a Kreml „népirtásról” szóló propagandaszólamaival „árnyalja a képet” az orosz agresszióról.

Most minden szolidaritásunknak a megtámadott gyengébb fél mellett a helye, minden szabad kezünkkel a kárpátaljai magyarok kezét kell fogni és minden józan gondolatunknak a saját érdekeink körül kell forognia.

A magyar közélet minden szegmensének erkölcsi és szellemi érettségije zajlik most. Nem készültünk rá, úgy tört ránk, Történelem Tanár Úr váratlanul rúgta ránk az ajtót és osztotta ki a piszkosul nehéz kérdésekkel teletűzdelt dogát.

Csakhogy itt közel sem biztos, hogy lesz pótvizsga, úgyhogy most nagyon nem kéne megbukni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!