Bezzeg Uruguay, tényleg bezzeg Uruguay, sőt, még annál is jobb!

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.02.23. 18:50

Montevideo lenyűgözött: egy pörgő , de még inkább békebeli nagyváros, ahol szeretik a kultúrát és olvasnak még könyveket. Punta del Este remek hely, mégsem az én világom, a La Plata tölcsértorkolata viszont akkora, hogy az Atlanti-óceánnak hittem. Múzeumról múzeumra és egy elvarázsolt kastélyban jártam. Uruguayban tombol a nyár, és szenzációs hely.

Bezzeg Uruguay, tényleg bezzeg Uruguay, sőt, még annál is jobb!

A CIA által teljes mellbedobással támogatott 1973 és 1985 közötti félkatonai-félcivil diktatúra ma már csak szörnyű és fájdalmas emlék:

az 1828 óta független, három és félmilliós Uruguayban virágzik a demokrácia, széleskörűek az emberi jogok, az állam tényleg igyekszik nem belepofázni polgárai életébe,

működik a bankrendszer, az utóbbi évek romló statisztikái ellenére is jó a közbiztonság, legális az abortusz, a melegházasság és a kannabisz-használat, nem véletlen a „Latin-Amerika Svájca” elnevezés.

A legek és a majdnem legek országa: a kontinensen itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP, évről évre javuló mutatók mellett legfejlettebb és 2008 óta egyedüli dél-amerikai államként teljes a demokrácia (összehasonlításként: az Economist változatos és komplex szempontrendszeren alapuló, éves felmérése szerint 2021-ben Uruguay a földkerekség tizenharmadik, az USA a huszonnyolcadik, Magyarország az ötvenhatodik, Kolumbia az ötvenkilencedik legdemokratikusabb országa volt; Norvégia, Új-Zéland, Finnország az első három), területileg Suriname után a második legkisebb, a Guyanák és a Falkland szigetek kivételével itt a legalacsonyabb a lélekszám, Chile és Panama után a legmagasabb a születéskor várható élettartam.

Sokan emlékszünk még a 2010 és 2015 közötti elnökre, az akkor kedélyes öregúr látszatát keltő, a diktatúra súlyos éveiben baloldali gerillaként ellenálló, tizenkét év börtönt és kínzásokat elszenvedő, 1935-ös születésű José Alberto „Pepe” Mujico Cordanora.

Kevés államférfi élt és viselkedett szerényebben nála: nem költözött be az elnöki palotába, Montevideo melletti farmjukon élt a feleségével, 1986-os Volkswagent használt.

Később mindenféle nemzetközi kitüntetést kapott, a bosnyák Emir Kusturica filmet forgatott róla és a „politika utolsó hősének” nevezte. Öt elnöki éve alatt szokatlan, a színtelen-szagtalan karrierista vagy a krakéler kocsmai bunyós politikusoktól teljesen eltérő, kicsit Gandhi-féle életmódot, magatartásformát testesített meg. Ha a hatalom embereinek többsége olyan lenne, mint ő, tényleg más, igazságosabb világban élnénk.

Azonban évek óta nem ő az elnök – tizenöt év baloldal után 2020 óta a konzervatívok gyakorolják a hatalmat –, de tevékenysége maradandó nyomot hagyott az országon, rengeteget tett azért, hogy az autoriter rezsimek, diktatúrák kivételével mindenhol követendő példaként tekintsenek Uruguayra.

A demokrácia stabilitását jelzi, hogy a két pólus között jóval kevesebb az ellenté, és több a közös vonás, mint a kontinens legtöbb államában.

Végül egy negatívum (és egy újabb leg): Uruguay Costa Rica mellett Latin-Amerika legdrágább országa, amit persze a jólét jeleként is értelmezhetünk, pénztárcánk ettől azonban még érzi rendesen, hogy például nem Bolíviában vagy Paraguayban járunk.

A béke szigete

Porto Alegre-ből repültem Montevideoba. Felszállás előtt háromszor ellenőrizték az oltási igazolványt, a PCR-teszteredményt, az egészségbiztosítást. Belépéskor is elszórakoznak majd – gondoltam. Ehhez képest az uruguayi határőrhölgy megnézte az útlevelemet, megkérdezte, milyen céllal jöttem, majd minden jót kívánt, semmilyen covidos pluszpapírra nem volt kíváncsi. Nyilván tudta, hogy a kötelezők nélkül fel sem engedtek volna a gépre, de akkor is, nem ehhez szoktam.

Chile ugrott be a két tökfelesleges, csak az utazót szívató, minden más országhoz képest pluszkövetelményével: az oltási igazolvány honosításával és a reptéri PCR-teszttel (miután az országba való belépés előtt maximum hetvenkét órával is volt már egy negatív).

Bohócok, de legalább következetesek: az elnöki beiktatásra érkező külföldi delegációktól ugyanazt várják el, mint a közönséges halandóktól. Örülök neki, tényleg ne kivételezzünk a mindenhol jelképes ingyen pogácsát majszoló mihaszna politikusokkal, viszont az omikronnal és a tömeges átoltottsággal influenzaszintre redukálódott koronavírusra nem kellene már ennyi figyelmet szentelni. Elég lenne az oltási igazolvány, aztán csáó.

A dolgok jelenállása szerint egy ideig ez volt az utolsó PCR-tesztem, mert a legújabb rendelkezés alapján, ha szomszédos országból lépünk argentin területre, akkor nem kell teszt. Teljesen logikus és racionális intézkedés, és nem az utazó öncélú basztatása. Paradox módon, a vasszigor ellenére Chilében sokkal rosszabbak a mostani statisztikák, mint a beutazást már lazábban, az omikron veszélyességével arányosabban kezelő, verébre nem ágyúval lövöldöző országokban, például Argentínában, Uruguayban vagy Kolumbiában.

De ennyi kitérő után vissza az utazáshoz: Carrasco reptér 2008-ban átadott impozáns új terminálját a helyi születésű, de az Egyesült Államokban élő Rafael Viñoli tervezte. Már bent megfogott a világos és tágas a tér, aztán kívülről az épület formája, a körszerű tetőszerkezet egyszerűen lenyűgözött.

Niemeyer gömbjei után természetesnek fogtam fel, pedig a repülőterek általában nem ilyenek, inkább téglalap-szerkezetek. Azóta kétszer láttam, mindkétszer buszról, és még érdekesebb, művészibb az összhatás. Nem a mérete, dimenziói, hanem egyszerűsége, kifinomult funkcionalizmusa miatt impozáns – kategóriájában minimalista, és maga a konstrukció is nagyjából úgy hat, mint egy mainstream előtti minimáltechno-szám.

Automatából kivettem némi casht, majd taxikeresésnél szembesültem először az árakkal.

Két céget kérdeztem, ötven dollárnak, kb. tizenhatezer forintnak megfelelő összeget mondtak. Végül találtam egy sofőrt, aki negyvenért bevitt a városközpontba, de tizenkét-tizenháromezer forint is baromi sok egy félórás útért (nagy csomaggal, ismeretlen nagyvárosban soha nem tömegközlekedem).

A taxis útközben elmagyarázta, mit érdemes megnéznem, hol ehetek jókat, hal- és tengerigyümölcs-ételeket is könnyen fogok találni. Megjegyezte, és később számomra is egyértelművé vált: a lakosság harmadának, külvárosokkal együtt tokkal-vonóval pedig kétmillió embernek otthont adó – és 2005 óta folyamatosan Latin-Amerika legmagasabb életszínvonalú nagyvárosának számító, becslések alapján az egy főre jutó idei GDP meg fogja haladni a harmincezer dollárt –, eklektikus Montevideoban könnyű tájékozódni.

Beszélgetés közben repkedtek a zsék – a La Plata melletti (argentín és uruguayi) Rioplatense spanyol egyik jellegzetességeként a ll-t nem jének, hanem zsének ejtik. A Bolívia keleti részén is beszélt egyedi nyelvjárás kialakulását a latin-amerikai átlagnál jóval több olasz bevándorló is befolyásolta.

Montevideo fura hely: pörög, de még inkább békebeli és a béke szigete. Van benne minden, nagyon európai, a belvárosi épületeken még az Osztrák-Magyar Monarchia szellemiségéből is éreztem valamit,

ami a magamfajta libertariánus-monarchistának mindig külön öröm. Ha Leókám elvesztése miatt nem lennék magam alatt, itt biztos, rohadt jól éreztem volna magam.

Pedig különösebben nem szép, de sugározza magából a pozitív energiákat,

emberi, nagyszerűek a művészeti múzeumai, az éttermek tényleg topon, közvetlenek, kedvesek és segítőkészek a helyiek.

A Palacio Salvo.

A Palacio Salvo.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A korai huszonegyedik században ritkaság a komoly könyvkultúra, itt az is megvan háklis ínyenc- és kultúrsznob-igényeket kielégítő boltokkal, utcai antikváriusokkal. A latin-amerikai szinten viszonylag későn, 1724-ben alapított Montevideoban ezek szerint olvasnak még, és nemcsak sorozatokat néznek, vagy közéleti híreket, bulvárt, pornót, sportot bújnak online.

Az abszolút központ Plaza Independenciatól gyalog tíz percre, a szebb napokat megélt, bár ma is teljesen korrekt Uruguay hotelben szálltam meg. A Buenos Aires-i recepciós mondta, hogy Montevideo élénk, de dinamizmusa semmi az őrült tempójú argentin fővároshoz képest. Hamarosan meglátom – válaszoltam mosolyogva.

Ezen a kapun lépünk be Montevideo óvárosába.

Ezen a kapun lépünk be Montevideo óvárosába.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Öt perc séta után a „kereskedelmi ütőér” Július 18. sugárúton a Fotográfia Központban kötöttem ki, ahol afroamerikai művészek kiállítása volt a program. Más, különösen karibi országokkal vagy Brazíliával összehasonlítva kevesebb az afrikai eredetű uruguayi, jelenlétük azonban ennek ellenére markáns.

A kurátorok az egész kontinens felhozatalából állítottak össze minőségi válogatást. Szociofotók, portrék, kollázskísérletek, némi – tényleg csak némi, és ezért nem zavaróan didaktikus – retro és mozgalmár feelinggel. Két szín, vörös és fekete uralta a legizgalmasabb anyagokat. Welcome to Montevideo, bevezetőnek tökéletes volt, majd a Plaza Independenciához értem.

Afroamerikai fotóművészet.

Afroamerikai fotóművészet.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A város- és az öbölképet két teljesen eltérő stílusú, de egyaránt ikonikus épület dominálja: az 1928-ra elkészült, kilencvenöt méter magas, számomra neoklasszicista Palacio Salvo (benne a tangómúzeummal, de azt majd Buenos Airesben) és a vitorlát formáló dubaji Burj Al Arab luxusszállóra emlékeztető, százötvennyolc méteres, 1997-ben átadott „kortárs” Telekommunikáció Torony.

Totál más stílus, hangulat, környezet, de tisztes távolból jól elbírják egymást, nagyszerű látványt nyújtanak.

Mint ahogy az egész Plaza Independencia, nyári dögmelegben, pálmafákkal, a hongkongi Chungking Mansionst idéző bájosan lepusztult toronyházzal a tér másik végében, és persze az elmaradhatatlan, bazi nagy lovasszoborral, valamelyik klasszik államférfiról.

Randa toronyház randa lovasszoborral.

Randa toronyház randa lovasszoborral.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Minden nagyvárosban van ilyen, fogalmam sincs, miért, de ez legalább fotón jól mutat a mögötte éktelenkedő toronyházzal, meg az Óváros idétlen „bejárati” kapujával. Peru és Brazília után rögtön feltűnt, hogy szabad térben alig hordanak maszkot, éttermekben, múzeumokban stb nem kérnek oltásigazolást. Eddig viszonylag jól kezelték a járványt, bár a sikeres első hullám után az előre jelzettnél többen betegedtek és haltak bele a következőkbe, egy ideje pedig megint lefelé kúsznak a napi számok.

Óvárosi utcakép.

Óvárosi utcakép.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Montevideoi séták a tűző nyári napon

A Ciudad Vieja ugyanolyan, mint egész Montevideo: kellemes, de nem különleges.

Vannak szép épületei, de a kései alapítás miatt sem idézi semmi a gyarmati időket,

nincsenek örökérvényű és egyedi koloniális remekek, csak tizennyolcadik századvégi és tizenkilencedik századi klasszicizmusok.

Az égbe minimálisan sem szökő főkatedrális kívülről semmit nem mutat, belül viszont különleges. Az oltár sötét-rózsaszín-lilás színvilága, a nagyjából mindig Krisztus szenvedéseit vagy Máriát, esetleg pár szentet ábrázoló, alapjáraton nem túl változatos, itt viszont a bejáratott sablonoktól eltérő szobrok, a szintén sötétrózsaszín és lila, illetve világoszöldek uralta mellékkápolna mind magához bilincselt.

A templomba többször bementem ima helyett elmélkedni.

A katedrális főoltára.

A katedrális főoltára.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Uruguay egyébként a „legpogányabb” latin-amerikai ország: 2020-as adat alapján a lakosság 41,5 százaléka ateista vagy agnosztikus.

Az óváros főutcája a lepusztultabb és néptelenebb kikötőnegyed felé vezet. Ott is tettem egy nagy kört, majd visszamentem a már a Ciudad Viejaban található, hamisítatlan turistalátványosság, éttermekkel és emléktárgy-boltokkal teli Kikötő-piacra.

Hétfőn csak körülnéztem és konstatáltam: a médiafelhajtás, agyonreklámozás ellenére több a fehéring-nyakkendős, elegáns pincér, mint a látogató. Csütörtökön viszont méricskélés helyett életem eddigi legjobb cazuela de mariscos-át (nagyon sűrű, zöldségekkel teli tengerigyümölcs-leves) ettem ott, pedig ebben a műfajban az összes tengerparti latin-amerikai ország erős.

Az uruguayi gasztronómiával tényleg nincs gond: kagyló roquefortos főtt krumplival, avokádós humusz-szendvics, ropogós európai parasztkenyérrel és persze nem hazai, hanem természetesen valenciai paella volt a montevideói Punta del Este-i főétkezésem. Változatlanul napi kétszer, lehetőleg kis adagokat eszem, kirobbanó étvágyam még mindig nincs, ráadásul egész Latin-Amerikához hasonlóan Uruguayban sem spórolnak, iszonyat mennyiség kajákat pakolnak a tányérre. Ha nem vagyok farkaséhes, a harmadát tuti otthagyom. A gargantuai lakomák ellenére viszont itt láttam a legkevesebb túlsúlyos urat és hölgyet.  

A Rambia és a La Plata.

A Rambia és a La Plata.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Tizennegyedikén észre sem vettem, hogy tombol a Valentin-nap, de egy-két vörös szalag kivételével a város sem emlékeztetett rá.

Mivel mégiscsak Latin-Amerikában vagyunk, street artban sem volt hiány.

Az óvárosban is izgalmas, de a gerillaművészek a hosszú tengerparti, pontosabban az ezüstfolyó La Plata (angolul River Plate, a név onnan ered, hogy a folyón szállították biztonságos kikötőkbe a kibányászott ezüstöt) melletti sétány, a rambla egyik – talán egyetlen – (romos) épületegyüttese falain érték el a kvázi-tökélyt.

Street art

Street art

Fotó: Kömlődi Ferenc

Maga a rambla nagyon hosszú; se fák, se árnyék. Kedden tűző napsütésben barangoltam rajta kilométereket, míg a Nemzeti Audiovizuáls Múzeumnak (MNAV) otthont adó, festői Rodo parkhoz értem. A sok park növeli a „zöld érzést”, a nyári hőségben összecsukható kempingszékekkel felszerelkezett helyiek imádják mindet, szeretnek bennük időzni, azaz hűsölni, baráti társaságban tereferélni, megvitatni a létezés nagy kérdéseit.

Az MNAV előtt egy másik múzeumot, a leghíresebb uruguay festő, Joaqín Torres Garcíáét (1874-1949) is megnéztem. Barcelonai szecessziós-szimbolikus korszaka után a kubizmustól az absztrakcióig, a modern képzőművészet számos iskoláját végigjárta, és „vitte haza.” Alkotásai középpontjában „a” város, egy név nélküli különleges szerveződés, absztrakt rendszer állt, miközben olyan helyekről írta, festette fára, vászonra vizuális „krónikáit”, mint Párizs vagy New York.

Torres García ugyanolyan volt, mint Montevideo: semmi különleges, mégis tökéletes,

bár az oeuvre-ben akad pár kifejezetten Mondrian-utánérzet is, és ő még nem a posztmodern művészi másolás korában élt.

Joaqín Torres Garcia egyik festménye.

Joaqín Torres Garcia egyik festménye.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az MNAV az uruguayi képzőművészet egészéről szól, de a huszadik századon, modernizmuson és a jelenen a hangsúly.

Jobb is, mert a tizenkilencedik század klasszicizmusa, realizmusa – legyen az német, uruguayi vagy éppen magyar – innovációmentes unalom egy csomó felesleges historizálással, nemzeti romantikával, pátosszal, akadémizmussal.

Az MNAV-ba ebből alig jutott valami, bár a paraguayi háború borzalmait egy nő gyászaként megelevenítő festmény aztán tényleg klasszicista meg minden, viszont brutálisan hat az érzelmekre. Csak halottak, semmi más nem maradt, kiirtották az országot – sugallja a kép.

A nő tekintete, réveteg szomorúsága mindent elárul a vesztes gondolataiból.

A háborút kirobbantó, országa lakosságát értelmetlenül vágóhídra vezénylő, hatalommániás elnököt viszont sokan ma is nemzeti hősként ünneplik.

Ilyen nemzeti hősöktől – futóbolondoktól – mentsen meg bárkit az Isten. Uruguay-t zűrzavaros történelme ellenére megmentette, és ez meglátszik a két ország közötti, az élet minden területét átható döbbenetes különbségekben. Igazából persze nincs min csodálkozni: az egyik a kontinens legfejlettebb, a másik a legfejletlenebb állama.

A kétszintes múzeum első emelete kimerítő betekintés a huszadik század második felétől máig alkotó, kilencven éve ellenére teljesen aktív, sokoldalú Miguel Ángel Battegazzorre munkásságába.

Több korszaka volt, az absztrakciótól a szürrealizmusig sok stílusba kóstolt bele, illusztrálta a Maldoror dalait (Lautréamont profetikus verseit), sárgái és kékjei teljesen egyediek, kusza alakzatok táncolnak köztük és rajtuk, mintha egy kijárat nélküli labirintusban bolyonganánk.

Battegazore egyik alkotása.

Battegazore egyik alkotása.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Megfestette a világot egyensúlyban (?) tartó entrópiát, a rendezetlenség és a káosz rendjét is. Meghökkentő sorozat, nem egyértelmű, sokféleképpen értelmezhető üzenettel. Nem ismerem az uruguayi képzőművészet történetét, de Battegazzorre innovatívabb alkotónak tűnik, mint Torre García.

Battegazore egy másik alkotása.

Battegazore egy másik alkotása.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Dél Monacoja

Szerdán Latin-Amerika legfelkapottabb, tehát legdrágább üdülőhelyére, a kb. Délkelet-Ausztráliához hasonló időjárás miatt csak december és március között „üzemelő”, a fővárostól száznegyven kilométerre keletre fekvő Punta del Estébe kirándultam, pontosabban potom negyvennégy dollárért befizettem egy egésznapos túrára; reggel mentem, este jöttem.

Látványos hely, az Amazonashoz hasonlóan mérhetetlen víztömegnek tűnő La Plata ott ömlik végleg az Atlanti óceánba. A folyó tölcsértorkolata monumentális és annyira semmit nem érzékelünk a túlpartból, hogy Montevideoban az Atlanti-óceánnak hittem.

Az Atlanti-óceán a Punta del Esténél.

Az Atlanti-óceán a Punta del Esténél.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az út Montevideo strandjai után Angliát idéző sík zöld vidéken, majd dimbes-dombos terepen, egy másik felkapott üdülővároska, az alig nyolcezres Piriápolis közelében halad el.

Olasz származású üzletember, Francisco Piria (1847-1933) alapította még 1890-ben, a francia Mediterráneum, Nizza volt a minta, hasonlót álmodott a La Plata partjára.

A Pirápolis.

A Pirápolis.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Nem tudom, milyen lehetett a korabeli Nizza, de az olasz határhoz közeli nagyvárost jól ismertem – 1990 és 1996 között ott éltem, tanévnyi (1994/95) dániai intermezzoval közben. A táj ugyan hasonló, bár Nizza környéke bujább, mediterránabb, maga a városka viszont egyáltalán nem emlékeztetett az „eredetire.” Egyébként kellemes hely, a dombtetőről pedig egészen parádés a látvány. A La Plata középkék víztömege nagyobb, mint Montevideonál, és ha nem mondják, megint az óceánnak hittem volna.

Tikkasztó melegben haladtunk tovább Punta del Este felé. A kilenc-, szezonban turistákkal együtt harmincezres város a szomszédos Maldonadoval (az azonos nevű megye székhelyével) és a közeli parányi félszigeten lévő Punta Ballenaval alkot egységet, ha nem is egy települést, bár Maldonadoval szinte teljesen egybenőtt.

Punta Ballena a domboldal citadellaszerű hófehér épületegyütteséről, Casapuebloról („ház-faluról”) ismert.

A Casapueblo épületei.

A Casapueblo épületei.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A festészettől, szobrászattól kezdve a kerámián és az építészeten keresztül az írásig, szinte minden művészeti ágban maradandót alkotott, világhírű Carlos Páez Vilaró (1923-2014) életművének enyhén Gaudi-stílusú megkoronázása olyan, mint egy mesebirodalom, egy elvarázsolt kastély és egy kicsit, mint a görög Szantorini vagy Mikonosz szigete.

Élő és lakható szobornak nevezte, kézműves módszerekkel építette, folyamatosan dolgozott rajta, ma húsz szobából és rezidenciából, ötven lakásból áll szaunával, bárral, étteremmel, múzeumként működő galériákkal kiegészült hotel, a falakon modern és kortárs festők változatos – újprimitív és absztrakt, naiv és pop art, álomszerűen szürreális és jellegzetesen latin-amerikai mozgalmár-historikus – munkáival, kerámiákkal és a kertben cyborg-féle szobrot is felfedeztem.

Festmény a Casapueblo múzeumából.

Festmény a Casapueblo múzeumából.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Eklektika a legmagasabb szinten, plusz macskák,

mert Páez Vilaró imádta a cicusokat, több képen gyönyörködhetünk bennük. Csak a varázstükrök és modern változatuk a kiterjesztett és a virtuális valóság hiányzott az összképből.

Tiszteletet a macskáknak.

Tiszteletet a macskáknak.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Kilátásként, a La Plata türkizkék arcát mutatta, a szemközti Punta del Este szálloda- és elegáns lakóházsora csak diszkréten uralta a horizontot. Viszont egyetlen cicus sem bukkant fel.

Punta del Este körül akkora a hype, hogy törvényszerűen enyhe csalódást okozott, persze nem gagyi, mint a yucatáni Cancún, de valami mégis hiányzott.

A latin-amerikai jet set kedvenc üdülőhelye, észak-amerikai kőgazdagok is imádják. Bárjaiban, klubjaiban hírességek gyakran villantják meg magukat, a bulikon nemzetközi top DJ-k tolják, egy YouTube-videó alapján maga Diego Maradona is nagyot mulatott az egyikben – ő pedig tudott mulatni.

Punta del Este, a La Plata partján.

Punta del Este, a La Plata partján.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az ingatlanárak plafonja a csillagos ég, többek között Zinedine Zidane is vett magának Punta del Estében egy lakrészt. Az éjszakából semmit nem láttam, de különben is karácsony-szilveszterkor pörög legőrültebben a város, ahol egynyári divatok születnek és halnak el,

minden iszonyat begyorsult és felszínes, de szerethető. Tökéletes terep kisebb vagyonok egyetlen éjszaka alatti eltapsolásához.

A Punta del Este építészete.

A Punta del Este építészete.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Építészetileg német alpesi házaktól miniatűr angol kastélyokig, a közelmúlt változatos ultramodern toronyházaiig, az elmúlt negyven év és a jelen összes iskolájának mintapéldáiig, bármit és annak az ellentétét is megtaláljuk.

A beautiful people-ből azonban – Rióhoz hasonlóan – itt sem láttam sokat, csak hétköznapi nyaralókat, az egyik oldalon az Atlanti-óceán hullámain szörfölőket, fürdőzőket, napszerelmeseket, a másikon a La Plata nyugodtabb vízében alámerülőket.

Punta del Este szépségét ez a kettősség adja, egyik oldalon az óceán, másikon a nagy folyó, köztük néhány utca.

Ha a képzeletbeli középpontban megállunk, és jobbra nézünk, az egyik, ha balra fordulunk, a másik vizet látjuk.

Az elegáns jachtokkal, vitorlásokkal és egyszerűbb csónakokkal, bárkákkal teli kikötő feletti – korai 1900-as évekbeli – óváros végében ömlik a La Plata az óceánba. Tűző napsütésben láttam, de napfény nélkül is egyedülálló látvány lehet. Punta del Estét „Dél Monacojának”, az „Atlanti-óceán gyöngyszemének”, „Dél-Amerika Saint Tropez-jának” is hívják.

Másnap Montevideoban meg akartam nézni a kortárs múzeumot, legyalogoltam a Kongresszusig, aztán addig sétáltam a permanens világforradalom hevében égő alkotók jegyezte sokadik Che Guevara graffiti és a kortárs muralart politikailag súlyosan aktív és szerencsére inkorrekt remekei között, hogy felhagytam a múzeum keresésével.

Világforradalom Montevideo falán.

Világforradalom Montevideo falán.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Maga az utca alakult át baromi nagy kortárs művészeti múzeummá,

és igen, összehasonlítani ugyan nem lehet őket, mert két totál más ligában játszanak, de Montevideo jobban bejött, mint Punta del Este, ami persze szintén unikum, csakhát soha nem voltam beachboy vagy surfer.

NYITÓKÉP: Montevideo főtere, a Plaza Independencia. FOTÓ: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek