Miért racionális az ésszerűtlen, ha Moszkvából nézzük?

Állandó szakértő szerzőnk, Vigóczki Máté arról ír, bár a Nyugat számára ésszerűtlennek tűnhet a két szakadár köztársaság megszállása, Moszkvában és Vlagyimir Putyin közvetlen környezetében egészen más logika mentén hozzák a döntéseket, mint azt mi gondoljuk.

Csak nyolc évbe telt, és a saját függetlenségüket már kikiáltó úgynevezett Donyecki- és Luhanszki Népköztársaságok önállóságát Oroszország is elismerte. Árulkodó, hogy Vlagyimir Putyin elnöki bejelentését megelőző beszéd csak nyomokban tartalmazott bármit is a szakadár államokról, főleg inkább Ukrajnáról és a NATO-ról beszélt. A Kreml Kijev és a védelmi szövetség felé közvetítette: komolyan kell őt venni.

Miért ért mindenkit meglepetésként?

Moszkva részéről a szakadár területek elismerése több szempontból is nehezen érthető. Egyrészt nem volt semmilyen belpolitikai nyomás. A Levada Központ tavalyi felmérése szerint a lakosság 28 százaléka támogatta volna a függetlenség elismerését, valamennyivel kevesebben a felvételüket az Oroszországi Föderációba.

Össztársadalmi kérdésről tehát nem beszélhetünk.

Két év múlva lesz az elnökválasztás, az az 1-2 plusz százalék, amit ez az elismerés hozhatott, nem „hasznosul.”

Másrészt ezzel vége a minszki folyamatnak, ami hatalmas diplomáciai siker volt Oroszországnak. Ez volt az az eszköz, amire hivatkozva sakkban tarthatta Ukrajnát, és ami fixen szavatolni tudta volna, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz. Persze, a megvalósulását, ameddig tudta, Kijev halogatta – ezt az orosz állami kommunikáció a legutóbbi időkig felrótta - de 21-én Oroszország tette semmissé.

Harmadrészt a belengetett nyugati gazdasági szankciók, melyek vezető személyeket, a legnagyobb állami cégeket és fontos szektorokat célozhatnak, tovább fogják terhelni az orosz gazdaságot. Fel lehet hozni példának, hogy évek óta szufficites a költségvetés, még mindig nem omlott össze az állam stb., amivel nem is lehet vitatkozni.

Azonban a lakosság reálkeresete lassan évtizede csökken, ezzel az életszínvonala is. Külső szemlélőként nehezen lehet felfedezni azokat a politikai nyereségeket, amiket az elismerés hozna, ha figyelembe vesszük a gazdasági realitásokat is.

Meglátásom szerint kizárólag a biztonsági okok indokolták a szakadár területek függetlenségének elismerését.

Nem sikerült a szükséges minimumot elérniük a NATO bővítés kérdésében, ezzel a lépéssel pedig arcveszteség sem éri a Kremlt a hónapok óta folytatott csapatösszevonások miatt. Koránt sincs még vége a történetnek ezzel, hiszen nem egyértelmű, hogy milyen területtel fogadták el a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok önállóságát? A most ellenőrzött, minszki megállapodások során aláírtat, vagy a teljes, ukrajnai területekre is igényt tartanak?

Dmitrij Peszkov a minapi sajtókonferencián nyolc, erre vonatkozó kérdés alól bújt ki, így ez nyitott marad. Már megint a bizonytalanság fenntartása a fontos, illetve az, hogy elhiggyék: még az irracionálisnak tűnő döntéseket is képesek meglépni.

Moszkvában másképp gondolkoznak

Az, hogy miért döbbentek meg az Oroszországgal foglalkozó kutatók, azzal is magyarázható, hogy nem ennyire biztonság-orientált megközelítéssel álltak a kérdéshez. A Kreml döntéshozatalát jól jellemzi, hogy a Biztonsági Tanács mekkora befolyással bír az ország vezetésében.

Ennek a tanácsnak a tagjai többek közt az FSZB igazgatója, Alekszandr Bortnyikov, a külföldi hírszerzés igazgatója, Szergej Nariskin, a honvédelmi miniszter, Szergej Sojgu. Ahogy arra Alekszandr Baunov, a Moszkvai Carnegie Központ főszerkesztője is felhívta a figyelmet,

a tagok jó része 65 év feletti, életük egy meghatározó része volt a Szovjetunió felbomlása és a kilencvenes évek összeomlása, a kiábrándulás a Nyugatból.

Azonban Baunov szerint ők érdekeltek a feszültség, sőt a nyugati szankciók és a további elszigetelődés fenntartásában.

Egyes importhelyettesítő költségvetési erőfeszítések ugyanis az ő gazdasági holdudvaruknak kedveznek. A legjobb példa erre talán a mezőgazdaság, ami pont a szankciók hatására állt talpra, az ország agrárminisztere pedig a Biztonsági Tanács főtitkárának, Nyiklaj Patrusevnek a fia.

Bár, aki belenézett a tanács tárgyalásába, ahol Putyin elvileg végighallgatta az észrevételeket, ahol a testbeszéd, vagy épp a dadogó Nariskin, aki mintha egy egyetemista lett volna, aki élete legfontosabb vizsgáján nem tudja az alapkérdésre sem a választ (nevezetesen: Mit támogat a kérdésben?), azért egyértelműen érezhette, hogy az elnök vezető szerepe mennyire megkérdőjelezhetetlen.

A nyugati szankciók csak akkor érhetnek el eredményeket, ha nem épp a politikai elit ezen részének teremtenek előnyös helyzetet. Érdemes Tatyjána Sztanovaja terjedelmes írását, is elolvasni, aki többek közt azt állítja, hogy a fenti csoport nem csak az ország ésszerű gazdasági érdekeivel megy alkalomadtán szembe, hanem akár más orosz oligarchák érdekeiével is.

Megfelelő szankciók ezeket az ellentéteket kiélezhetik ez igaz, de Sztanovaja szerint a feszültség további növekedése inkább egységesíti az elitet. Oroszország bebizonyította, hogy komolyan kell venni. A nyugati politikai közösségek az elkövetkezendőkben adják meg a választ arra a kérdésre, hogy mennyire hasonlítanak ebben Moszkvára.