A háborús retorika nem növeli, hanem csökkenti a háború esélyeit

Putyin látja, hogy a NATO nem fogja megvédeni Grúziát vagy Ukrajnát, és a Krími-félszigetért sem fognak amerikai vagy francia katonák meghalni. Persze ettől még nem fogunk egy következmények nélküli világban élni, egy hagyományos konfliktus kirobbantása továbbra sem fogja valószínűleg megérni Oroszországnak, ugyanakkor az ideáltipikus béke és háború szélsőséges állapotok közötti szürke átmeneti zóna rengeteg lehetőséget rejt magában.

Az európai közvélemény hónapok óta intenzíven figyeli az ukrajnai helyzetet, és azt latolgatja, hogy mikor indulhat el az orosz beavatkozás az országba. A feszültségek az elmúlt héten érték el talán a tetőpontjukat:

szinte óránként kapunk egy értesítést a telefonunkon vagy látunk egy rendkívüli hírt az interneten, amely egy újabb, a háború irányába tett lépésről számol be.

A nyugati média többször konkrét dátumot is megnevezett, legutóbb (az amerikai hírszerzésre, illetve tévesen az ukrán elnökre, Volodimir Zelenszkijre hivatkozva) egyenesen február 16-át jelölte meg, mint azt a napot, amikor az invázió elindulat.

Az invázió ennek ellenére nem indult el egyik előre megadott napon sem, ráadásul szakértők közül sokan (köztük például Dmitrij Trenin a Carnegie Moscow Center igazgatója) úgy érzik, hogy nincs is (és talán nem is volt) kifejezetten nagy esélye az orosz-ukrán háborúnak.

Ez mindenképpen jó hír számunkra és a nemzetközi biztonság számára is,

de akkor miért fokozódott fel ennyire a hangulat Nyugaton?

Miért röpködnek újra és újra az újabb dátumok az invázió kezdetére? Miért vonták ki rengeteg diplomatát Ukrajnából, és miért függesztette fel a holland KLM és más légitársaságok az országba tartó járataikat?

Ráadásul hogyan magyarázható a különbség a háborút előre jelző nyugati sajtó, és a konfliktus eszkalációjával nem számoló ukrán és orosz közbeszédtől?

Persze ezekre a kérdésekre az orosz propagandának már zsebben van a válasza: a megbízhatatlan nyugati államok (többek között a sajtón keresztül) igyekeznek kiprovokálni egy háborút Ukrajnában, hogy rásüthessék, hogy Oroszország milyen agresszív szereplő.

Egy másik olvasat szerint az európai és amerikai döntéshozók egész egyszerűen tévednek, Afganisztánhoz hasonlóan nagyon rosszul mérték fel a helyzetet, és ebből nem tudnak kikerülni.

Ugyan biztos van egy-két közszereplő, akire egyik vagy másik értelmezés igaz lehet, ugyanakkor egyik válasz sem kielégítő rendszerszinten: természetesen az európai államok nem érdekeltek egy háború kiprovokálásában, és

azt is nehéz lenne feltételezni, hogy az amerikai, a brit, a francia, a német stb. hírszerzésben mindenkit felfalt volna a ruszofóbia és sorozatos tévedésekre vitte volna őket.

Sokkal valószínűbb, hogy a háború esélyét felülbecslő nyugati államok kommunikációja maga is politikai célt szolgál.

A fősodorba tartozó magyar és nemzetközi sajtó hajlamos elfelejteni, hogy

amit az egyes európai és amerikai államok képviselői mondanak a nemzetközi politikáról, az magának a nemzetközi politikának a része, és nem feltétlenül egy helyzet objektív elemzése.

Még ha szövetségeseinkről is van szó, nem ördögtől való az a gondolat, hogy ők is igyekeznek a nemzetközi közvéleményt befolyásolni saját érdekeik alapján. Ez az érdek jelen esetben pedig feltételezhetően nem más, mint magának a háborúnak az elkerülése.

Első hallásra talán paradoxonnak tűnhet, hogy a háború esélyével riogató üzenetek hogyan csökkenthetik a háború esélyeit, de ha belegondolunk a háború természetébe, akkor ez rögtön érthetővé válik.

Ahogy arra Jójárt Krisztián, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet munkatársa is felhívta a figyelmet, Moszkva céljai alapvetően nem katonai, hanem politikai jellegűek:

szűk értelemben véve megakadályozni Ukrajna nyugati integrációját, tág értelemben véve pedig megújítani a kelet-európai biztonság rendszerét.

A fő kérdés az, hogy ezeket a célokat katonai vagy nem katonai eszközökkel lehet jobban elérni.

Természetesen a legtöbb esetben az államok a második kategóriát preferálják, máskülönben folyamatosan háborúzgatnánk egymással. A békés eszközöket nem magasztos okokból részesítik a kormányok előnyben, egyszerűen csak a legtöbb kérdésben ezek hatékonyabbak és olcsóbbak.

A tankönyvek szerint különösen igaz ez a 21. században, ahol a gazdasági összefonódások, a nemzetközi intézmények vagy éppen a globális közvélemény növekvő szerepe miatt

háborút indítani már nagyon nem szexi.

Ami azonban a tankönyvek szerint igaz, a gyakorlatban nem feltétlenül. Az Egyesült Államok vezette liberális világrend megkérdőjeleződésének, az amerikai-kínai vetélkedés erősödésének, vagy éppen az európai államok bénázásának köszönhetően a fegyveres erő alkalmazásának ma már nem biztosan lesznek olyan negatív következményei, mint amelyekre korábban számíthattunk.

A nyugati államoknak elegük van a háborúzásból, ezért maguk nehezen köteleződnek el; a nemzetközi jog nem annyira fejlett, hogy ellehetetlenítse konfliktusok kitörését; a kölcsönös gazdasági függések pedig már a 20. század elején sem akadályozták meg az első világháború kitörését.

Ráadásul az identitáspolitika erősödésével még egy racionális kalkulációt is felül tudnak írni normatív vágyak. Ezt az orosz vezetés már jó ideje észrevette, és ki is használja.

Putyin látja, hogy a NATO nem fogja megvédeni Grúziát vagy Ukrajnát, és a Krímért sem fognak amerikai vagy francia katonák meghalni.

Persze ettől még nem fogunk egy következmények nélküli világban élni, egy hagyományos konfliktus kirobbantása továbbra sem fogja valószínűleg megérni Oroszországnak, ugyanakkor az ideáltipikus béke és háború szélsőséges állapotok közötti szürke átmeneti zóna rengeteg lehetőséget rejt magában.

Az oroszok tudják, hogy ha nem hagyományos módszereket használnak (pl. a krími „népszavazás” megszervezése, hivatalosan Moszkvától független, de gyakorlatilag az irányításukhoz kötődő milíciák használata), akkor kellő határozottsággal és gyorsasággal képesek az ő érdekeiket szolgáló kész helyzet elé állítani a nyugatot.

Ennek a hibrid hadviselési eszközkészletnek sikeres alkalmazásával már nem Oroszország számára lesz a dilemma, hogy megéri-e a Krímért háborút kockáztatni, hanem a NATO-nak lesz komoly választás, hogy megéri-e a Krím visszaszerzéséért háborúba menni.

Ezzel pedig el is értünk a háborús riogatás céljához. Ha a nyugati államok folyamatosan a háború esélyével számolnak és erről beszélnek, azzal egyrészt azt üzenik Oroszországnak, hogy készülnek rá, hogy Moszkva új helyzet elé akarja állítani a nemzetközi közösséget, ezért nem tud majd meglepetést okozni. Ezzel máris csökken egy hirtelen, meglepetésszerű, szürkezónás támadás esélye.

Így tehát ha bejelentem, hogy az ellenfelem szerdán fog támadni, akkor ő szinte biztos, hogy nem szerdán fog támadni.

Másrészt a háborús riogatás, kiegészülve puhább üzenetekkel, amelyek nyitottságot mutatnak a regionális biztonsági rend átalakítására, képes hatni az orosz stratégiai kalkulációra.

Ez a kettős üzenet gyakorlatilag egyszerre akarja növelni a tárgyalásból származó előnyöket és az abból való kimaradás (vagyis a fegyveres konfliktus) költségeit Oroszország számára. Így tehát a Nyugat emeli a tétet, és nem várja meg, hogy Moszkva kész helyzet elé állítsa.

Mindezek miatt tehát a folyamatos háborús retorika nem feltétlenül a háború közeledtét vagy elkerülhetetlenségét jelzi, épp ellenkezőleg: a háború elkerülésének lehetőségét és az arra irányuló törekvést.

Természetesen én is csak remélni tudom, hogy az amerikai és európai vezetők ezt szándékosan és átgondoltan csinálják. Az is elképzelhető, hogy a nyugatiak félnek, hogy az afgán kivonuláshoz hasonló válság alakul ki Ukrajnában, és túlkompenzálnak.

Ha viszont valóban tudatos politikai kommunikációs stratégiáról van szó, akkor abból három dolog következik.

Egyrészt akkor mégis tanultunk valamit az elmúlt évek, évtizedek hibáiból és az orosz külpolitika sikereiből is.

Másrészt hozzá kell szoknunk a jelenlegi helyzethez: a feszült helyzet és a tárgyalási folyamat jó ideig elhúzódhat kisebb-nagyobb eszkalációs és deeszkalációs hullámokkal, amelyekben a háborús retorika megmarad.

Harmadrészt a háború esélye továbbra is meglesz (ezt kizárni sosem tudjuk, mert ilyen feszült helyzetben gyakran születnek nem átgondolt és nem racionális döntések), különösen akkor, ha bármelyik fél túltolja a biciklit, és túl nagy hangsúlyt fektet a másik megalázására vagy a saját presztízsének kimaxolására.

Egy ilyen helyzetben a megoldás szinte mindig olyan alternatívából ered, amely mindenki számára elfogadható és nem jelent nagy arcvesztést. Ezt a megoldást keresni nem megbékélés vagy idealizmus, hanem szinte reálpolitikai szükségszerűség.