Mondja kedves Watson, az ott a Rudas-fürdő?

Sherlock Holmes Budapestre érkezik egy interaktív krimiregényben, amelyet nem más jegyez, mint Csabai László. Mi lesz ennek a vége?

A szépirodalmi könyvpiacot hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint egy békés lombhullató erdőt valahol a Börzsönyben. Szemre a nyugalom hona, ahol szemüveges, ártalmatlannak tűnő kiadóvezetők mászkálnak a kikönyökölt zakójukban, és hosszas, nyugodt beszélgetéseket folytatnak egymással Nabokovról meg az orosz emiráns prózahagyományról. De a felszín alatt! Ott kegyetlen háború dúl a fennmaradásért.

Ahogy az erdő is a permanens élethalálharc színtere – egyik szederbokor megfojtja a másikat, a fagyöngy a tölgy vérét szívja, a fák pedig, ezek a nyugodt, méltóságteljes nagyvadak, másról sem álmodnak, mint hogy ellopják a fényt szomszédjaik elől, és ezzel lassú sorvadásra ítélik őket –, úgy a könyvszakma is merő szkanderezés: a fenn említett szimpatikus kiadóvezető ugyanis, miközben kollégájának épp egy alig ismert Bunyin-anekdotát mesél, titokban azon elmélkedik, milyen sosem látott újdonsággal rukkolhatna elő, amivel aztán jól taccsra tenné az egész konkurenciát, természetesen a kollégával együtt.

És akkor beugrik neki: interaktív könyv! Rejtvényregény! Már fejben fogalmazza is a fülszöveget: „szabadulószobás könyvekhez hasonló”, ha erre nem harap rá a jónép, akkor semmire!

Sőt, tegyünk bele egy sztárvendéget, ha minden igaz, Sherlock Holmes most épp szabadon igazolható – majd rá is kérdezek a jogi osztálynál, van-e akadálya.

Ez a könyv, ha csak az összetevőket nézzük, egyszerűen sikerre van ítélve. Érdeklődésre érdemes történemi időben játszódik, behoz a cselekménybe egy világhíres detektívet, plusz van egy eredeti elképzelése arról, hogyan lehetne átstrukturálni az olvasó és az író közötti passzív viszonyt. És – ami az alap – olyan alkotó kezébe került, aki a honi irodalom krémjébe tartozik.

Kezdjük a szerzővel...

...aki bizonyos Csabai László. Ha akad olvasó, ki e név hallatán enyhén üveges szemmel, értetlenül néz rám, akkor ő képzelje azt, hogy direkt neki rosszalóan csóválok egyet a fejemen. Csabainak ugyanis igazán kijárna már egy fan club, ő az utóbbi évek egyik legmarkánsabb szerzője, akinek Szindbád-tetralógiája a fúziós irodalom gyöngyszeme, amiben a krimi és szépirodalom boldog frigyre lép, és szakmányban gyermekeket nemzenek a haza legnagyobb örömére. Állandó nyomozója Schiffer Árpád (alias Szindbád), a nyárligeti (vö.: Nyíregyháza) Philiph Marlowe, aki szakmai tudását és jól fejlett morális iránytűjét latba vetve nyesegeti a bűn szárnytollait előbb szűkebb pátriájában, majd ahogy a regényfolyam terei megnyílnak, a világ egyéb részein is.

Hangsúlyozom, itt nem csak arról van szó, hogy Csabai fogja a köldöknézésre amúgy hajlamos kortárs prózahagyományt, tesz bele egy gyilkosságot meg egy nyomozót, és láss csodát, máris kész egy badass regény.

Ő az egész struktúrát alakítja át. Ami már első blikkre is látszik: ha ugyanis felcsapunk egy Csabai-könyvet, tapasztaljuk, hogy nem masszív bekezdés-tömbök sorakoznak egymás után, hanem szellős párbeszédek. A párbeszéd pedig kifejezetten olvasósimogató módszer, mert lendületet kölcsönöz a szövegnek. Már ha jól csinálják. És Csabai jól csinálja: dialógusai hajlékonyak, lüktetőek, képesek arra, hogy a szereplőkkel kapcsolatos információkat mintegy menetből közvetítsék az olvasónak. A szóhasználattal, a hangsúlyváltásokkal mutatja be nekünk a figurák tulajdonságait, nem hosszas és szövegidegen betoldásokban magyarázza el azokat – ez pedig technikai értelemben igazi bravúr.

De ennél jelentősebb specifikum Csabai történelemkezelése. Az egy dolog, hogy olvasmányosan képes releváns információk tömkelegét átadni. Ezen felül nála a helyszín és az idő nem pusztán egzotikus háttér, mint a James Bond-filmekben, hanem eleven közeg sajátos szabályokkal, amely szabályok elsajátítása és alkalmazása az egyik legnagyobb kihívás, amivel Színdbádnak meg kell küzdenie.

Akár a Horthy-rendszer Nyárligetéről, akár az '50-es évek Szibériájáról, akár a '60-as évek NSZK-járól van szó, Schiffer Árpád mindenhol újra kell tanulja önmagát. És ez a folyamat teremt izgalmas, élő személyiséget belőle.

Mindaz, amit az imént említettem, a Sherlock Holmes Budapesten esetében is megállja a helyét. A helyszín Magyarország, az időpont a '20-as évek. Horthy már hatalmon, Trianon pedig eleven seb, amit nem hevert ki a nép. És akkor színre lép Lord Rothermere, a brit főrendiház tagja, a The Daily Mail tulajdonosa, hogy karakánul kiálljon a magyar igazság, a revízió mellett. Egy olyan történelmi pillanatban, amikor a magyart mindenki csak bántja, piszkolja, megalázza, jön ez az angol (illetve ír, de mindegy) arisztokrata, és jól a pofájába mondja Benešnek meg a többieknek.

A nép eufóriájában azt se tudja, mivel köszönje meg Rothermere-nek patakvíz-csobogású szavait, aztán rájön, mi az egyetlen illő ajándék: felajánlják neki Szent István koronáját. Legyen ő a király. Vagy ha nem ő, akkor legalább a fia, Rothermere Junior. Akit át is keresztelnek Radomérnak, mert az ugye ősmagyar név, és igen jól hangzik. (Nem hangzik jól.)

Na, hát ez a regény kiindulópontja: Rothermere Junior, a körülrajongott királyaspiráns Budapestre érkezése. És hogy jön ide Sherlock Holmes? Nos, vonattal. (És Watsonnal.) Megbízása szerint ugyanis figyelnie kell az ifjú lordot, nehogy valamibe belekeveredjen. Ha már itt van, nem vesztegeti az időt, fürdőbe megy, kolozsvári töltött káposztát eszik, szexuális életet él Irene Adlerrel, és mivel mindezek ellenére picit unatkozik (valamint kell neki a pénz), elvállal egy különmunkát: meg kell találja a gazdag iparmágnás elveszett leányát. Aki, mint az elveszett iparmágnás-lányok általában, kifejezetten zűrös személy.

A magyaroknak történelmi okokból muszáj rénszarvasokat tenyészteniük

Azzal nem lehet vádolni Csabait, hogy túlzott tisztelettel kezelné a Holmes-jelenséget. Detektívje alapvonásaiban megegyezik Doyle detektívjével: egy adrenalinfüggő, aki – ha épp nincs valami megoldhatatlan rejtély a keze ügyében – kokainozásba menekül. Ugyanakkor végletekig vitt logikai következetességében folyton ott rejlik a hiba lehetősége, amin Csabai kellemesen el is ironizál – például amikor a Nagy Nyomozó tökéletesen felépített érveléssel bebizonyítja, hogy a magyaroknak történelmi okokból muszáj rénszarvasokat tenyészteniük. De mi van, ha mégse tenyésztenek rénszarvast? Hát akkor majd megkérjük Watson doktort, hogy ezt a malőrt ne írja bele a következő elbeszélésbe.

Oltári szerencse, hogy Holmes nem várt segítséget kap, mégpedig (kapaszkodjunk meg!) Schiffer Árpád személyében.

Bizony, a fiatal Szindbád is megérkezik a regénybe a Csabai Fun Club legnagyobb örömére, hogy empirikusabb szemléletével kiegyensúlyozza a világhíres kolléga agyi megszaladásait. Itt vetném közbe: Csabai kiválóan ért a fan service-hez, aminek másik eklatáns példája Kosztolányi Dezső kameója.

Nem semmi triász jött itt össze, kérem szépen! Ha még Thomas Magnum is megjelenne, a padlóról kéne engem felkanalazni. Milyen titok állhatna nekik ellen? Miféle lakat az, ami nem hullik le a puszta látásuktól?

Hát igen. És most eljött az idő, hogy a krimiszálról is szót ejtsek.

Ami amúgy nem érdemel sok szót. Sajnos. Inkább csak ürügy arra, hogy Sherlockot körbeidegenvezethessék a húszas évek Budapestjén, elmenjenek cirkuszba, MTK-pályára, meg egy borászatba. A nyomozásra a nagy fan service közben, úgy látszik, nem maradt kraft.

De itt van nekünk az interaktivitás, ugye, amit az elején beharangoztam, az majd helyreállítja a lelki békémet. Hogy miről is van szó? Nos, dióhéjban: a kötet egyfelől magába foglal egy Sherlock Holmes utánérzést, aminek van eleje, meg közepe, meg vége, kezelhetjük önálló kisregényként is. És bónuszként tartalmaz egy alternatív befejezést, amihez az ember úgy jut hozzá, ha helyesen kitölti a könyv végén található tesztet. No most ez egy eredeti gondolat, bár én kissé megúszósnak éreztem. Az appok és a QR-kódok korában a keresztrejtvények eszközéhez visszanyúlni, nos, enyhén meghaladott, szerintem. Ráadásul – mit tagadjam – ez az alternatív befejezés engem kissé lelombozott, talán ezért is tartom elégetett időnek azt, amit rászántam.

A végső konklúzióm vegyes. Egyfelől ez egy teljesen vállalható, hangulatos és szellemes ujjgyakorlat Csabai részéről, ami masszív történelmi ismeretanyagot ad át, és pár alkalommal sikerrel megmosolyogtatott. Külön kiemelném a kreatív képanyagot, ami parádésan használja ki a kötet A4-es formátuma által nyújtott lehetőségeket. Az egész könyv dekoratív tárgy, öröm lapozgatni, böngészni, ami nem elhanyagolható erény ám, ha az ember mondjuk felületesen ismert nagybátyja számára keres ajándékot.

Azonban úgy érzem, kissé lazára van véve itt a figura. Több energiát kellett volna fektetni a nyomozásba, ahogy abba is, hogy ha már a regény rejtvényszerűsége van kidomborítva a fülszövegen, hát ne egy feleletválasztós teszttel legyen kiszúrva az olvasó szeme. Csabait továbbra is melegen ajánlom minden kedves olvasónak, de ezt a munkáját inkább kuriózumként – kezdjék az ismerkedést a Szindbád, a detektív című kötettel.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!