Riói rekviem egy vörös cicáért

Rio szenzációs: Megváltó Krisztus szobor, Cukorsüveg-hegy, Szent Sebestyén katedrális, Selarón-lépcsők, Copacabana, Ipanema. A Kortárs Művészetek Múzeuma űrből jött Niemeyer-csoda, a modern művészeteké kategóriájában a világ egyik legjobbja. Mégis pocsékul éreztem magam, sokkos állapotban jártam a várost.

Amikor 2019. november közepén hosszú dél-amerikai útra indultam, két cicát, a tizennyolc éves, koromfekete Benzli Bácsit és a nyolcéves, vörös Leót hagytam otthon – gondos kezekben – a kissvábhegyi lakásomban. Volt bennem félsz, hogy kora miatt a Bácsi nem vár meg, mire fél év múlva hazatérek.

Fizikailag viszont pont jó állapotban volt még ahhoz, hogy idegeskedés nélkül nekivágjak, és a koronavírus-járvány kitörése, első hulláma, a cartagenai karantén miatt az út – utolsó három hónapban egy helyben rostokolás – a tervezettnél ugyan tovább tartott, de amikor 2020. június tizennyolcadikán hazaértem, két nagyon boldog cica fogadott.

Bácsi kicsit rozogábban, de tele élniakarással, az enyhén túlsúlyos Leo pedig kicsattant az egészségtől, jókedvtől. Mindhármunknak leírhatatlan örömet adott a hosszú hónapok utáni viszontlátás, soha nem felejtem el azokat a perceket. Már ezért megérte hazamennem.

Ég veled, Leókám…

Kilenc hónappal később, 2021. március huszonharmadikán húszévesen, végelgyengülésben elment a Bácsi, mély űrt hagyva bennem. Közel húsz évig éltünk egy fedél alatt, 2001. december huszonhatodikán, utókarácsonyi ajándékként érkezett.

Bő három hónapja nem volt már cicánk, ami 1986. december 31. óta nem fordult elő velem.

Párizsi boldog ifjúságomban és önkéntes magányomban Mátyássy Miki barátomtól kaptam a szintén fekete és herélt, legendás Arthurt, aki megváltoztatta az életemet.

Macskatörténelemből a közelmúltba: tavaly augusztus harmincadikán ismét Dél-Amerika felé vettem az irányt. Már csak egy cicustól búcsúztam – az egészségtől változatlanul kicsattanó Leót az Azonnali korábbi munkatársa, a gyakorlott macskás Tóth Csaba Tibor gondjaira bíztam. Legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy élőben már csak videochateken fogom látni, hogy bármi is történhet vele, amíg távol vagyok. Maga a gondolat annyira abszurd volt, hogy fel sem merült bennem.

Csabával és Leóval folyamatos kapcsolatban álltam, hetente-másfél hetente rendszeresítettünk videóbeszélgetést a Messengeren. Januárig minden rendben ment, a hónap elején, egy péntek éjszaka viszont veseproblémák miatt állatorvost kellett hívni hozzá, és a doki vesekövet állapított meg: azóta sajnos kiderült, hogy tévesen. Mindenesetre rendberakta, a fájdalmak megszűntek, evett rendesen, a leadott kilókat azonban nem szedte vissza, pedig már december vége felé elkezdett fogyni, amit január elején–  megbízva az állatorvosban – a vesekőnek tulajdonítottunk.

Hiba volt? Nem tudom, de valószínűleg akkor is késő lett volna, ha másfelé tapogatózunk…

Az utolsó januári vasárnap este, videochat közben Csaba mondta, hogy nagyon nincs jól a cica: eszik, de nem hízik, sőt, fogy, másnap reggel megy a körzeti állatorvos. Túlparázza, gondoltam, várjuk ki a dokit, ő úgyis ismeri kölyökcica kora óta. Az állatorvos kiment, megnézte, adott neki erősítő- és gyulladásgátló injekciót, és közölte: vagy veseelégtelenség, vagy daganat, maximum két hónapja van, engem már biztosan nem vár meg.

A pánikolás ellenére, a házban lakó kedves kutató-állatorvos lány segítségével, egyből szervezkedni kezdtünk. Kedden nézte meg, és megijedt, mert Leóka túlzottan kiszáradt, majd intézkedett, és egy közeli állatkórházba lebeszélte a péntek délutáni vérvételt és ultrahang-vizsgálatot, azonnali laboreredménnyel.

Csaba közben a legelképesztőbb trükkökkel, „csapdákkal” próbálkozott, hogy vizet vigyen be a cicába, és ha csak cseppek, de belementek.

Enni alig evett, az állapota romlott, vasgyúró Leókám csont és bőr lett. Még mindig bizakodtam, hogy versenyt futunk az idővel, és a pénteki diagnózis után akár azonnal jöhet az ilyenkor alkalmazott infúziós kezelés, már ha tényleg veseelégtelenség, ami a jelekből biztosnak tűnt. Ezt a kezelést rendszeresen ismétlik, az állat állapotától függ, milyen gyakorisággal. A veseelégtelenség tünetei csak előrehaladott állapotban jelentkeznek, visszafordíthatatlan, viszont szinten tartható betegség, szerencsével évekig eléldegélhet így a cica.

Elvileg, meg persze ahogy elképzeltem, annyira hinni akartam benne.

Pedig már a kétlaki léten morfondíroztam

Furdalt a lelkiismeret, mert otthagytam, viszont megnyugtatott, hogy a lehető legjobb kezekben, de mégis érzem: iszonyatosan hiányoztam neki, mint ahogy ő is nekem. Betegségeket pszichés okok is kiválthatnak, legalábbis közrejátszhatnak bennük.

Tudat alatt mintha korábban felsejlett volna már valami a szomorú jövőből, mert január elején eldöntöttem, hogy ez az utolsó ennyire hosszú ideig tartó utam.

Lényegében mindent láttam a világon, amit akartam, amit meg nem (például Szentpétervár és a balti államok, Jamaica, Portugália, Málta), oda egy-egy hétvége, vagy egy-két hét bőven elég. Annyi pénzem meg az életben nem lesz, hogy a nagy álom, az Antarktisz–Déli-Georgia–Falkland út valóra váljon. A munkáimat bárhonnan tudom végezni, a határok nem korlátok, így

egy ideje a kétlaki léten morfondírozom: hét-nyolc hónap Budapest, négy-öt Cartagena, és mivel nagyon nem mozdulnék ki onnan, Leót is viszem magammal.

Nem egy utazó cica, sőt, már akkor mindig hisztizett, ha a Déli melletti állatorvosi rendelőbe kellett mennünk, egy ideje nem is ment, a doki jött házhoz. Évi két repülést viszont simán kibír, és szinte mindig együtt leszünk, megérdemli – nyugtáztam. Ez a terv körvonalaződott bennem.

Szerdán brutálisan felgyorsultak az események – ilyenkor csak rossz irányba tudnak gyorsulni –: éjszaka már menni alig tudott, összeesett, nehezen tápászkodott fel, a sok ügyelet és magánkórház közül egyetlen egy sem volt hajlandó kiszállni (ennyit róluk), abban az állapotban pedig őrült felelőtlenség lett volna kimozdítani otthonról. Egyedül a várakozás és a reménykedés maradt.

Csütörtök reggel kilencre jön egy állatorvos – közölte Csaba, csak szegénykém bírja ki addig. Hétfőtől alig aludtam (Csaba még annyit sem), a szokatlanul borongós, esős időben idegbetegként jártam Rio de Janeiro utcáit, strandjait, a Copacabanát és az Ipanemát, így akkor is fent voltam, amikor csütörtök kora reggel jött a borzalmas hír: Leo sem az állatorvost, sem a laborvizsgálatokat nem várta meg…

Amit augusztus végén elképzelni sem tudtam, mert minden racionalitásnak ellent mondott, megtörtént – elveszítettem azt a lényt, akit legjobban szerettem. Egy macskát, de – a gyönyörű „ősmacska”, a Leóval és Benzlivel ellentétben utazó – Arthur (1983-1998) óta a cicák legalább ugyanannyit, de inkább többet jelentenek nekem, mint az emberek.

Ha velem élnek, családtagok. Őszinték, empatikusak, nincsenek hátsó szándékaik, még ha szeretnek is ravaszkodni, rosszalkodni, célzottan teszik. Gondolkozó lények, személyiségek, kommunikálnak velünk.

Az állatok szeretete családi hagyomány – apám és anyai nagyapám állatorvos volt, Anyu szintén imádta a cicákat, bár a gyerek Leót rengeteget szidta, mert például az egyik szobában hosszú, kitartó munkával szinte az összes tapétát leszedte. Élete végéig izgága, feleselő, jégszekrényt nyitogató (azt Arthur is kinyitotta rendszeresen), könyveket, újságokat nagy szeretettel széttépő macska maradt. Állandóan és jó hangosan beszélt; mondta, egyre csak mondta, de nagyon jól állt neki.

Képtelen vagyok felfogni a történteket, megemészteni, hogy Leo nincs többé, miközben péntek reggelig a világ egyik legnagyszerűbb és legvidámabb helyén, Rio de Janeiróban múlattam vigasztalanul a se nem nagyszerű, se nem vidám időt.

Két éve ketten vártak, most egy sem fog, talán értelme sincs hazamennem, annyira üres lesz a lakás, fantomokkal fogok viaskodni.

Hiába a sok barát és a rokonok, ők nincsenek mindig veled, nem részei mindennapjaidnak. Anyukám négy éve halt meg, egy másik cicus, a fekete-fehér Picurka öt és fél, a Bácsi tavaly, Leo most – egy 2015-ös fényképet nézek, négyen együtt fekszenek egy kanapén.

Ma már egyikük sem él.

Leónak vajon hányszor juthatott eszébe, hogy mindenki elment körülötte, nincsenek pajtások, Anyu nem dorgálja, és én sem vagyok vele? Mennyire fájt neki a távollétem?

Mire odaértem, elbágyadt a Copacabana

Rióban éltem át az egész tragédiát, és tette tönkre a kedvem, pedig nagyon készültem a városra. Igaz, kicsit tartottam tőle, annyi rosszal beszélték tele a fejemet a katasztrofális közbiztonságról, felrobbantott bankokról és hasonló rémségekről, mintha polgárháborús állapotok lennének – pedig Bolsonaro ellenére sincsenek. A kutya sem akart el- és kirabolni, meg- és átverni, bombák sem repkedtek sehol.

Favellákba, a hat-hétszáz szegénynegyed valamelyikébe egyedül és csoporttal sem mentem, kihagytam az odavezető túrákat – Dél-Afrikában sem nézegettem townshipeket –, távolból láttam párat, annyi elég volt belőlük. A hegyoldalakban, egyre magasabbra érve, a folyamatosan egymásra épülő házak közötti utcákon, zugokban rivális bandák hadakoznak egymással és a rendőrséggel, vadul megy a gyilok. A lakosság közel egyharmada él ezekben az elátkozott negyedekben.

A város minden szegletében rengeteg a hajléktalan, a Copacabanán is sok a kéregető, kb. az összes sarkon alszik valaki, koszosan-kopottan, hiányos ruhában, félmeztelenül, és kétes kinézetű figurákból, de rendőrökből sincs hiány.

Jártam veszélyes környékek közelében, sokszor elkerülhetetlenek, mert biztonságos és frekventált helyek tőszomszédságában is vannak, minimális atrocitás sem ért. Készségesen elhiszem, hogy Rio Latin-Amerika harmadik vagy negyedik legveszélyesebb nagyvárosa – minden listát Caracas vezet –, de én, személyesen sehol nem éreztem, nem tapasztaltam a bajt –ami egészen máshonnan, a nyugis és biztonságos Kissvábhegyről jött…

Megérzés, megsejtés, akármi lehetett az ok – pedig nem vagyok prekog –, de még Manausból online befizettem teljes napos, reggel nyolctól este hatig tartó vasárnapi városnéző túrára, svédasztalos ebéddel: Megváltó Krisztus szobor, Cukorsüveg-hegy, Szent Sebestyén katedrális, Selarón-lépcsők, Maracana kívülről, és a táncosok, illetve tömeg nélkül érdektelen, építészetileg teljesen felejthető Szambadrom (öt perc alatt elintéztük).

A Maracana sem nagy szám, persze azt sem kintről, hanem meccs közben kellene megtapasztalni. Ez kimaradt, valószínűleg a jövőben is ki fog, nem rajongok a brazil fociért, a válogatottat mindig túlhájpolják, aztán a világbajnoki negyeddöntőben jön a 2002 óta törvényszerű pofára esés. Mostani csapatuk közepes tehetségek gyülekezete, és egy akkora seggfejjel, mint Neymar, soha nem lesznek világbajnokok, holott Katarra is biztos őket prognosztizálják majd legesélyesebbnek.

Ha a „kötelezőket” letudom vasárnap, a következő négy napban kedvemre csavaroghatok, alaposan bejárom a várost – kalkuláltam. Reality check: bejárásból idegbajos strandi kóválygás és bősz múzeumnézés lett. Mert azok mindig nyugtatnak, mert ott ki tudok ereszteni.

Harminc fok és végig borult idő

A túrával a szűk keresztmetszetet megkaptam: legalább van fogalmam Rióról, ahol irdatlan kánikulára számítottam, de harminc fok és szinte végig borult ég alatt bandukoltam, vagy esett az eső, és csak néhány órára sütött ki a nap. A vártnál jóval kevesebben mozogtak – lézengtek – a strandokon, abban a lelkiállapotban pont ez kellett, legalább ki tudtam szellőztetni a pörgő-parázó agyamat. A fény- és poszterképeken mindig megcsodált tangás csajokból egyet sem láttam, a helyi, carioca nők nagyon kedvesek (ez könnyen félreérthető), az ország abszolút bejön, tényleg jó arcok a brazilok. Rióban általában angolul is beszélnek, így a kommunikációs probléma is megoldódott.

Szombaton (január 29.), Manausból érkezve, konstatáltam, hogy bágyatagon ugyan, de némi napfény vetül a tájra, a bárok előtt kevesen, de diszkréten azért csak táncikálnak, bár nem szöknek égbe a decibelek, de mégis van hangulat, miközben mindenféle árusok jönnek, mennek. A várt óriási pörgés, a szamba- és a bossanova-őrület viszont elmaradt. A járvány miatt a karnevál is elnapolva, valamikor áprilisban lesz megtartva, ha meg lesz. Ezzel szemben sokan hordanak még az utcán, a szabadban is maszkot.

Maszk és oltási igazolvány a dél-amerikai nyár két nagy slágere, utóbbi nélkül szinte sehova nem engednek be. A Krisztus szobornál és a Cukorsüvegnél egyaránt kérték, aztán az útlevelet is, hogy összehasonlítsák a papírokat, nem lopott vagy hamisított-e valami.

További séta helyett inkább beültem egy perui étterembe, négyféle cevichéből álló ínycsiklandozó kóstolót tömtem magamba. Csak az egyik volt valódi perui, a többi fúziós, de sebaj. Kezdetnek nem rossz – vigyorogtam magamban, ám a kezdet most maga volt a vég. Ekkor persze még nem tudtam semmit, nem éreztem, hogy közeleg a borzalom. Utána már csak kilós éttermekben ettem jellegtelen halakat (biztos tilápiákat), meg egyszer a közepesnél csak valamivel jobb, túl leveses, elvileg valenciai paellát.

Soha nem hittem Istenben, világszellemben, felsőbb lényekben, nevezzük őket bárminek, hidegen hagynak ezek a kérdések, nincs dolgom velük, számomra nem léteznek. De ha véletlenül, rendszerhiba miatt esetleg mégis létezne, az Úr semmiképp nem lenne jóságos, mosolygós cukipofa, joviális öreg bácsi, hanem tombolva büntető – ájtatos beszédben „igazságot osztó” – Jahve Elohím, vagy egy mérhetetlenül frusztrált és gonosz, mások szenvedésén, kínjain élvezkedő, a hatalomtól megittasult randa vénember, aki bő fél évtized alatt elvett tőlem mindenkit. Ha hinnék, tuti így értelmezném, de ebben a pofában totálfelesleges hinni. Jobb ignorálni, mint jelentőséget tulajdonítani neki.

Rio de Janeiro szűk keresztmetszete

Vasárnap reggel szemetelő esőben, a Corcovadóval kezdtünk. Attól féltem, hogy úgy járok, mint bő tizenöt éve az akkor még szenzációs, bár már nem a John Woo filmeket idéző Hongkongban, ahol akkora volt a köd, hogy a Viktória-csúcsról jó, ha tíz méterre elláttam. Azóta készültem, de nem jutottam vissza, és a mostani szomorú események, Kína durva nyomulása miatt cseppet sem kívánkozom már.

Szerencsére Rióban nem így történt, sőt, a felhőgomolyban a Cukorsüveg-hegy és az öböl még misztikusabbnak, fenségesebbnek és sejtelmesebbnek tűnt, mintha klasszikus kínai tájképfestő örökítette volna meg a látványt.

Már amikor élvezhettem, mert akkora volt a tömeg. Majdnem mindenki Krisztushoz hasonló pózban állt be a fotóhoz, ennyien azért túl sokan lennének megváltani a világot. A harminc méter magas, ezer tonnás emlékmű a földkerekség második legnagyobb nagyvárosi erdejéből, a Tijuca Nemzeti Parkból mered az öböl és az Atlanti-óceán felé. Az ötlet már a tizenkilencedik században felmerült, majd Brazília századik születésnapjára, 1921-ben pályázatot írtak ki egy nemzeti emlékhelyre. Krisztus-szobor javaslatával ezt Heitor da Silva Costa építész nyerte, a munkálatokat 1926 és 1931 között, Párizsban végezték, a monumentális alkotást francia-lengyel szobrász, Paul Landowski (1875-1961) jegyzi.

A Corcovado után a Cukorsüveg-heggyel folytattuk, az óceánba nyúló félszigetről is megcsodáltuk a kilátást – és a város legtöbb pontjáról látható Krisztus-szobrot is. Addigra teljesen kiderült, és onnan is elképesztő a látvány, mesés Rio fekvése. Közben a négynyelvű (angol, spanyol, francia, portugál) idegenvezetővel beszélgettem.

Képben volt Magyarországról: sok a párhuzam, mondta. Mi is, ők is választunk idén (ők októberben), a két ország évek óta egyébként is egy cipőben jár, majd cinkos mosoly, nem tűnt Bolsonaro-rajongónak, és a mosollyal engem is beárazott politikailag. Momentán teljesen hidegen hagynak a magyar közügyek, néhány kivételtől eltekintve, az összes politikus együtt nem ér annyit, mint Leo. Április harmadikán otthon sem leszek még, valószínűleg Hágában fogok szavazni. Majd ha egy Zoltán Istvánnak komoly esélyei lesznek az amerikai elnöki címre, akkor érni fog valamit a politika, bár a viccpártokban és a nem Trump-féle kívülállókban van némi remény.

Ebéd után a centrumba, a modern brazil építészet egyik csodájához – és nem is Oscar Niemeyer az alkotó! –, a Szent Sebestyén katedrálishoz siettünk. Már a Krisztus-szobortól kiszúrtam a toronyházak tömegében, piramis-formájával kilógott közülük. Nem készültem eléggé, fogalmam sem volt, hogy néz ki; annál nagyobb volt a meglepetés, amikor megláttam, hogy jé, ez az… Edgar de Oliveira da Fonseca brazil építész tervezte, 1964 és 1979 között építették, elvileg húszezren férnek el benne. Különlegessége még, hogy az alapja kör, a piramis pedig az égbe, az Istenhez vezető utat jelképezi, és a szerkezetek sugallják: minden hívőnek egyforma esélye van, hogy el is jut hozzá.

A párhuzamos egyeneseket formázó ólomüveg-ablakok szintén a mennyek országába hivatottak vezetni. Az épület gépi rendszer helyett magától szellőzik, megvilágítása is természetes. Furcsa, de nyugtató: a geometria ünnepe az összhatás. Brazíliaváros katedrálisa után nem gondoltam, hogy rövid időn belül még egy modern istentiszteleti hely ennyire elvarázsol.

A trendi Santa Teresa és Lapa városrészek közötti Escadaria Selarón, azaz a százhuszonöt méter magas, világhírű Selarón-lépcsők a katedrálisnál is mélyebben megérintettek. A chilei keramikus és festő, Jorge Selarón (1947-2013) műve, aki annyira szerette Riót, hogy ott telepedett le. Az 1990-től a haláláig készített kétszáztizenöt lépcső a brazil nép előtti tisztelgése – nyilatkozta. Eleve megjósolta, hogy a mű befejezetlen marad, az őrült és egyedi álom halála napján ér majd véget. A háza előtti lepusztult lépcsők felújításával kezdte, a brazil zászló színeivel, kékkel, zölddel, sárgával díszítve őket.

Az egészet különlegesen elhelyezett csempék, kerámiák és tükrök borítják, és a kék-zöld-sárga mellett más színek is megjelentek, a nézelődőre a vörös hat legintenzívebben.

Az elején építkezéseken, hulladékból gyűjtötte az anyagokat, és mihelyst elkészült egy szakasz, rögtön belevágott a következőbe. Work in progress – vallotta az 1983-as riói letelepedése előtt több mint ötven országban megfordult művész. 2013. január tizedikén, testén égési sérülésekkel, holtan találták a mai város egyik topnevezetességének számító lépcsőknél. Karneváli hangulatban jártam ott, hamisítatlan bohémvilágba keveredtem. Visszajövök még, és Santa Teresát is full kiélvezem – gondoltam.

Legalább megvan a csütörtöki program

Hétfőn csak a Copacabanán és az Ipanemán mászkáltam, és átfutott az agyamon, hogy haza kéne mennem, hagyni a fenébe az út hátralévő részét. Nem tudok, túl bonyolult lenne, és Leo megvár – nyugtattam magam.

Régi emlékképek, 1998. június huszonharmadika ugrott be: újíttattuk fel a kissvábhegyi lakást, a munkák idejére Anyu a cicájával és Arthurral martonvásári házunkba költözött. Egy hétfő későeste kétségbeesetten telefonált, hogy komoly hőhullám volt, mire Arthur elbújt az egyik ágy alá, szédelgett, kóválygott, aztán látta az állatorvos: agyvérzés, menthetetlen.

Aznap már nem ment vonat, az első hajnalival leutaztam, még élt, de pár perc múlva a karjaimban halt meg. Megvárt, neki megadatott, hogy megvárhasson.

Életemben először kerültem egy szeretett lény elvesztése miatt sokkos állapotba (pedig addigra már eltemettük a fél családot), folyamatos sírógörcsök törtek rám, napokra bezárkóztam, senkit nem akartam látni, ott és akkor zárult le a fiatalkorom. Azóta háromszor éltem át ugyanezt, a harmadik szomorú jelenidő: Anyu, Benzli Bácsi távozásakor, és most. Hárman négy éven belül mentek el.

A mostani hazamenetellel sokra nem megyünk, és ugyan csak két-három nap, de Amszterdamból megállás nélkül repülök tovább Budapestre, hátha az is számít, nem sokkal leszünk túl a két hónapon – döntöttem el. Realitások helyett az állatorvos prognózisa alapján gondolkoztam, és nagyon bíztam, hogy Leo megvár, lelkem mélyén viszont éreztem: szegénykémnek nem adatik meg. Nincs viszontlátás, nincs búcsúzás.

Szimultán teltek csigalassan és szélsebesen a percek, órák. Kedden az öböl túlpartján, a Rióval átellenben fekvő Niteróiba taxiztam, és megnéztem a város elsőszámú nevezetességét, az 1996-ban átadott Kortárs Művészeti Múzeumot. Tervezte Oscar Niemeyer, a név mindent elmond, az épület mintha az égből, egy űrjövőből hullott volna alá, annyira futurisztikusan mutat az idilli tájban, ahonnan a Cukorsüveg és a Krisztus-szobor is tökéletesen látható. Jellegzetes Niemeyer, kecses elegancia, girbegurba körök, félgömbök, szabálytalanság és végtelen a tökéletesen komponált fehér geometriában. Malevics vajon hatott rá? Nekem úgy tűnik, hogy igen.

A belső tér kiépítése hasonló a brazíliavárosi Nemzeti Múzeuméhoz, annyi különbséggel, hogy ez töküres volt, csak a fehér falak meredtek az értetlen érdeklődőkre.

A kültérben a Vita a demokráciáról (Democracia em disputa) aktivista fotókiállítás repített vissza az ország közelmúltjába. Érdekes, több a benti semminél, de komoly hiányérzetem maradt, viszont magáért az épületért megéri messzire kocsikázni. Visszafelé menet, a városközponthoz, a Centrohoz közel, különleges, lepusztult tereken haladtunk át. Az összes házat szórakoztató falfestmények, egyenetlen művészi színvonalú street art alkotások borították. De még így, kuszaságukban is többet adtak, mint a kortárs múzeum semmije és didaktikusan szanaszét politizált fényképei. Egyszerűbb lett volna, ha képek helyett kiírják: hajrá Lula!

Aznap már semmit nem csináltam, kizárólag a kissvábhegyi híreket lestem. Stagnálás, lassú romlás, pillanatnyi reménysugarak, várjuk a bemondás helyett tényeken, adatokon alapuló pénteki diagnózist. Eltelt valahogy az este, majd az éjszaka is, szerdán megint múzeumok, előbb a flamengói infokom, plusz művészetek, plusz jövő Oi Futuroba, utána az 1948-ban alapított, szintén flamengói Modern Művészetek Múzeumába (MAM) mentem. Mindkettő zárva volt, ilyen a formám, holott a honlapokon azt írták: nyitva lesznek.

Sebaj, vissza a hotelbe, legalább megvan a csütörtöki program, pénteken meg húzok el Rióból, szenzációs hely, de ez az életvidámság, életünneplés nem nekem való most, jobb, ha Minas Gerais államban közel tíz napon keresztül nézem a műemlékvárosokat.

Késő délután lementem enni a Copacabanára, a mellettem lévő asztalnál ülő fürdőruhás carioca lány nagyokat mosolygott, beszélgetésbe elegyedtünk, egy másik időben tovább tartott volna, így viszont megettem a paellát, elköszöntem, és siettem vissza a hotelbe. Egyre rémisztőbb hírek jöttek, ekkor futott át rajtam és tudatosult bennem először, hogy drasztikusan közeleg a vég. Minden szalmaszálba, reményfonálba igyekeztem belekapaszkodni, éjfél után nagy nehezen elaludtam, másnap kora reggel érkezett a szörnyű üzenet…

Búcsúk

Csak a két múzeum maradt csütörtökre. Az Oi Futuro csalódást okozott, mert hiába jövő, legizgalmasabb anyaga a telefónia történetéről, szerteágazó közelmúltjáról szólt. A többi csak maszatolás, így bőven a délután egyórai nyitás előtt a másik múzeumhoz értem, a Flamengo Parkba. A MAM épületegyüttese jellegzetes és kissé unalmas modern alkotás, de az egyik falon díszelgő mural feledtette, hogy közel egy órát kell várnom.

A múzeum kárpótolt a másik kettőért, most tudtam értékelni a kötelező maszkviselést, plusz napszemüveget is vettem fel, nagyon nem selfie time ez, szerencsére senki nem látta a képemet.

A kategóriájában a világon az egyik legjobb MAM egyszerre kortárs és modern, és inkább a jelen plusz a közelmúlt, mint mondjuk 1920. Mexikói trashvideótól Salvador de Bahia afrobrazil színvilágáig, evolúciós formáktól a land artig, csúcstechnológia inspirálta, meghatározhatatlan műfajú darabokig, posztmodern újprimitivizmusig: bőséges a merítés. Csillagos ötös, és Isten veled Rio, máskor szenzációsan éreztem volna magam benned, nem a te hibád, nagyon tetszel és szeretlek, most viszont sajnos ezt dobta ki a gép.

Kicsit több mint tízéves mozgóképsorok peregnek képzeletem mozivásznán. 2011. december huszonhetedike, éjszaka: nem emlékszem a hely nevére, közel volt a Bazilikához, az 1990-es évek második felében partifotósként is ismert Klement Lacika barátom „nosztalgiakiállítását” nyitottuk meg Palotai Zsolttal és Palikával (DJ Cadik). Két ünnep közötti hangulat, beszélgetés, borozgatás, végül éjfél körül taxiba pattantam, s hazamentem. Kiszállok a kocsiból, nyitni készülök a kerti kaput, amikor nyávogásba átmenő mircogást hallok, és pár másodperc múlva a bokrok mögül meglátok egy enyhén túlsúlyos, tündéri világosvörös kiscicát közeledni. Kb. öt-hathónapos lehetett.

Kinyitom a kaput, megyek a ház felé, hatalmas nyávogások és mircogások közepette lohol előttem. Lépcsőház, földszinten lakunk, kulcs a zárba, és alig mozdítom meg az ajtót, máris pattan be,

majd Benzli (tízévesen nem volt még bácsi) és Picur szárazkajás tálkájára veti magát, befalja, közben Anyuval közlöm, hogy hoztam egy cicát, de már bent is van a nagyszobában, a két fekete döbbenten nézi, Picur barátkozna, Benzli nem egy befogadó alkat.

Anyu sem repes a boldogságtól, két cica bőven elég, mondja. Másnap kiengedtük, hátha a környékről csavargott el, tett egy kört a kertben, felmászott az egyik fára, várta, hogy valamelyikünk kimenjen érte. Hihetetlenül kedves és barátkozó volt az első pillanattól kezdve, rögtön beleszerettem. Harmadnap kiraktunk egy papírt a buszmegállóba, hogy nem keresi-e valaki a vörös cicáját stb. Nem jött rá válasz, ő meg egyre jobban érezte magát új otthonában. Picur hamar, Benzli lassabban fogadta be, Anyu is megszerette.

Így került hozzánk Leóka, tíz évemet aranyozta be. Közben mind elmentek körülötte, ő maradt utolsónak. Most már csak én vagyok, különösebben nem izgat, hogy meddig. Biztos jele az öregedésnek, amikor közvetlen környezetedben több a halott, mint az élő.

Rióból a mesés Ouro Pretoba, UNESCO Világörökség Helyszínre buszoztam. Az út hátralévő közel két hónapja terápia, a veszteség, a gyász feldolgozása lesz. Ég veled Leókám, a síron túl is szeretlek, és tudom, valahol találkozunk még. Megígérem: még egyszer nem hagylak el.