Ha nem a Kossuth térről vagy a Várnegyedről van szó, a NER ugyanazzal a lendülettel pusztítja a Monarchia építészetét is, ahogy a szocialista épületeket, visszafordíthatatlan károkat okozva.
Az Orbán-kormány fővárosi építészethez való viszonyát fura kettősség jellemzi.
Budapest két szimbolikus területén, a Kossuth téren és a budai Várnegyedben a második világháború pusztítása előtti állapot visszaállításának az igénye látszik a kormányzati beruházásokon:
Mindez beleillik a kormány ideológiájába: ahogy az Alaptörvény preambuluma szerint Magyarország 1944-ben a német megszállással elveszítette a szuverenitását és azt csak 1990-ben szerezte vissza, úgy teszik ezek a fejlesztések zárójelbe az egész szocialista korszakot és radírozzák le a szocializmus építészeti lenyomatát.
Közben a lebontott szocialista épületeket a szakma megőrzendő építészeti emlékeknek tartotta, amik figyelembe vették a történelmi környezetet és tömegkiképzésükkel alkalmazkodtak hozzá.
Másrészt viszont a kormány – vagy a kormányhoz közeli üzleti körök – az igatlanfejlesztéseik során nemcsak a szocialista korszak épületeit pusztítják, hanem – a köznyelv hagyományos műemlék fogalmának megfelelő –
huszadik század eleji, tizenkilencedik század végi, Monarchia korabeli épületeket is, hogy a helyükre teljesen új, modern épületek kerüljenek.
A kormány „az 1944 előtti” állapotokhoz csak a kiemelten szimbolikus helyeken ragaszkodik, de más esetekben első világháború előtti, több okból is jelentős épületeket ugyanolyan érzéketlenül hagy elpusztítatni, ahogy a szocialista épületeknek esik neki.
Szomorú lista következik: ezeket tekintjük most át.
Az előző ferencvárosi fideszes városvezetés kétségkívül legemlékezetesebb teljesítménye a parkolási botrány, de egy ikonikus műemlékrombolás is fűződik a nevéhez, ami kiemelkedik az egyébként Budapest-szerte, főleg a külsőbb városrészeket érintő, a régi épületállományt újakra cserélő ingetlenfejlesztések közül, és persze Ferencvárosban sem egyedülálló.
A Kálvin térhez közeli Erkel utca 18. szám alatti ritka, az 1860-as években épült ház még 2010-ben került ki a helyi védettség alól, majd
az önkormányzat eladta egy zavaros hátterű ukrán cégnek, ami 2016-ban váratlanul lebontotta.
Ez azért különösen fájdalmas, mert a 19. század végi nagy pesti építkezéseket eleve viszonylag kevés korábbi épület úszta meg, a 21. század elejére pedig még kevesebb maradt belőlük. Ehhez képest Belső-Ferencvárosban több helyen, ahogy az Erkel utcában is, megmaradt a 19. század második felének utcaképe,
ezt bontotta meg jóvátehetetlenül a 18-as szám alatti romantikus bérház mutyiszagú értékesítését követő lebontása.
A kétemeletes bérház helyén egy hatemeletes lakóház épült, ami semennyire nem illik a környzetébe. Az egykor a helyén álló épületre a homlokzatába vésett ablakformákkal próbál utalni.
A fasszádizmus az a kompromisszumnak tűnő építészeti megoldás, amikor egy régi ház helyére úgy építenek egy teljesen újat, hogy a réginek a homlokzatát megtartják. Ezzel az utcakép nem vagy csak minimálisan változik, az új ház is felépül, látszólag mindenki jól jár.
Az épületek azonban nem csak homlokzatból állnak, és bár a homlokzat valóban önmagában is érték, hiszen az utcáról az látszik az épületből, az a ház arca; de ami mögötte van, az ugyanúgy a városszövet része.
A homlokzat alapján sejtjük – vagy éppen nem sejtjük –, hogy mögötte valami különleges lehet, ezek a sejtések keltik azt a vágyat, hogy az ember csak úgy benézzen vagy bemenjen egy házba, és
ezektől a sejtésektől és vágyaktól lesz egy város izgalmas.
Nem csoda, hogy Budapesten külön sportág a régi bérházak nyitva felejtett kapuin besurranva fotózgatás, és külön rajongótábora van a belső udvaroknak, a lépcsőházaknak vagy a gangvégeknek. Pont ezért gyakori, hogy egy épületnek nemcsak a homlokzata védett, hanem az egész épület:
attól, hogy az utcáról nem látszik, az épület többi része általában ugyanúgy értékes.
Így volt ez az Apáczai Csere János utca és a Vigadó utca sarkán álló MAHART-székház néven ismert, 1910-13 között épült, a maga idejében modernnek számító, art decóba hajló szecesszóis épülettel is: teljes egészében védett és megtartandó volt.
A ház azonban a miniszterelnök vejének az érdekeltségébe tartozó BDPST Zrt. tulajdonába került, ami luxusszállodát és lakásokat épít benne és a két szomszédos épületben.
Vagy inkább a helyükön, hiszen hiába volt MAHART-székház egésze védett és megtartandó, a beruházás nemzetgazdaságilag kiemelt státuszt kapott, így a beruházónak semmilyen szabályt nem kell betartania.
Ennek megfelelően – hiába tiltakozott még az UNESCO is, hiszen az építkezés világörökségi területen folyik –
a Mahart-székház és a mellette álló Sarokbanknak nevezett, szintén védett volt takarékbanki székház jó részét kibelezték,
szinte csak a homlokzatok maradtak meg belőlük, mint az UNESCO jelentése fogalmaz, „egy modern épületet fedő vékony réteg”-ként, és néhány utcára néző helyiség is megvolt még az ottjártunkkor.
A Bem téri Radetzky-laktanya 180 éves épületére ennél is cudarabb sors várt:
mindössze a Dunára néző főkomlokzat és két oldalsó homlokzat-szakasz maradt meg belőle.
A Radetzky-laktanya is védett volt: a védettséget Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter vette le róla egy rendelettel, majd a beruházás – amit egy Wáberer Görgyhöz köthető cég végez – kiemelt státuszt kapott.
A hosszan elnyúló épülettömböt a három homlokzati szakaszon kívül teljesen lebontották, köztük az épület legértékesebb részét, a klasszicista magtárat is.
A helyükre egy önmagában egyébként korrekt, több részből álló lakó- és irodakomplexum épül, amivel még tovább zsugorodik majd a környék századfordulós történelmi hangulata: a laktanya szomszédságában szocialista-modernista lakótömb, villamosremízből átalakított irodaház, két világháború közti modernista lakóházak és a Külügyminisztérium huszadik század elején épült, de az 1990-es években komolykodó posztmodern giccspalotává alakított tömbje áll, századfordulós épületek csupán a Bem tér északi oldalán maradtak.
Mindemellett a Radetzky-laktanya fontos emlékhely is volt:
mivel a második világháború alatt kisajátította a Gestapo, majd egy a Nyilaskeresztes Párthoz kötődő légió központja lett; később pedig az ÁVH, majd a Munkásőrség használta, sok embert kínoztak meg és végeztek ki a falai között és az udvarán.
Az Ajtósi Dürer soron álló egykori Szent Szív zárda egy kápolnát is magába foglaló épülete sokak számára arról ismert, hogy itt működött Budapest egyik kultikus szórakozóhelye, a Dürer Kert.
A terület 2018-ban került Garancsi István ingatlanfejlesztő cége és más NER-közeli tőkealapok birtokába,
a Dürer Kertet ki is ebrudalták – azóta Budán, a korábbi Rio helyén nyitott újra –, és a fejlesztő nagyszabású bontásba kezdett.
A zárda és a hozzá tartozó iskola épületét a második világháború után a kommunista MDP, majd az MSZMP pártiskolája használta, a területen épült is egy hatalmas, kilencemeletes toronyházat is magába foglaló szocialista-modernista tömb, valamint kisebb épületek is – ezeket a beruházó mind el is bontotta, hogy iroda- és lakókomplexum épüljön majd a helyükön.
Kezdetben úgy tűnt, hogy a zárda és az iskola 19. század végi védett épületei megmaradnak,
az iskolát azonban 2021-ben lebontották, 2022 január elején pedig a zárda épületét is bontani kezdték.
Mint kiderült, a háznak csak egy kis részét érinti a bontás, aminek viszont az az oka, hogy a zárda épületét egy hatalmas, hétemeletes üveg-acél irodaházzá bővítik,
ami teljesen körbeöleli, zárójelbe teszi és agyonnyomja nemcsak a zárdát, hanem az egész környéket.
Ahelyett tehát, hogy ennek a keresztény műemléknek a helyreállítását támogatná, a beruházás nemzetgazdaságilag kiemelt státuszúvá tételével
a magát kereszténynek nevező kormány amellé állt, hogy még a kommunistáknál is jobban átalakítsák az egykori zárdaépületet.
Ráadásul – mint a Válasz Online írja – ezzel elveszett annak az egyébként kézenfekvő lehetősége is, hogy a Dürer még a legutóbbi időkig is fás kertjével kibővüljön a szomszédos Városliget, helyette egy külvárosba való hatalmas lakó és irodakomplexum fogja végleg tönkretenni a környék eddigi intimitását.
A Közvágóhíd Budapest egyik legfontosabb ipari műemléke volt, 1872-ben nyitott meg, hogy kiváltsa a korábban rossz higiéniai viszonyok között működő járványveszélyes magánmészárszékeket, és egészen 1984-ig látta el a feladatát.
Az utolsó éveiben a Dürerhez hasonlóan alulról szerveződő kulturális központként működött, több klubnek és rengeteg zenekar próbatermének adva otthont.
A fővárosi védettséget élvező hatalmas, mágikus hangulatú épületegyüttesben
minden megvolt ahhoz, hogy különleges, ikonikus kulturlis-közösségi térré váljon,
ami Budapest világhírű helyeinek sorát gazdagíthatta volna.
Például otthont adhatott volna akár a múzeumi negyednek is, amit a kormány a Városligetben erőltet,
a régi ipari épületeknek ugyanis tényleg minden funkció jól áll a lakásoktól a műtermeken, a múzeumokon, koncerttermeken át egészen a bevásárlóközpontig.
A Közvágóhídban rejlő hatalmas potenciál azonban örökre kihasználatlan maradt.
A terület ugyanis a miniszterelnök török barátja, Adnan Polat egyik cégének tulajdonába került, ami szinte az egészet lebontotta, hogy néhány elemét megtartva vagy visszaépítve egy lakóparkot építsen a helyére.
Ebben az esetben is nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásról volt szó, ezért a műemléki védettség nem lehetett akadálya a bontásnak, Budapest pedig szegényebb lett egy különleges, nagyszerű lehetőségeket rejtő, önmagában is kiemelkedően értékes ipari műemlékkel.
A helyére tervezett lakóparkban a régi vagy régies elemek bizarr kulisszának tűnnek csupán.
NYITÓKÉP: Renczes Ágoston / Azonnali
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.