A régióban egyedül a magyar labdarúgás költhet többet játékosokra, mint amennyiért eladnak

A magyar labdarúgás modellje jelen formájában nem más, mint egy kormányzati támogatással nagyra fújt lufi.

A labdarúgás jó ideje nem csak egy játék, hanem üzlet, ami érthető: a futballisták, az edzők és a stáb pénzből él, réges-rég elmúltak már azok az idők, amikor amatőr játékosok munka mellett hobbiból az élvonalban fociztak.

A klubok pedig az elmúlt években, évtizedekben sportvállalkozásokká váltak, és különböző módokon próbálják fedezni a kiadásaikat: televíziós jogdíjak, szponzorok, befektetők által, játékoseladással, jegy- és bérletbevétellel, merchandisinggal, vagy akár tőzsdei részvételel.

Értelemszerűen: egy bajnokság vagy liga minél inkább izgalmasabb, minőségibb, annál nagyobb érdeklődést vált ki, annál magasabbak a televíziós jogdíjak, annál több szponzori pénzt lehet keresni,

egy-egy sztárklub ajtaja előtt sorakoznak a dollármilliárdos árbevételű cégek, hogy rákerülhessenek a mezekre.

Ez leginkább az erősebb, nyugati bajnokságokra vonatkozik, a mi régiónk értelemszerűen nem tud az angol és olasz csapatokkal versenyezni. Természetesen itt is vannak szponzorok, van televíziós jogdíj, és jegybevétel is, azonban ez más liga, mint például a Premier League.

Amíg egy kelet-közép európai bajnokság mérkőzéseit legfeljebb néhány ország sportcsatornája tűzi a képernyőkre, addig az angol pontvadászatot az egész világon követik. Amíg errefelé jó, ha párezer ember vált belépőt, addig arrafelé csak a stadion kapacitása szab határt a jegyeladásoknak. És amíg itt kisebb, sok esetben helyi cégek a szponzorok, arrafelé a világ legnagyobb szolgáltatói vásárolnak reklámfelületeket.

Ennek a régiónak más utat kellett választania, hogy a klubok ne menjenek csődbe, hogy kellő mértékű bevételekre tegyenek szert. Ez a modell a játékosnevelésre, majd azon játékosok értékesítésére alapult,

és hamarosan bemutatom, hogy egyetlen bajnokságot leszámítva a térségben mindenki ebből él.

A keleti csapatok útja: az utánpótlásnevelés

Klubok tucatjai specializálódtak arra, hogy minőségi játékosokat nevelnek, akiket viszonylag fiatalon (16-18 évesen) bedobnak a mélyvízbe, hogy néhány szezon után mesés haszonnal adják őt el egy rangosabb, gazdagabb bajnokságba. Jól látható, hogy

kisebb-nagyobb mértékben, de a környéken minden bajnokságra ez jellemző,

és bár a horvátok élen járnak ebben, de a szerb, szlovák, cseh vagy éppen lengyel csapatok is szép bevételekre tesznek szert. Ami azt illeti, nem is nagyon van más megoldásuk, ha életben kívánnak maradni.

Ugyanis az eléggé nyilvánvaló, hogy a horvát vagy a szlovák bajnokság közvetítési jogát nem fogják túl nagy összegért eladni; az is biztosra vehető, hogy a szponzorok nem fognak több tízmillió eurós szerződést kötni velük; és abban sem bízhatnak, hogy máról holnapra 60-70 ezressé növekszik a nézőszámuk – pláne, hogy a stadionjaik kapacitása is kisebb ennél. Továbbá az államtól sem várhatnak időről-időre néhány millió eurót csak úgy, puszira.

Maguknak kell megdolgozniuk, hogy működőképesek maradhassanak.

Ha pedig az ember magára marad, nem számíthat fentről segítségre, akkor óhatatlanul is elkezd dolgozni.

Ha a Transfermarkton vizsgáljuk, a 2021-2022-es szezon adatai alapján például a horvát klubok 40,6 millió eurónyi profitra tettek szert a játékospiacon, ami csapatonként átlagosan 4,06 millió euró. A csehek esetében a mérleg 17,8 millió euró volt (1,1 millió euró/klub), a szlovákoknál 13,8 millió euró (1,1 millió euró/klub), a lengyeleknél 21,5 millió euró (1,2 millió euró/klub), míg a szerbeknél 5,3 millió euró (332 ezer euró/klub).

Ezzel szemben Magyarországon az NB I csapatai a térségben egyedülálló módon több pénzt költöttek el új játékosokra, mint amennyiért eladtak. A mérleg mínusz 7,7 millió euró, ami klubonként átlagosan 648 ezer eurós mínusz,

ami jelenlegi árfolyamon közel 230 millió forint.

Természetesen egyetlen év adataiból felesleges lenne kiindulni, érdemes nagyobb időintervallumot vizsgálni, például az elmúlt hat esztendőt. 2016 és 2022 között

• a horvát élvonal klubcsapatai kerekítve 295 millió eurós pluszban zárták az átigazolási időszakot, klubonként ez 29,5 millió eurónyi bevétel (10,5 milliárd forint);
• Csehországban 103 millió euró a mérleg, ami csapatonként átlagosan 6,4 millió euró (2,3 milliárd forint);
• Szlovákiában valamivel több, mint 51 millió euró, ami egyesületenként 4,2 millió euró (1,5 milliárd forint);
• Lengyelországban 154,4 millió euró, ami klubonként átlagosan 8,5 millió eurónyi bevétel (3 milliárd forint);
• Szerbiában pedig 114 millió euró, „fejenként” 7,1 millió euró (2,5 milliárd forint).

Látható tehát, hogy kisebb-nagyobb mértékben, de mind az öt bajnokság pozitív mérlegben zárt, természetesen csapatonként eltérő mértékben. Tegyük hozzá: a román, a szlovén, az osztrák, a görög, a bosnyák, a bolgár, az ukrán, de még a belarusz ligában is pozitív a mérleg.

Magyarországon nem kell dolgoznia a kluboknak

A fentiekkel szemben a magyar klubok 6,7 millió eurós (2,38 milliárd forint) mínuszban zárták a vizsgált időszakot,

ami csapatokra lebontva 558 ezer euró. Elsőre nem tűnik soknak: hat év alatt cirka 200 millió forint. Azonban ha azt vizsgáljuk, hogy a mínusz 200 millió forintos kiadás, akár plusz több milliárd forintos bevétel is lehetett volna, már jelentősnek tűnik az összeg.

Amit a régióban minden más ország bajnokságaiban megkeresnek a klubok, az idehaza a kiadási oldalon szereplő rubrika, melynek két oka van.

A hazai utánpótlás-nevelés minősége hitvány, a magyar focisták többsége senkinek sem kell, ám a csapatok többsége nem is fektet ebbe nagy energiát, mert hála a megállás nélkül áramló támogatásoknak, nincs is rá szükségük.

Minek is tennének valódi munkát az utánpótlásba, ha a kormány bármikor ad ajándékba pár milliárdot,

amiből lehet vásárolni román, szerb, ukrán és afrikai játékosokat? Mennyivel kényelmesebb megoldás ez, ugye?

Az látható, hogy a magyar bajnokság kilóg a környékbeli országok közül, de szerencsére találni Európában hasonló működési modellt: Kazahsztán vagy éppen Azerbajdzsán is hasonló mintát követ, mint mi. A kazah klubok 8,7 millió euróval költöttek többet, mint amennyiért eladtak, az azeriek valamelyest megfontoltabbak voltak, ott alig érzékelhető, 3 millió euró környéki a hiány.

Újat talán nem mondok azzal, ha azt állítom, hogy a magyar labdarúgás modellje jelen formájában nem más, mint egy kormányzati támogatással nagyra fújt lufi, ami abban a pillanatban fog kidurranni, ahogy elzáródnak az állami pénzcsapok.

Hiszen úgy próbálunk versenyezni mind a pályán, mind anyagiakban a cseh, horvát, osztrák, lengyel csapatokkal, hogy nekünk gyakorlatilag nincsenek valós bevételeink, kiadásaink viszont annál inkább. Megmagyarázható lenne az átigazolási piacon tapasztalható hiány, ha eközben például kirívóan magasak lennének a honi nézőszámok, a környékbeli országokhoz képest. Azonban ez sincs így.

Magyarországon 2016 és 2022 között 2600 és 3300 fő között mozgott az átlagnézőszám. Lengyelországban 8800 és 9100 között, Ausztriában 6200 és 7000 között, Csehországban pedig 4800 és 5500 közötti volt a vizsgált időszakban. A horvátokat halványan, de előzni tudjuk, náluk 2400 és 2900 között mozgott, ahogy a szlovákokat is, ahol 1900 és 2400 néző közé esett egyes szezonok átlaga.

Ha azt feltételezem, hogy a jegyárak nagyjából hasonlóan alakultak minden országban, akkor kijelenthető, hogy a cseh, az osztrák és a lengyel csapatok ebből is nagyobb bevételeket szereztek, mint a magyar klubok, akiktől a horvátok sem maradtak el sokkal. Végül ha mindezt megspékeljük azzal, hogy ezen bajnokságok klubjai jellemzően a nemzetközi kupákban is jobban szerepeltek, úgy elszomorító képet kapunk:

egy tisztán piaci versenyben a magyar csapatoknak esélye sem lenne ellenük.

Egyedül a kormánytól érkező támogatás az, ami a víz felett tartja a magyar klubfutball fenntarthatatlan modelljét. Sőt, nem csak víz felett tartja azt, hanem a lehetőséget is megadja neki, hogy a térségben egyedülálló módon több pénzt költhessenek új játékosokra, mint amennyiért eladnak. Egy pillanatig se feledjük: mindezt mi fizetjük. Így, vagy úgy, de mi álljuk a számlát, akár akarjuk, akár nem, akár érdekel minket a magyar labdarúgás, akár nem.

Holott láthatóan lenne más megoldás, állami pénzek nélkül (de minimum jóval kevesebből) is lehetne labdarúgást csinálni, ehhez semmi másra nem lenne szükség, csak követni a régió többi országának példáját.

Minőségi játékosokat nevelni, akikkel egyrészről lehetne sikeresebben szerepelni a nemzetközi kupákban, másfelől néhány sikeres szezon után lehetne őket értékesíteni, illetve növelni a nézőszámokat, legalább a cseh szintig. Mert nagyon nem mindegy, hogy jegy- és bérleteladásokból egy szezon során 300, 600, vagy 900 ezer euró bevétel keletkezik. Nem mindegy, ha a csapatoknak nem az adófizetőkből, hanem a piacból kell megélnie.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!