Nem könnyű jó szatírát írni: sikerült-e Bödőcs Tibornak?

A politika cirkusz, ahol bohócok, erőművészek és késdobálók aratják le a babérokat – ha valaki nekiállna Pilinszkyt szavalni, talán agyon is vernék. Hogy sikerült Bödőcs Tibor legutóbbi könyve?

A humoristának már csak az a sorsa, hogy még a temetéséről is csalódottan battyognak haza a gyászolók, ha nem ültek eléggé a poénok. Bödőcs viszont olyan humorista, akinek vannak egyéb szerepálmai – például író akar lenni. Hogy egy humorista ír, az persze nem új,

anno az Ulpius Kiadó is próbálkozott azzal, hogy ismert stand-uposokat vett rá könyvgyártásra, vélhetően abból kiindulva, hogy aki élőben vicces, az prózában is az. Nos, ezt a hipotézist cafatokra szaggatta akkoriban a valóság.

Egyszerűen azért, mert a stand-up műfaja az előadó és a néző közötti közvetlen interakcióra épít, arra, ahogy a nyájas publikum abban a szent pillanatban reagál egy poénra, egy gesztusra, egy mimikára. Ez a közvetlenség hiányzik az író és olvasó kapcsolatából, nincs azonnali visszajelzés, a nyelv az előadó egyénisége nélkül, egyfajta légüres térben lebegve kénytelen kibontakozni – ám jobbára csak fuldokol. Azonban a humoristák nem adják fel. Ahogy a kiadók sem. Rosszmájúak szerint azért, mert ha a cím fölött mondjuk a Bödőcs név pompázik, rögtön szebb hangon csicseregnek a pénztárgépek. De mi ne legyünk rosszmájúak.

Akit első adandó alkalommal visznek Recskre, ha úgy fordul

Itt olvasó emberként (bibliofilként, mi több: bibliománként) muszáj megjegyeznem: becsüljük meg Bödőcsöt a választásáért. Hogy író akar lenni, és nem mondjuk gobelinművész, táncdalénekes, esetleg valamelyik ürge a Trónok harcában. Mert ez jelzi, az irodalomnak számára presztízse van. Vagy, hogy megnyomjam a hangsúlyt: számára az irodalomnak van presztízse. Ez engem, bevallom, elnézésre hangol. Hovatovább meghat.

Egy táborba tartozunk, mormolom magamban halkan, titkos ellágyulással. Bödőcsről amúgy is tudjuk, hogy – mondjuk ki kerek-perecül – művelt gyerek, olvasott Hrabalt, Hamvast, Hemingwayt (csak a „H” betűnél maradva), egész karakterének kvintesszenciája, hogy a vérmaszatos hajnali disznóvágáson éppúgy feltalálná magát, mint amikor meg kell újítani az olvasójegyét a Központi Szabó Ervinben. A Bödőcs-univerzum ősrobbanása a búcsúszentlászlói gyermekkor, aminek legendáriuma nem csupán anekdotaforrásként funkcionál, hanem létrehozott egy erős nyelvi alapot.

Ezt az alapot nem mosták el az egyetemi évek, a főváros, a „művelődés”, hanem köré épültek – ennek tudható be, hogy Bödőcs képes sokszólamú hangszerként használni a nyelvet, hol a durvább húrokat pengeti meg (ez a „nép hangja”), hol meg a finom regisztereket (ez is a „nép hangja”, csak egy másik halmazáé).

Uralja tehát a szavakat – ez pedig jó alap az íráshoz. Akár még irodalom is lehet belőle, bármit is jelentsen ez.

Másfelől – és ígérem, mindjárt rákanyarodom magára a konkrét könyvre is – van egy másik szerep, amibe Bödőcs belelavírozta magát. Hogy ő a tüske a hatalom körme alatt. Az ember, aki beszól nekik: a zsíros tokájúaknak, a Cartier-órás posztparasztoknak. Akit első adandó alkalommal visznek Recskre, ha úgy fordul. No most nem tudom, Bödőcs valóban akart a kormányzat ülepén csattanó összecsavart, nedves törülköző lenni, vagy egyszer csak véletlenül ebben a helyzetben találta magát, és aztán úgy maradt, de akárhogy is, ez a szerep nem feltétlenül barátja a szépirodalomnak.

Mert ahol a szépirodalom komplexitást, többrétegűséget kíván meg, ott a hatalom ostorozása esetleg előnyben részesítené az egyszerűséget. Mert hát milyen is lenne, ha olyan áttételesen ostoroznánk a hatalmat, hogy az észre sem venné? Hisz tudjuk, a hatalom hülye az iróniához. Mindez pedig egyértelműen a szatíra műfaja felé tolja a szöveget. A szatíra pedig az irodalom fattyúgyereke: fikció, de mégsem az, direkt társadalomkritika, ami – tudván, hogy az irodalom hidegrázást kap a „direkt” szótól – megpróbálja másnak maszkírozni magát, mint ami.

És a Mulat a Manézs, láss csodát, szatíra lett. Vagy legalábbis bátran nevezhetjük annak.

Főhőse Luigi King, a Porondmester, immáron harminc éve Hettikánia ura és parancsolója. Ő a nagy reformer, a Férfi, Aki Mindent Felvirágoztatott, Még Azt Is, Aki Nem Akart Felvirágozódni – és egyben űbermacsó, a tesztoszteron maga, egyszemélyes nemzeti potenciál, mondjuk ki: az ország Eleven Erekciója. Csakhogy a Porondmester vénül, egyre ritkábban telnek meg vérrel a híres üreges testecskék, mi több: már pelenkázni kell, akár egy csecsemőt.

Hát hogy lehet ez? Az ember, aki hatalmát az erőre, a feltuningolt, hatodik hatványra emelt férfiasságra alapozta, kénytelen megadni magát saját szervi leépülésének? Micsoda kozmikus gazság!

Miközben pedig enyészik el az erő, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Luigi egyedül van, családja és egyéb hívei csupán nyálkás opportunisták és tökkelütöttek, akikben nem bízhat – a hülyékben azért nem, mert hülyék, az okosokban meg pont az okosságuk miatt. Bödőcs a felsorolás eszközével is érzékeltetni kívánja, a javak micsoda áttekinthetetlen tengere áll Luigi rendelkezésére, és ezzel szemben mennyire képtelen élvezni őket: „egy álmos leopárd ketrecben, oklevelek stószban, bullák, díszdoktori talárok, szárított húsok, agancsok, gyertyatartók, nedűk, plecsnik, amulettek, pakettek, büsztök, idegen (mulatságos) bálványokkal tömött vitrinek, totemek, akváriumok, herbáriumok, triptichonok, egyenruhák, egy karvaly kalitkában, testi szerelemről készült fotók kollekciói, díszszekerce és kitömött törzsfőnök egy távoli esőerdő mélyéről”, recitálja a szerző, a díszes kacatok között pedig ott kóborol a hatalom bohóca „algásodó szemekkel”.

Nyilván a gondolat, hogy a kivételes hatalom kivételesen magányossá tesz, nem új, talán elég a latin-amerikai diktátorregényeket megemlíteni: Márqueztől A pátriárka alkonyát, vagy Vargas Llosától A Kecske ünnepét. Magyar előképeket is előcitálhatunk (mert citálhatnékunk van): Spirótól a Feleségversenyt, mondjuk, sőt, Parti Nagy Fülkefor-szösszeneteit, ahol szintén azt látjuk, hogy a szatíra alapjait a sajátos nyelvhasználat teremti meg. Mert a hatalom a nyelvből fakad, a nyelv közvetíti – ha tehát megragadjuk nyelvi lényegét, a hatalom lényegét ragadjuk meg.

Innentől a kérdés már csak az: jó-jó, de Bödőcsnek sikerült?

Először is leszögezném: ez tán a legkevésbé vicces Bödőcs-könyv. A szöveget ugyanis áthatja egyfajta mély pesszimizmus: hogy a primitív győzelmet aratott a cizellált gondolatok felett. Hogy egy jó ütemben elhelyezett böfögés vagy kurv'anyázás jobban megtalálja az utat a nép szívéhez (mert onnan fakad), mint akár a legtisztábban felépített érvrendszer a progresszív adózás előnyeiről.

Az egész egy botegyszerű metafora: a politika cirkusz, ahol bohócok, erőművészek és késdobálók aratják le a babérokat – ha valaki nekiállna Pilinszkyt szavalni, talán agyon is vernék.

A cselekmény pedig közben olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál: Luigi King egyetlen napja kerül terítékre, amibe Bödőcs megkísérli belepasszírozni a rezsim valamennyi torzulatát. Ez tagadhatatlanul zsúfolttá teszi a regényt – és egyben, frigyre lépve az alapvető keserűséggel – helyenként terhes olvasmánnyá is. Nem arra hív fel, hogy együtt kikacagjuk a hatalmasokat, hanem kényszerít, hogy mászkáljunk közöttük, belelássunk a fejükbe, a fóbiáikba, a bűneikbe.

Ez, mi tagadás, nem kifejezetten szórakoztató. De olyan írói koncepció, amit meg kell süvegelni – illetve dehogy kell, csak megsüvegelem. Bödőcs ugyanis felépít egy nyelvi struktúrát, amibe lemerülve ott állunk a Porondmester mellett, érezzük szúrós vizeletszagát (inkontinencia!), és bár kényelmetlenül feszengünk, de sejtjük azt is, hogy a végére van nekünk tartogatva valamiféle katarzis. Odáig elslattyogunk, valahogy. És visszanézve arra gondolunk (fenébe a többessel: arra gondolok), hogy ha nem is olyan volt, mint amire számítottam, de azért nagyon jól meg van ez csinálva.

A fentieket olvasva támadhat olyan benyomása az olvasónak, hogy kerülgetek valamit. Jelesül annak kimondását, hogy szerintem jó-e ez a könyv, vagy sem.

Talán így van, kerülgetem. Mert nem olyan egyszerű kérdés ez. Egyfelől ugyanis Bödőcsnek sikerült erőteljes szöveget alkotnia, ami szuggesztív képeket sugároz magából – bár nem kulcsregény, hiába keresnénk tehát benne Szíjjártó vagy Habony alakmását, de típusjegyeiket kiválóan megragadja. Nehéz lesz ezek után úgy hallgatni a Kossuthon péntek reggel a parasztreggelit, hogy az ember ne arra gondoljon: „Nicsak! De hát ez a Porondmester! Szevasz, Luigi!” És mivel az abszolút hatalomhoz hozzákötötte a magány, az esendőség groteszk képeit, az mindjárt kezelhetőbbnek, kevésbé félelmetesnek tűnik. Ilyen értelemben pedig ez egy jó – mert hatásos - könyv.

Ugyanakkor azzal, hogy a szerző a szatíra műfajába lavírozta magát, komoly műfaji korlátokat vett vállára. Egy olyan terepre tévedt, ahol nehéz a „túl kevés” és a „túl sok” egyensúlyát megtalálni, megőrizni. Bíztam benne, Bödőcs most megugorja a lécet, és ezután senkinek kétsége sem lehet afelől, hogy nem csupán azért telel hetekig a sikerlistákon, mert ő „a Bödőcs”, hanem mert kiváló író – nos, e tekintetben némiképp csalódott vagyok. De bízom tovább: szerintem ott van benne az a regény, amit nem a neve, vagy tágabban (és igazságosabban) kifejezve: nem a rutinszerű „bödőcsség” fog eladni. Ki fog az a regény jönni, előbb-utóbb.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!